AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS.

Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalia.

Ez a nő mesterileg védte magát.

Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak kiigazodni belőle.

Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.

Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.

Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.

Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanuskodhatott ellene.

A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?

Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő nála, miért nem a többi háziakon?

Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.

Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?

Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő?

A ki bizonyosan tudja azt, Timéa, nem árulja el senkinek.

Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.

Ő nem jő Athaliet vádolni.

Még nem is szembesítették vele.

Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.

A lelki rázkodás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.

Retteg Athalie sorsa miatt.

E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd, elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.

Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.

Timéa már akkor elhagyta az ágyat s karszékben ülve fogadja látogatóit.

Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket, a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».

Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a gyermeki jókivánatokat meghallgatja!

Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.

A beteg arcza felderül az olvasmányon. Olyan jól esik azt most neki!

– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.

– Az ám, mond Timéa, nekem is feltünt az.

Az őrnagy felbontja, s a mint az első sort olvassa:

«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.

Ott sötétlik a rejtek.

Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.

Timéa iszonyodva takarja el arczát karjai közé.

Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanujelekre.

Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…

És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve, kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…

Az lehetetlen.

Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.

Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy a mint lábain állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval szembesíttesse magát.

Oh, ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!

Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.

Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.

A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos. Más még nem is látogathatja Timéát.

Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy Athalieval szembesíttessék.

Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.

Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szivébe szúrni még egyszer!

Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.

De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:

– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!

Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!

Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.

És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.

És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő, a kivel küzdött.

«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg mertem tenni!»

– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?

Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.

Akkor az elnök Athaliehoz fordul.

– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben irva.

«Asszonyom. Önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon. Ez a kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van bejárás. Falaztassa ön be az üreget s vigyázzon kedves életére, a mit az Isten tegyen hosszuvá és boldoggá! Dódi.»

S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelencze, a napló.

Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével eltakarja arczát.

És a midőn kezeit leveszi arczáról, ez arcz nem halavány többé, hanem tűzpiros.

Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi két kezével s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban mondhassa el azt, a mi most szivéből kitör.

– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! – Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött, tanunak híva az égieket és a földalattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!