TE ÜGYETLEN!…
Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt tartotta fel mint nevenapját.
Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, a hol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis aristocratia; mert ez által ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem kaptak, azok a jó kivánságaikat tartsák meg maguknak.
Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy héttel szétküldettek.
A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa» benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek «Timéa?»
A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.
És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte azt? nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.
A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen kapott meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.
Ebben az évben a Susanna napi estély is elmaradt. A hű Susanna gyászolt.
Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghivóra felülirva, s a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.
Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Susanna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához az nap estére az egész társaságot? Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.
Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezuttal erre a meghivásra el kell menni.
Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.
Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.
Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.
Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.
A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legelső szobájában van.
– Ki van nála?
– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.
Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A névestélyen nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is itthagyták az urnőt.
De még több talányon is keresztül kellett mennie.
Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.
Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepett.
Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arczán üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.
– Ah! ön ugyan soká váratott magára! szólt kezét nyujtva.
Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.
– Én ellenkezőleg attól tartok, hogy első vendég vagyok.
– Ah, dehogy! Mindenki itt van már, a kit meghívtam.
– Hol? kérdé az őrnagy elámulva.
– Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.
Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.
Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.
Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo támlásszékkel; – hanem az asztalnál nem ült senki.
Egy ember sem.
Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán értett mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a köny.
Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz rózsacsokrok.
– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilenczen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, a kiket erre a napra meghívtam.
Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.
– Az én szegény rózsáim!…
Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.
– Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?
– Attól a naptól kezdek el élni.
– Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, a mit mindenki tud.
– Ah! az végtelen messzeség.
– Ne ijedjen meg. Van nyáron is Susanna-nap; azt fogjuk megtartani.
– Még az is távol van.
– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni? Elébb álmodnom kell róla. Addig is minden nap láthatjuk egymást; elébb csak egy perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-e, jól lesz így?
Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.
– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.
Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…
Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az utolsó vendég…
Timéa tanulta lassan azt a tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.
Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az először egy percz, azután két percz számtani haladásáról.
A menyegző napja az augusztus havi Susanna-napra volt kitüzve.
Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegy emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó» ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju gavallérhoz, a ki még nem tette le a rigorosumot.
Áldás legyen a frigyükön!
Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul azt az összeget fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor visszautasított.
Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig leszólta.
Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha sem látott életében.
Meg is czirógatta Athaliet szépen.
– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Én előttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint az a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az ezüstlánczos mentéjét felölti! Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugy-e, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a kinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy», Fabula úr volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan személy» és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s te kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint az enyim.
Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város minden ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.
Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este theát főzött neki, a mit Zófi asszony nagyon rhumosan szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta theával, a mi a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch categoriájáig erősödött. A cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a kisasszony jóvoltát magasztalni.
Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.
«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama. Azért van thea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szivében!»
… Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.
Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arcza, se magaviselete régi igényeket. Az érkező őrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dudolása hangzott a mellékszobákban.
Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy hallatára, hogy ő már egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer a min még játszik, a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit magyarul czimbalomnak hínak, hanem a min a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallotta.
Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő feleséggé átalakulni.
Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalienak Timéával?
S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.
Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsufoltatott?
Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; – de birod mind a kettőt…
S te mersz egy födél alatt aludni Athalieval! «Ez alatt» a födél alatt!
Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints?
Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár a nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi oda másnak, mint azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.
Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.
Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér koczkák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.
Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni.
Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a menyasszonykoszorú.
Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsből megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát.
A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához. Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelők. Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüst kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.
A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitiv gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntőkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, a ki még hátra van.
– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos bogár van ragasztva.
– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa. Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.
Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne most elolvasni!
A kis Dódi levele volt az.
Odadobták a többi közzé.
De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.
A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy másik menyasszonynak.
És az is jelen van most.
S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny, a hol most.
Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti azt a pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:
– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.
A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.
– Ah! minő kedves! szólt az őrnagy kezébe véve a főkötőt.
– Akarja ön, hogy felpróbáljam?
Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athaliera nézett.
Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény Mihályom!…»
S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.
Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.
– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.
– Nem segíthetnék én?…
Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége volt a segítségre.
– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.
Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie Timéának: «jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat». És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van szavaiban.
Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a fehér főkötőt.
Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.
Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.
– «Ah, te ügyetlen!» kiálta Timéa fejét félrekapva.
Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…
Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arczát beviláglotta.
A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az!
Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…
Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.
– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, úgy-e? Nem haragszol rám?
Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.
– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy tündér!
És csókolta Timéának a vállait.
Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…
