DÓDI LEVELE.

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy napra sem távozott el onnan.

Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.

Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki lehet találni azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron egymásra dűlő betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.

Nagyobb mű ez, mint Cleopatra obeliszkje, teleirva hieroglyphokkal.

Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi kezében, Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:

– Épen olyan irása lesz, mint neked.

– Hol láttad te az én irásomat? kérdé bámulva Mihály.

– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

– Igaz; hisz olyan régen volt.

– És te most nem irsz levelet senkinek?

– Senkinek.

– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi dolgod ott künn a világban?

– Nincs; és nem is lesz.

– Hát a mi dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?

– Meg akarod tudni?

– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, a minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te szerelmed.

– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni? Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, a miket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint a hogy megbocsátott Isten, midőn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s leült melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.

A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerős jó barát.

És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a megtalált kincseket.

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Hogyan vette el Timéát?

Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…

És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, lelánczolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, – akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelid csókjaival.

És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a kétségbeesés a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s a midőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arcza tekintett rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…

– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél miattam, a mit vétettem ellened?

Noémi csókjai, könyei feleltek.

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt, egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

Feloldoztatott!

– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa megkapta birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárczám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni s Timéa özvegy lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. – Most már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:

«Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!»

… Minden ki van már fizetve, Mihály!…

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy…

Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle hallott.

Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.

Egyszer azt mondá Noémi – férjének:

– Mihály! te egygyel mégis adós maradtál a világban.

– Mivel? És kinek?

– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő fedezett föl előtted.

– Minő titokkal?

– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, – mikor alszik, mikor egyedül van.

– De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalien kívül.

– Hát nem elég az?

– Mire gondolsz?

– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie? de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; – mert téged nem szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné irántad, a mit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő miatta, mint az a férfi azt a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.

– Noémi, te engem megrettentesz.

– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

Mihály megcsókolta Noémi homlokát.

– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom megismerné s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

– Megirom neki én.

– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal, gyémánttal elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik embert, a ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.

Timárt elővette a nevetés erre a szóra.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fenkölt dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a szóban: irja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!

A kis Dódi… Timéának!

Timár nevet; – a könyei csorognak.

S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a lemásolandó levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a vonalozott papirra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete málvalevélből volt az főzve s a levelet lepecsételte fehér szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a czímer.

A levelet rábizták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.

A kis Dódi levele elment Timéához.