KI JÖN?

A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög, mint egy ember.

– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

– Nem érti az azt, Dódikám.

– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

– Bizony meg, kedves kicsikém.

– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

– Az Isten.

– Erős az az Isten?

– Mindenkinél erősebb.

– Még apánál is?

– Apának is ő adja az erőt.

– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

– Ne félj, én nem engedlek elvinni.

– Hátha megöl mind a kettőnket?

– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

– Almira is?

– Az nem.

– Miért nem?

– Mert ő állat.

– Hát az én kis pacsirtám?

– Az sem.

– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

– De a mennyország magasabb, mint a hová ő tud repülni.

– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.

– Maradj, szívem, maradj.

– Ugy-e, ha az apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?

– A rossz ember elfutna ő előle.

– De hát mikor jön vissza apa?

– Még a télen.

– Honnan tudod?

– Ő mondta.

– S a mit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?

– Nem, fiam, az mind igaz, a mit ő mond.

– De hiszen már itt van a tél.

– Ő el is fog jönni nem sokára.

– Oh! csak Almira meg ne halna addig!

A gyermek fölkelt a kis zsámolyról s odament a nyögő ebhez.

– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, a mit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:

«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, a kit te szeretsz!»

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»

Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!

A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!

Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

A hogy a sors akarja!

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!

– Almira, mért nyögsz olyan nagyon?

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Az állat valakinek közeledtét érzi.

Ki jön?

A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.

Ki jön?

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Ki jön?

Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.

A jövő perczben egymás ölében vannak:

Mihály, Noémi, Dódi.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal.

– Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.

– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.

– Soha, – soha, – soha!…