Tropicus Capricorni

A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, míg ő visszatér.

De fog-e még egyszer visszatérni?

Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.

Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie kellett.

A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a mik lépcsőzetesen következnek egymás után.

Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.

Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.

… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal, szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon szeretne-e akkor?

… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a másik helyen félteni a becsületedet.

… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája, egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát, most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?

… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De mi lesz ezzel a leánynyal?

… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szivével nem jó játszani.

… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények szerint?

… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?

… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e megszerezni álmaid számára?

… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle? Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.

Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos verítéket.

Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.

… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok… miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?

… Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?

… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!

… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?!

… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.

… Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?

… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?

… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?

… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik előlem. Mit félek én ettől?

A tavaszi szellő végig suhogott az ifju jegenyefák sudarai között.

A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.

Timár megtörülte homlokát s föltette fejére a kalapját.

Békítő nemtője megszólalt újra:

… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. – Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?

Az ellenmondás nemtője visszafelelt:

… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték fogadni a boldogságot?

Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.

Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.

Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.

Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.

– Te vagy az? rivalt rá Mihály: te!

– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.

Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.

– Jöjj közelebb! mondá nyugodtan az orgyilkosnak.

– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl engem.

– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.

Tódor elővánszorgott a kunyhóból.

– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én szánlak.

A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.

– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!

A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.

– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.

– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus előttem.

– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.

– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai útról beszélt.

– Uram, abból egy szó sem igaz.

– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.

– Voltak, de megszakadtak.

– Elszökött ön, vagy elkergették?

– Az előbbi.

– Rábizott pénzzel?

– Három-négyszáz forinttal.

– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.

– Náluk maradni nem akarok.

– És a braziliai út?

– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.

– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.

Tódor elmosolyodott.

– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a fákat, hogy pénzt kapjak. Terézia kitalálta gondolatomat.

– Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?

– Oh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.

– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Braziliában. Ügynökség egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, franczia és spanyol nyelvek ismerete.

– Azokon én mind irok és beszélek.

– Tudom. És görögül és törökül és lengyel oroszul. Ön lángeszű ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, a hol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár három ezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ, hogy az mentül több legyen.

Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem birta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik!

– Uram! Nem tréfa ez, a mit ön mond?

– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most önnel tréfáljak. Ön meg akart engem ölni, nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárczám. Vegye ön el. Benne találja az útiköltségét Triesztig és valószinűleg még annyi összeget, a mennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél s az majd tudatni fogja önnel további teendőit. S már most egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.

Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárcza.

Mihály felvette átlőtt kalapját a földről.

– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, a hogy önnek tetszik. Ha ezek egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem találkozni többé olyan helyen, a hol törvények uralkodnak; ha pedig egy sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső találkozásnál a lövés sora rajtam van…

Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével s heves kitöréssel kiálta:

– Ide lőjjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjjön agyon mint egy veszett ebet! Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s odaerőteté azt Mihály kezébe. Tulajdon pisztolyommal lőjjön főbe, ha még egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is szóljon semmit, csak lőjjön agyon!

És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt s vadásztáskája zsebébe nem tette.

– Isten önnel! mondá neki Timár, s azzal otthagyta őt és odább ment.

Tódor ott állt egy ideig és utána nézett; aztán utána szaladt és megállítá.

– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem, hogy ha önnek valaha levelet irok, e szóval kezdhessem! «Atyám!» – Borzalom és undorodás volt eddig előttem e szó; hadd legyen ezután gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!

Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen s azzal elrohant tőle, s a legelső bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát arczczal a fűbe és sírt. Igazán sírt.

Szegény kis Noémi csak ott állt órahosszat az akáczfa alatt, a hol Mihálytól búcsút vett. Teréz a utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő is leült leánya mellé a fűbe s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.

Egyszer Noémi felriadt.

– Hallottad, anyám?… Két lövés a tulsó parton.

Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenő melegben.

– Most ujra két lövés! Anyám, mi volt ez?

Teréza megnyugtatólag biztatá:

– Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.

De Noémi sápadt lett, mint az akáczvirágok ott feje fölött, s kezeit nyugtalan szivére szorítva, rebegé:

– Oh nem! oh nem! Ő nem fog visszatérni soha.

És aztán olyan nagyon fájt a szivének, hogy mért nem mondta neki azt a rövid kis szócskát: «te!» mikor olyan nagyon kérte?

– Fabula uram! mondá Timár hűséges sáfárjának, az idén nem viszik fel a buzát se Győrbe, se Komáromba.

– Hát mit csinálunk vele?

– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban; ehhez kibérlünk még harmincz dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.

– De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, a hol annyi lisztet eladjunk.

– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrös szekerekre rakjuk s elszállítjuk Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva elviszi Braziliába.

– Braziliába? kiálta felijedten Fabula. De már oda nem megyek.

– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat: oda más ember fog menni. Ön csak azt hajtja végre, a mi Triesztig tart; az őrletést és a szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet s ön távollétemben úgy fog intézkedni, mint ha én magam volnék jelen.

– Köszönöm alássan! mondta Fabula uram s nagyon lógott a feje, mikor Levetinczy úr irodájából eltávozott.

«Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! mondogatá magában, de úgy, hogy más is meghallhatta. Braziliába lisztet küldeni Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazilia? Tiszteletes Ónodi uram alatt tanultam én geografiát. Brazilia fővárosa Rio-Janeiro. Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a czukrot meg a kávét; ott vannak a leghiresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok és németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És még hozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, a hol erdőszámra teremnek az olyan fák, a miket csak ki kell vágni s belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett czipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: soha se látja az a pénzét, a kinek Braziliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se viczispán. Egy szóval ez most megint valami hallatlan bolondság Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, a mihez Levetinczy uram eddig hozzá fogott s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Braziliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…

Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy véleményen volt vele.

Ő ezzel a szállítmánynyal mintegy százezer forint áru vagyont koczkáztat.

Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vágygyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, buzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a magas miniszteriumok megbizásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passióból, megszorult mágnás uraknak ötven perczentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után, koldusmódra, összekapargatni? Hát ha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű kalmárkodásnál? Hát ha lehetne valami hazai nevezetes áruczikknek, a miben iparunk kiállja a versenyt, piaczot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában?

Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait, s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégis csak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorrali találkozása dönté el határozatát.

A lisztkivitel mellékes volt már; fődolog volt az, hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé.

A kik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végeztet Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, a mint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárai, felügyelői, ispánjai, és mégis ő mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést!

(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)

Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt «Pannonia».

Szép három árboczos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert ő ott volt a hajórakodásnál.

De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást Pancsován vagy Levetinczen tartózkodott. Az egész vállalat a Scaramelli-czég neve alatt indúlt meg. Timárnak oka volt saját nevét nem kötni hozzá.

Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-czéggel.

Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas bankjegy. Az irott tartalom pedig ez volt:

«Atyám!

«Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a gyönyörű «Pannonia» födözetén, mint a Scaramelli-ház braziliai ügynöke. Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház két havi fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a «fehér hajó»-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt, a miért hozzám ilyen jó volt!»

Timár könnyebbülten lélekzett fel. Ez az ember megjavult. Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből fizeti.

Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!

Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!

Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:

«Gyilkos vagy!»

«Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat az oceánon előfogta egy tavaszutói tornado és pozdorjává törve, lisztestől, emberestől a tenger fenekére sülyesztette, annak fognál még csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La-Plata és az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az ujon érkező idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hát ha ez is közöttük lesz?»

«Gyilkos vagy!»

«Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű ember, abban az országban, a hol a szenvedélyek oly uralkodók, a játékbarlangoknak s a kreol-nők szép szemeinek áldozatául esik, meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog s akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve. Ez az, a minek te előre örülsz!»

«Gyilkos vagy!»

Timár olyan örömet érzett, mint a kinek sikerült valakit megölni. Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.

Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni.

A máskor oly higgadt kedélyü ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki s elfeledte egy óra mulva, a mit rendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd kerülni kezdte az üzletét s úgy tett, mint a ki nem törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.

Sokszor látták őt a Dunaparton félnapon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az őrüléshez közelít s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit.

Levelei pedig, a miket az ország minden részéből küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.

Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhaju leányról, a kit ott látott a szigetparton utóljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve.

Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.

Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátástól, a mik elhatározzák, mit tegyen? – Oh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.

Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.

Odaült levelei halmazához s elkezdte azokat egyenként felbontogatni.

Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején?

Mindig csak azokból a kék szemekből akarta olvasni, hogy mi van azokba irva?

Egyszer aztán nagyot dobbant a szive, mikor egy levél akadt a kezébe, mely sulyosabb volt a többinél. Annak a czímiratán megismerte a kéz irását.

Az Timéa irása volt…

Valami józan hidegség futott át erein.

Ez az égből jött jeladás!

Ez a levél eldönti lelke harczát.

Timéa ir, az angyali jóságú teremtés, a tiszta hű nő. Egyetlen gyöngéd szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő martyrarczot, s megtérítik őt újra.

Valami sulyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Oh! ez kedves levél, kedves emlék fog lenni.

Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.

Legelőször is az lepte meg, hogy iróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez volt az a sulyos tárgy benne.

A levélben pedig ez volt:

«Kedves uram!»

«Ön iróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!

Timéa».

Semmi egyéb.

Timár ezt a kulcsot akkor feledte iróasztala fiókjában, mikor éjjel titokban hazatért s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.

Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg szó!

Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.

Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.

Ha Timéa ott találta iróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet, hogy kutatott is a fiókban. A nők kiváncsiak s szokták ezt tenni!… És ha kutatott, akkor talált ott valamit, a mit ismernie kell… Mikor Timár Ali Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes műremekeket nem bocsátott áruba, a mik ha a piaczra kerülnek, nyomra vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, a mi egy miniaturképet rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arcza volt, kinek vonásai feltünően hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja, ki görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor megtudott mindent. Megismerte anyja arczképét; abból megtudta, hogy ez ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát saját kincsei árán.

Ha kiváncsi volt Timéa, akkor mindent tud, s akkor megveti férjét.

S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ez által tudatni férjével: «ismerlek».

Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e, vagy lefelé a lejtőn? – Lefelé!

Mindegy már. Azt hitte, a nő előtt már le van álczázva. Ott többé az «arany embert» játszani nem lehet. A nagylelküt, a bőkezüt, a jóltevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda?

Most már lehet rohanni lefelé.

Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.

De még sem úgy akart elvonulni, mint vert fél.

Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja s a hol intézkednie kell, rendelkezzék tejhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át, és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki iróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell keresni, kéznél legyen az.

Ez volt a tromf.

Mikor azt érezte, hogy titkához közeljárnak, sietett egészen rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.

Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová? Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.

Levetinczről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.

Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos jeleket, a mik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.

Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.

Estefelé, a mint a Dunapart hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen s jön sebesen gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevácz eleintén csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de a mint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhitatos szót.

«A galambóczi szunyogok jőnek!»

Azok az ördög teremtményei, a miknek száma trillio, a mik ott laknak a galambóczi sziklák oduiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra lecsapnak a sikságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.

A szunyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett utazni! az apró fulánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár koczkáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba.

Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.

De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, a melyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka s az akarat délsarka vitte most már előre.

Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ottmaradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag füzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal el kezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévéből, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.

Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a duplapisztolyt, a melylyel Tódor reá lőtt a kunyhóból. Talán épen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.

Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki a pisztoly, hogy fatalismusában megerősítse. A kire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.

Erre a bíztatásra nagy szüksége is volt, mert a mint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöldfényű szemeiket villogni a sürű berek körül. Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.

Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.

Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, a minőkkel a kigyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknős békára lépett.

Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tüzhieroglyphjai voltak azok.

Milyen szomorú éj! A kinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal szép nő a háznál, a kit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gombabenőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte s feje fölött a rőzsében lomhán csuszik végig a vízi kigyó. Pedig ez a nap születése napja.

Kedélyes családi ünnepély ez – itten.

És akarja, hogy így legyen; most már akarja.

Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, a min küzdelmes életében annyiszor keresztül ment, az volt a menedék, hogy imádkozott. Hitt az Istenben, és a mihez kezdett, az sikerült.

És ezen félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. «Ne láss meg, hol járok!»

Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Daczolt a sorssal.

Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behuzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról s nem sokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Dunapartra vezetett.

Itt várt azután reá az új rémület.

A Duna szertelenül meg volt áradva.

A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort füzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén füzfa törzséhez volt kötve.

A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.

Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.

Senki sem jár ilyenkor a folyón.

Itt a csodaszerű intés, – vissza kell innen fordulni.

«Nem többé!» mondá Timár. «Elindultam, oda megyek.»

A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson evezőihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.

Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárát a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.

Akkor aztán elkapta az ár és vitte magával.

A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szakgatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg daczolt vele.

Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár tánczoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, a honnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak.

Fövegét ledobta lábaihoz, izzadtságtól csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhanynyal csapkodta arczát, de az sem hűtötte le. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni.

A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik szivében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, a mit végzett: ár ellenében eljutni az osztrovai sziget végcsucsáig.

Itt aztán pihenhetett.

Az Osztrovai szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előre hajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután vízmentében ereszkedve juthasson a «senki szigetére».

Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.

Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Dunaág közepében. Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái usztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton.

Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája égszinkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág felfutó lugosától.

S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a közelítő.

Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a rózsás kert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.

Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra, ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe s eléje úszik a közeledőnek, onnan megint vissza.

Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig jő?

Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki, hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.

Köröskörül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó zöld, szelid állatok, körülzárva hullámkerítéssel, és abban – Ádám és Éva.

A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:

– Visszajöttél! Te! Te! Te! És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is mondják, hogy «te, te, te!»

Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját s a sárgarigók és fülemülék chorusa énekli a «goszpodi pomiluj»-t…