TERÉZA.

Timárnak sikerült már meglopni az egész világot.

Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tőle szive férfiideálját, végre ellopta tőle hitvesi hűségét.

Ellopta Noémitól szive szerelmét, női gyöngédségét, ellopta őt magát egészen.

Ellopta Teréza bizalmát, az embergyűlölő utolsó hitét az egyetlen igaz emberben, ellopta tőle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja neki, s azzal ellopja háladatosságát.

Ellopta Krisztyán Tódortól az egész ó-világot, száműzve őt ravaszul a másik hemisphaeriumra.

Ellopta Athalietől apját, anyját, házát, vőlegényét, égi földi üdvösségét.

Ellopta Kacsukától a boldoggá létel reményét.

Lopta a tiszteletet, melylyel az egész ismerős világ környezé; a szegény könyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektől a titoktartó hűségét, a tolvajokat meglopta!

Meglopta az Istent magát, lelopott tőle az égből egy kis angyalt.

A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt is megcsalta vele: nem adta át, a mit igért. Meglopta a holdat!

Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa őt a semmi csillagába; hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög! hogy tartotta a lehulló elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. – Meglopta magát az ördögöt.

Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, mig az őriző arkangyal hátat fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, a mi emberi törvény: papot, királyt, birót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind meg voltak általa lopva.

És minden sikerült neki.

De vajjon meddig tart ez a siker?

Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát.

A mosolytól ragyogó arcz belül olyan szomorú volt mindig.

Ő tudta jól, hogy mi az ő neve!

És szeretett volna az lenni, a minek látszik.

És ez a lehetetlenség volt.

A végtelen gazdagság… az általános tisztelet… a boldogító szerelem… bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet, szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságu kisértetek azzal merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most is itt áll előtte egy ember, a kit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli, vádolja magát.

S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta meg, hogy semmi meg nem ártott neki. A helyett hogy vénült volna, fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.

Azt a kis házat, a mit a mult évben összeácsolt, mint asztalos egészen fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a muzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt a kis faházat látni, mely vésője alatt lassankint műremekké alakult át. Timárban egy művész veszett el.

A kis ház tornáczát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az egyik két összefonódott kigyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport.

És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik; asztalok, székek művészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán, a habos gyökérfa, a mikből szekrény, óratok lett, a barna diófaalapot barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott superlátjával művészi izlést árult el. És azonkívül ajtók és ablaktáblák nyitja eredeti ötletekről tanuskodott. Azok mind a falba tűntek el, ki oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható, nyitható, miután azt előre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy szegnek sem szabad lenni, a mit nem maga készített; nem is volt benne egy vasdarab sem. Egészen a maga erejéből, egészen e sziget terményeiből akarta azt kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel pótolja az üveget? Eleintén szunyoghálót feszített ki a rámákba; hanem így a ház csak nyári laknak volt használható, az eső is beleesett, ha a táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, mig a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, a mit csillámnak, «Mária-üveg»-nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte a kőből; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire s azután vékony finom léczecskékből valami rostélyt állított össze, a minek közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka volt. És a hatalmas gazdag úrnak volt türelme vesződni vele.

Az volt aztán az öröm, mikor készen volt a ház, mikor belevezethette kedveseit. Nézzétek, ez mind az én kezeim munkája, ilyet nem adhat a király sem a királynénak!

Dódi (a második) már akkor négy éves volt, mikor ez a háza elkészült. «Dódi háza!»

Azontúl más dolog várt Mihályra. Dódit olvasni tanítani.

Dódi eleven fiu volt. Egészséges, eszes, jókedvű gyermek. Timár azt mondta, hogy maga fogja őt mindenre megtanítani. Olvasni, írni, azután úszni, tornázni; majd kertészkedni, gyalut, vésüt kezelni. A faragó embernek akárhol a világon mindig van kenyere. Dódi mindent meg fog tanulni.

Timár azt hitte már, hogy ez mindig így fog menni, hogy az egészen így van rendén; s hogy ezt az életet csak folytatni kell a napok végeig.

Egyszer aztán a sors azt mondta neki: «megállj!»

Nem is a sors volt az, a ki ezt mondta, hanem Teréza.

Nyolcz éve mult már annak, hogy Timár legelőször a kis szigetre vetődött. Noémi és Timéa még akkor gyermekek voltak; most Noémi huszonkét, Timéa huszonegy esztendős; Athalie huszonötben jár; Teréza negyvenöt évet haladt meg; Timár maga negyvenkettő, a kis Dódi az ötödikbe lépett.

Ezek közül egynek el kell menni haza: mert kitöltötte az idejét. Igazán kitöltötte egy egész hosszú életre való szenvedéssel – ez Teréza.

Teréza egy nyári délután, mikor Noémi odakünn járt a gyermekkel, így szólt Timárhoz:

– Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az ősz elvisz magával. Én tudom, hogy meghalok. Husz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, a mi elvisz: a szivem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez. Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel, gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna, rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: a hogy lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik, – és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szivem dobogását hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom, megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. Noéminek van már, a kit helyettem szeressen. Nem kérdezek tőled semmit, Mihály. Nem kívánok tőled semmi fogadást. A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi. Te érzed, hogy mi vagy Noéminek, s hogy Noémi rád nézve kicsoda? Mi nyugtalaníthatna engem? meghalhatok a nélkül, hogy imádsággal alkalmatlankodnám a bölcs mindenhatónak. Hisz a mit kérhetnék tőle, azt már megadta. Ugy-e igaz ez, Mihály?

Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, a mi az ő álmait háborította mindig. Ő látta azt, hogy Teréza egészsége hanyatlik. Észrevette arczáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyű bajjal, mely az embert ott támadja meg, a hol legközelebb van a test a lelkéhez, a szivében, és rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza meg találna halni, mi lenne akkor Noémiból?

Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge leányt egyesegyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel?

Ki védi, ki biztatja, ki segíti meg akkor őket?

Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután előtte állt: nem térhetett félre neki.

Teréza igazat mondott. Még az nap délután egy ismerős gyümölcsvásárló kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a baraczkkal rakott kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre.

Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erőltetni akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon.

Pár nap mulva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. Akkor már Mihály és Noémi nem eresztették ki Terézát, maguk adták át a gyümölcsöt.

A kofa azt az észrevételt tette, hogy bizony talán jó volna annak a szegény asszonynak, ha már olyan beteg, meggyónni.

Mihály mélyen elgondolkozott azon, a mit Terézától hallott.

Nem csak arra gondolt, hogy az a nő Noémi anyja, s egyedüli gyámola, mikor ő távol van; hanem arra is, hogy az a nő egy nagy lélek volt, kit a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób profétán, gyötrelmeinek egész fegyvertárát kipróbálja rajta, s a kinek lelke annyi szenvedés alatt meg nem törött, a ki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; türt, hallgatott és tett.

Élete és halála bizonyítja, hogy mit tett és mit szenvedett.

És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán azért hozta őt össze e nővel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért épen ő általa, és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bűneinek tömege, a mi a nagy világban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt e kis szigeten találja vezeklését: a mi erény, a mi igazság, a mi maradandó jó tett volt életében, ezen a kis folton van az.

A mint Teréza, fájdalmait némán tűrve, roskadozott előtte, az intő szó annál erősebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség száll reá a nőnek halálával: – a terhek, a miket e nő viselt s a lélekerő, a mivel azokat viselte.

Noémi még nem tudta, hogy anyja halálos beteg. Teréza ájulásaiért a meleg napokat okolták. Teréza azt mondá neki, hogy szokott baj ez nőknél, kik a fiatalság korából a hajlott korba lépnek.

Timár annál gyöngédebb volt ez idő óta Terézához. Nem engedte munka után látni, óvta nyugalmát, csitította a gyermeket, ha fecsegett, pedig Teréza még mindig nem tudott aludni.

Igy telt el a nyár, a meleg napok enyhülést látszottak hozni, hanem az csak látszat volt; az ősz kezdetén ismét előjöttek az ájulási rohamok, s a gyümölcskufárnő nem győzött sóhajtani, hogy már csak ideje volna igazán meggyónni s az utolsó szentségek felvételéről gondoskodni.

Egyszer ismét ebédnél ültek mind a négyen a külső szobában, midőn Almira ugatása jelenté, hogy idegen közeledik. Teréza kitekintett az ablakon s azzal ijedten szólt Mihálynak: «Siess a benyilóba, ez ne lásson téged itt!»

Timár is kinézett az ablakon s ő is úgy találta a maga részéről, hogy azzal, a ki most jön, neki épen nem lesz jó találkoznia, mert az Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, a ki ő benne rögtön megismerné Levetinczy urat és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.

– Takarítsátok félre az asztalt s hagyjatok mind magamra! mondta Teréza, Noémit és Dódit is felköltve; s mintha egyszerre visszatért volna minden ereje, ő segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy, hogy mire a főtisztelendő úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyiló ajtaja elé s annak szélére leült. Ezzel a benyiló be volt zárva.

A derék főpapnak azóta még hosszabb lett a szakála és szürkével volt már erősen vegyülve; de orczái pirosak voltak, s a termete sámsoni.

A ministrans-fiú és a sekrestyés, kik idáig kisérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyan formán emelve előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyujtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, a mi az érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.

– No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?

– Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?

– Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?

– Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.

– Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temetteték el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, bándd meg a bűneidet és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hirül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; – azoknak köszönheted.

– Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.

– A leányod, ugy-e? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?

– Ugy van!

– S ez a férfi hitvese a te leányodnak?

– Az!

– Ki kötötte őket össze?

– Az, a ki Ádámot és Évát, az Isten.

– Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.

– Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.

– Hát pogány vagy?

– Békében élek, békében halok meg.

– Erre tanítottad egyetlen leányodat? hogy gyalázatban éljen?

– Mi az a gyalázat?

– Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.

– Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?

– Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvöségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?

– Nem hiszem. Nem is kivánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszija poromat, lesz belőlem falevél; más életet nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, a ki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes ur, a ki a halálban fünek, fának, embernek pihenést ád.

– De nem az olyan megátalkodott gonosznak, a minő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marczangoló fogai közé.

– Mutasd meg nekem a szentirásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.

– Oh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?

– El is tagadom. Soha sem teremtett az Isten ördögöt. Ti teremtettétek azt magatok, a kik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel él: az embert nem eszik soha.

– Uram, ne vigy a kisértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kis gyermeket is?

– Azt tanítja az, a ki fiának fogadta.

– Kicsoda?

– Az, a kit a gyermek atyjának nevez.

– S hogy hiják azt az embert?

– Mihálynak.

– De hát a másik neve?

– Azt nem kérdeztem tőle soha.

– Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?

– Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.

– De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?

– Hozzánk illő szegény ember.

– Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez én rám tartozik. Micsoda ez az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?

– Arra semmi gondom sem volt.

– Szoktál bőjtöt tartani?

– Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.

– Hát a gyermeket ki keresztelte meg?

– Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.

– Oh! ti pogányok!

– Pogányok? szólt keserűn Teréza; miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomatott képet sem találsz, a mit másutt a világban imádnak. Úgy-e, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomatva? Nem úgy hivja-e minden ember a pénzt, hogy «Krisztus»; – ha elfogyott a pénz, «nincs Krisztus!»

– Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?

– Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb inségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, a mit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent és megtaláltam. Az én Istenem nem kiván czifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szivet. Az én penitencziám nem az olvasóforgatás, hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, s én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, a ki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Oh, uram! én nem vagyok pogány.

– Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, a ki itt lakik a kunyhódban, igazhivő-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.

– Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam ő előtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt jószivű becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemes emberek és előkelő urak, csak a kis siró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kis gyermeket fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor elhagytam őt venni egy embernek, a kiről nem tudok egyebet, mint hogy szeret és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem az Istenben?

– Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi időkben cziherre vetették a boszorkányokat s ugy égették meg az egész keresztény világban.

– Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva birom.

– A török szultán fermánjánál fogva? kiálta föl elbámulva az esperes. S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

– Ez a férfi, a kinek a nevét nem fogod megtudni.

– De meg fogom tudni azonnal, még pedig igen rövid uton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni s azt fogja mondani: «Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!»

Az esperes kinyitotta a külsö ajtót s beszólította a két szolgálattevő markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetü tarka gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

– Uram! szólt kérlelő hangon az espereshez. Hallgass meg még egy szót, hegy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, melylyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár s nekem ajándékozta. Lásd, én nekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajjon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer hozzányulni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, a ki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, a hol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a pokolnak és az ördögöknek martalékul az egész puszta szigetet és veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, a mi a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.

Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.

Timár megcsókolá a kezét s azt mondá neki: «Anyám!»

Teréza halkan suttogá: «Fiam», és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: «ráemlékezzél arra, a mit ebben az órában hallottál!»

És már most készüljünk a mi útunkra!

Teréza úgy beszélt közelgő haláláról, mint egy elutazásról.

«A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, a mit úgy hínak, hogy «vén asszonyok nyara». A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.»

Kiválasztotta magának az öltönyt, a miben eltemessék, s a szemfödelet, a miben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre, s kiválasztotta magának a helyet, a hová eltemessék.

«Ide a sík róna közepére! monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót s maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal ujra. Legyen a többi mezővel egyenlő. Én úgy kivánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék siromba s elszomorodjék.»

S Timár elkészítette Teréza házát.

És Teréza soha sem kérdezte tőle: «de hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok mulva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt?»

Egy este aztán elaludt örökre.

Úgy temették el, a hogy ő kivánta.

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekből.

És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, a hogy elébb volt.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kezén fogva kimentek a mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.

De az ezüstös zöld róna közepén mégis rátaláltak arra a helyre.

Elől ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott volt az a hely.

Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sirral ő előtte is be van zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy «ide», vagy «oda!»