MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?
Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.
Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja tenni.
Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.
De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhödni kész.
Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.
A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve, a ki őt le akarja lőni.
Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt s feltekint rá.
A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres tőle.
Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg fogja őt lőni?
De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»
Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom kettős tornya irányában.
Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.
Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.
A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.
A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?
E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.
Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.
Timár szivében is csendes volt már minden.
Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.
Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen.
Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.
Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a mint ki van találva, meghal az…
Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt és Noémi előtt!
Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.
Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?
S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?
Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a földet.
De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.
Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»
Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.
A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a házból.
A Balaton felé vette útját.
A fél hold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…
«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha hívtál, ott leszek.»
Egyenesen a rianás felé vette útját.
Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.
Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és kalapját levéve, feltekintett az égre.
Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt teremtett, mely vele daczol: embert.
Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.
«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»
Letérdelt.
A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a tenger.
Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele.
S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.
Egy emberfő arczczal fölfelé fordulva…
A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.
A fantom ismét visszasülyedt a víz alá.
Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.
Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.
Timár félőrülten szökött fel térdéről, a rémlátás után bámulva.
Úgy tetszett neki, mintha az maga után hivná!
A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.
És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.
És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.
Timár reszketve omol arczra a rengő jégtükör fölött.
