Az Édes Otthon

A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide jöttek, rég elkorhadt már, ujat nem szereztek: – a jövevénynek nem lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.

Boldog hetek, és boldog hónapok!

Számlálatlan napjai a panaszatlan örömnek.

A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és nyugalmat.

Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrepedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták.

Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a földturás férfinak való munka.

És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, a melyre belső birája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta rájuk az ő örömeiket.

S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. A mit szent Dávid százötven zsoltárban mondott el, azt náluk egy fohász fejezte ki, s a mi szerelemvallomást a költők versbe szedtek, azt ő náluk elmondta egy szembenézés. Megtanulták egymás arczáról leolvasni a gondolatokat, megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.

Mihály napról-napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a jövendő miatt. Boldog volt és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: «mi lesz belőlem, ha te elmégy? itthagysz-e vagy elviszesz magaddal? Áldás lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, a ki téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te odakinn a világban? Micsoda világ az, a miben te élsz?» Még arczáról, még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az egyetlen örök kérdést: «szeretsz-e?»

Teréza asszony néha napján fölemlíté Timár előtt, hogy sok dolga mulhatik most; de Mihály megnyugtatá őt a felől: elvégzi azt mind Fabula János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelidkék szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arczát, akkor nagyot sóhajtott: «mennyire szereti őt!»

Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, czölöpöket verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke még nehezebb munkájával.

Mi történik ez alatt odakinn a világban?

Harmincz hajója uszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága, milliókra menő vagyona egy asszony kezében.

S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát tönkre juttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni értte? Nem így következett-e?

Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon? Két helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete, világi állása, itt szerelme tartóztatta le.

Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó uszó volt, akármikor átuszhatott volna a tulsó partra s senki sem mondta volna neki itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakinn a világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett mindent, a mi köröskörül van a világon, akkor csak szeretett, csak boldog volt, elveszett mámorában. «Oh! ne szeress olyan nagyon!» sugá a leány.

S így telt el nap nap után.

A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak galyait földig huzta az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszineiket kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bibor szinezetet kap, az aranyszínbe karminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető gyermekarcz.

Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, a miket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!

Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segítette Noéminek a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg.

Hónapok óta az első emberarczok, mik a külvilágból hirt mondani jöttek.

Épen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonynyal.

A szokott cserekereskedés volt az.

Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.

Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.

Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?

Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai közül is.

A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.

– Ereklyének fogom őket tartogatni.

– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.

Erre nem tudott neki szavakkal felelni.

Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.

Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni.

– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?

Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.

Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal utitáskáját megrakja.

– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd aggodalommal. Nincs fegyvered?

– Nincs. Nem bánt engem senki.

– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian elővonta a fegyvert.

És akkor elsápadt.

Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.

– Ez az ő fegyvere!

Timár megdöbbent ez arczkifejezéstől.

– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a tulparton s rád lőtt e fegyverrel.

– Hogy hiszed azt?

– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!

Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem tudta tagadni.

– Megölted őt? kérdé a leány.

– Nem.

– Hát hová tetted?

– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van közöttünk.

– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.

Mihály csodálkozva tekinte Noémi arczába.

– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni.

– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…

És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett és hevült.