MELANCHOLIA.

Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a keblén.

Szomorú időtöltés volt ez.

Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.

Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.

A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt mindig látja.

Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:

– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.

– Hová?

– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.

Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.

A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a helyzet, a mit szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy öngyilkossá lesz.

Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A ki itt marad, folytassa az álmot!

Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!

A hold teljes gömb-alakja ott bujkált az ezüstfelhők között.

Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.

– Vajjon mi lehet ez a hold? kérdezé Noémi.

Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: «Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!»

Teréza felelt leánya kérdésére.

– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.

– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?

– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem lakhatik ott.

– Hátha mégis lakik valami? mondá Noémi.

– Ugyan mit gondolsz?

– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt». Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!

Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.

Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.

Most még egygyel több rémgondolatja volt a hold felől.

Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.

Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!

Másnap elment Mihály a szigetről.

Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.

– Aztán tavaszszal eljöjj ismét, sugá fülébe gyöngéden Noémi.

Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé!

(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.

Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.

Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.

– Ön beteg volt? kérdé Timéa férje keblére simulva.

– Nagy beteg voltam.

– Valahol az utazásában?

– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.

– Hosszasan feküdt?

– Hetekig.

– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»

Hamar észrevette magát s a helyett ezt felelte:

– Pénzért mindent kap az ember.

Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.

A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.

Athalie odasúgott Mihály fülébe:

– Az Istenért, uram, vigyázzon ön az életére!

Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.

Timár eddigi nézeteit ehhez a gyülölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a dæmon, a ki mindkettőjüket úgy gyülöli, most az ő életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson!

Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy összeesett hallgatag árnyék.

Otthon megérkezése első napját irószobájába vonulva töltötte. És délután a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet iróasztalán, a melyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.

Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy «jól van»; aláirta, a mit eléje tettek, némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.

Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel s alá szobájában.

Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyult azokhoz, s bort nem is ízlelt.

Egy óra mulva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már? Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.

Este nem tudott fenmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szeméből.

«Oh! milyen hideg ez az ágy!»

Minden olyan hideg itthon! Minden butordarab, minden kép a falon, maguk a régi frescofestmények a padmalyon mind azt mondják neki: «mit jösz te ide? nem vagy te itthon. Idegen ember!»

Oh! milyen hideg ez az ágy!

A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a hírére Timéa is bejött hozzá s megkérdezé tőle, hogy valami baja van tán?

– Nincsen semmi, felelt Mihály, csak fáradt vagyok az úttól.

– Hivassam az orvost?

– Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.

Timéa aztán jó éjt kivánt neki s eltávozott, a nélkül, hogy kezét homlokára tette volna.

Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál.

Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.

Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni? Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.

Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.

És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, a minő a sűrű lomha köd, a földalatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában «lát» az ember. És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, a mi szemeit meglepte, ez az álom vaksága.

És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most? Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a chinai antik bronz mécstartó, porczellán festett fényernyővel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélő művel; a selyem függönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihuzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.

Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?

Ezt meg akarta tudni álmában.

Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arcz.

– Te vagy az Noémi? gondolja álmában Mihály s aztán megretten. – Hogy jösz te ide? – Ha valaki meglátna!

Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére és hallgatja lélekzetvételét.

Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.

– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.

A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébreszsze az óraütés és zenemű az alvót, s e közben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését hallhatja.

«Milyen halkan ver most a szíved!» mondja álmában.

Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyujtószert keresné.

«Csak nem akarsz tán világot gyujtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon s meglátna itt.»

A gyujtó platintapló izzásba jött, egy szál forgácscsal az éji lámpa meg lett gyujtva. Egy nőalak volt ott.

Az arczát nem látta Mihály, de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne ő mellette más?

A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arcza felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.

«Oh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?»

A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé s az alsó ágyfiókot kihuzza.

Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.

«Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Oh! mint szeretlek! oh! mint rettegek!»

És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihuzó fiókban s oda lefekszik.

A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.

Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: «eredj innen, meglátnak!» De minden tagja, nyelve ólom.

És aztán a nőalak is elalszik.

S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak s multban, a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett s a fantom még mindig ott van.

Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénynyel süt, mint még soha.

«Ébredj már, ébredj már!» suttogja álmában Mihály. «Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!»

Küzd az álommal.

«Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!»

S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit s valóban fölébred.

Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszürődik; – a meggyujtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihuzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arczczal.

«Noémi!» sikolt fel Mihály.

A kiáltásra felébred az alvó nő, s feltekint.

Timéa az…

– Kiván ön valamit? kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.

Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.

Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.

– Timéa! hebegé álomittasan.

– Én vagyok itt! monda a nő, kezét ágya szélére téve.

– Hogy lehet az? mondá Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arcztól, mely előtte felemelkedik.

Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:

– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam lenni az ön közelében.

Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanutalan őszinte gyöngédség tanuskodott, a minőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség. Mihály magához tért. Első érzelme volt a rémület, a második az önvád.

Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.

És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.

Mihály nyugodt tekintetet erőltetett.

– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én egyedül akarok maradni, – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, a kik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!

Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból és elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.

A mint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt a kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?

Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyülölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan sulyos vád annak okozója ellen, a melyre nincsen védelem.

Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminak, hogy ki az a Timéa?

Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szivét?

De mikor mind a kettő lehetetlen!

Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?

Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.

Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, a nélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.

Nem lehetett kitudni, mi baja van?

Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: keleti pestis utóhatása ez.

Végre Timéa orvoshoz folyamodott.

Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, a mit a szárazföld elvett tőle.

Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: «nem szeret embereket látni».

Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válaszszon valami olyan hideg fürdőt, a hol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balatonfüredet, ott elég magányt fog találni. Fődolog a hideg hab.

Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.

Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertlánczolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szivélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, a ki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.

Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.

Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utána járni: – azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.

És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melancholicusabb látvány.

A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja ver föl, magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubanczolódva tüskés, rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák körül. A gyümölcsfák másod lombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az arany kalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden, a szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon senki.

Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellé Mihály.

Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építette saját gyönyörűségére, a kinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal.

Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, a ki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.

Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.

És a mik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinczeházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végig haladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan.

Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy miért?

S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, a melyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.

Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.

Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap mulva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vinczellér. Az pedig vén ember volt és hozzá még süket is.

Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya nevenapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyuladt, fürdőház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.

Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.

Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, szine smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.

Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem a mellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.

A festői hegycsoport a tó partjain még koronázva van a közel mult hőskor várromjaival; Szigliget, Csobánczvár kertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmult családok asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala daczol még csodamódon a zivatarral. És a mit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körül kerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már épen a meredély szélén áll s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hány ki a partjaira; és minden, a mi benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt uralkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kigyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongiája hólyagot húz a bőrön s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, a ki valósággal szerelmes a Balatonba.

Timár is az volt.

Órahosszant eluszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.

Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálczástól együtt. Nem volt figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.

A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hulló csillagok, a hold.

Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tünik elő, szétsugárzó hegygerinczeivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, a melyen semmi sincs!

Csak azoknak a lelkei, a kik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.

Azok vannak odaküldve a semmibe.

Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harcz, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, a ki van, és tán az emlékezet?!

Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, a hol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.

Mit mondott Noémi?

És Mihálynak valami untalan azt sugta, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.

Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.

Maga szerezte magának azt.

Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, a kik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.

Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete sulyát.

Hisz ő Timéát imádja!

És Noémi egész lelke.

Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.

Az egy valódi szent, ez egy valódi nő.

Vissza-visszagondolt elmult életére: hol hibázta azt el?

Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?

Vagy mikor nőül vette Timéát?

Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt s ily szétzuzott kedélylyel talált Noémira, és ott lelt boldogságot?

Az első vád nem terhelé.

Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett meg, vissza van az neki adva.

A második vádnak is van mentsége.

Ő szerelemből vette el Timéát és Timéa önkényt ment hozzá, forró kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel, úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem akarja!

Hanem a harmadik vád alul nem talált menekülést.

Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll kettőtök szive között, nem kellett volna gyáván elfutni, hanem oda kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez és azt mondanod neki: «barátom, ifjukori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem már most jerünk ki egy szép csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, a míg egyikünk halva nem marad.»

Ez lett volna a dolgod.

Majd akkor a nő megismerte volna benned a férfit.

Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias alaknak tünik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles kard kezedben jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyod és gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.

És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell, kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna vérig korbácscsal, míg meg nem szelidül, most mégis ura volnál, birnád, tied volna; – így pedig áldozatoddá tetted és mindennapi kisérteted lett belőle, ki a sírból jár fel élő arczczal, hogy tégedet vádoljon.

És te nem tudsz tőle megválni!

Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj és azt mondd neki: «Timéa én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket».

De te félsz valamitől.

Attól, hogy Timéa így fog felelni:

«Én nem válok el öntől. – Én nem szenvedek. – Én megesküdtem, hogy önhöz hű maradok. – Én vissza nem esküszöm.»

Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a rövidülő napokkal a tó is lassanként áthült. Hanem Timárnak még annál inkább tetszett a fürdés. A ki uszik, az nem fázik. Teste egészen visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma elmult már, idegei, izmai aczéllá lettek. – És akkor volt legbetegebb.

Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hypochondriája még kigyógyítható: ha a testi baj szünik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett férfi lelkét lepi meg a búskomorság, – az már halálos baj.

A hypochondria betege meleg kabátot huz; – fejétől sarkáig betakarja magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét lat számra veszi, orvosi tanács szerint válogatja; nyügösködik az orvosok nyakán s titokban kuruzsló szereket használ és orvosi könyveket olvas, hévmérő után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja fél a haláltól. – A melancholia betege pedig széttárja keblét a viharnak s födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi az élet hosszabbítását.

Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál s távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyülölte már, mint a hogy tud az ember gyülölni egy az unalomig megismert vidéket, a minek lassankint minden lakosával haragba jött már; mint a hogy tud gyülölni egy képviselőjelölt egy választókerületet, a melyben ezerféle ok miatt megbukott s a miről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.

Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanuja lehetett egy égi jelenetnek, a mi a csillagászok évkönyveiben, mint egyedül álló van följegyezve.

Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.

Timár azt mondta magában: «ez az én csillagom. Épen olyan elszórt csillag, mint az én lelkem; épen oly czéltalan járása-kelése, mint az enyim, épen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi valóság!»

És azután egész éjszakákon át kisérte a csodafény járását.

Az üstökössel egyenlő irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával; utjaiknak át kellett szelni egymást.

A mint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorol rá hatást. A nagy csillag merészkedett az ő urától, a naptól elvitatni a lángcsillagot.

A földlakók szemeláttára ment ez végbe.

A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két irány felé meredt szét.

Ekkor a Jupiternek a legnagyobb s legtávolabb eső holdja közeledett gyorsan felé.

«Mi lesz az én csillagomból?» kérdezé Timár.

A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.

A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal és világító fővel, s a két csillagrém éles szöget képző két külön parabolában kezdette el czéltalan futását a végtelenben. Hát még az égben is megtörténhetik «ez»?!

Timár kisérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az áttörhetlen ürben.

Ez a látvány gyakorolt lelkére legmélyebb benyomást.

Most már egészen készen volt a világgal.

Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a leggyőzhetlenebb az, mely a hosszas világnézletből ered. Vigyázzatok arra, a ki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, buvárkodja a természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?

Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat erős jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel előre tudják ők azt már, s nagy furfanggal mesterkedik ki a módjait a kivitelnek.

Timárnál meg volt érve a gondolat.

Egész rendszerrel fogott hozzá.

A mint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament Komáromba. Minden ember, a ki először találkozott vele, azzal fogadta, hogy mennyire magához jött, milyen jó szinben van.

És Timár jókedvet is mutatott hozzá.

Csak Timéa szemei vették észre arczán azt a rejtegetett mély elhatározást, csak Timéa kérdezé tőle aggódva: «mi bajod, férjem?»

Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nő. Mihályt csak sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.

Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, a mi elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Épen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanut; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy a ki látja, borzadva mondja magában: «ez vesztét érzi!»

Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog «az» itthon végbemenni.

Megirta végrendeletét.

Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan gyöngédséggel és előrelátó furfanggal birt, hogy egy külön alapítványt tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog menni s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.

És azután ez volt a terve:

A mint az évszak engedi, el fog utazni, – hiresztelés szerint Egyptomba, – voltaképen pedig a senki szigetére.

Ott akar meghalni.

Ha Noémit is rábirhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.

Oh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni.

Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?

Mit ér ez az egész világ már így, a hogy van?

Mind a ketten oda Dódi mellé.

A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár; mindenütt terhére volt a világ.

A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy mindenki arczáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában: «ni! egy búkóros ember!» Észreveszi minden ismerőse arczán és szavain, hogy valami változást sejtenek ő rajta magán; hallja, hogy suttognak a háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen; hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőltetni a férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan dolgokat tesz, mond, a mik lelke bomlottságáról tanuskodnak, nevetséges dolgokat s boszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az emberek? – Már félnek nevetni.

Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; – ámbár valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például Fabula János uram meglátogatja s mint egyházi vicekurátor komoly dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bir a vágynak ellenállani, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve, annak a fején keresztül ugorjék!

Volt a tekintetében valami, a mitől az ember háta végigborzongott.

Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.

Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást Athalie arczára és termetére voltak éhezve. Az ilyen kedélybeteg emberek tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt.

S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne nyak és kebel. Mihály szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgy hogy Athalie nyugtalanítva érzé magát e kecseinek tett néma hódolat által.

Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél birtokomban te szép hófehér nyak, te bársony sima gyönyörű kebel, – hogy egy szorításával aczélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!

Ez a vágya volt, mikor Athalie bachansnői szép termetére bámult.

Csak Timéa nem félt tőle.

Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije a mit féltsen.

Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a virágnyilásra annak, a ki a fű gyökere alatt akar aludni?

Elindulása napján nagy dáridót csapott.

Összehítt magához boldogot-boldogtalant, a kinek csak valaha hirét hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.

A dinom-dánom kezdete előtt azt mondá Fabula Jánosnak:

– Atyámfia az Urban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé teljesen eláztam s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe, fektessenek az ülésbe s aztán fogják be a lovakat s hajtsanak el velem.

Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától. Aztán reggel valamennyi vendég ki erre, ki arra dült el, Fabula János uram is horkolt édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga maradt elázatlan.

A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja magát megölni vele.

Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse és utra keljen.

Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az emlékezet és a hallucinatió.

Úgy tetszék, mintha egy alvó fehér arczú szent fekhelye előtt állt volna meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a szobor e csókra sem ébredt volna fel.

Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.

Aztán azt a jelenetet is látta, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött egy szép mænade-arcz, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé; olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy fogsor, a mint az égő viasztekercset feje fölé tartá s azt kérdezé a tántorgótól: «hová készül ön, uram?»

S erre ő azt sugá a bűbájos tündéralak fülébe:

– Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…

Erre a tündérarcz egyszerre Meduza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök hah! hogy alakultak át kigyókká!

Talán ez is csak hallucinatió volt.

Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyors paraszt. Már akkor messze volt Komáromtól.

Elhatározását mi sem változtatá meg.

Késő éjjel érkezett meg az Aldunára, hol a halásztanyán az előre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.

Egy gondolat kecsegtette.

Hát ha Noémi meghalt azalatt!

Miért ne tehette volna azt? – Most milyen tehertől volna ő megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!

A mi az embernek kedves rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen máskép: annak már úgy kell történni, a hogy ő gondolta.

A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavaszszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.

Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.

Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.

A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénynyel, hogy hó, eső be ne verjen.

Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát s odavezette az ablakhoz.

A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.

Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.

Úgy van, a hogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.

Bezörgetett az ablakon.

– Én vagyok itt Teréza!

A hivásra előjött a nő a veranda alá.

– Egyedül alszik ön, Teréza? mondá neki Timár.

– Egyedül.

– Noémi felment Dódihoz?

– Nem. Dódi jött le Noémihoz.

Timár bámulva tekinte Teréza arczába.

Erre a nő megfogta a kezét s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.

Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.

Timár benézett az ablakon s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, félkarjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.

– Ki ez? szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.

Teréza szeliden mosolygott.

– Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakivánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Urnak: «neked úgy is sok angyalkád van; ereszsz vissza azokhoz, a kiknek csak egy volt». S az Ur visszabocsátá.

– Hogyan?

– Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?

Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forró lázban volna.

– Ne költse őket fel reggelig! mondá Teréza. A gyermeknek árt az, ha álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön türelemmel. Nemde?

Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét, felső kabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyürte karjairól. Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Oh, dehogy őrült meg! Odarohant a diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt, előrántotta asztalos műhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott ajtó deszkáját, felvette a gyalut s elkezdett dolgozni.

Épen hajnalodott.

Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik pihenés közben: «az én babám kis kunyhója többet ér, mint Buda vára!»

És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a dal.