A Jó Tanács

Kacsuka főhadnagy a kávéházon ment keresztül s ott találta Timárt, a mint egy csésze fekete kávét szürcsölt.

– Át vagyok ázva, fázva, s még ma nagy utat kell tennem! mondá Timár, kezet szorítva a tiszttel, ki szivélyesen sietett oda hozzá.

– Hát jer el hozzám egy pohár puncsra.

– Köszönöm, nem érek rá, mert rögtön sietnem kell a biztosító társasághoz, hogy küldjenek segítséget a hajóterhet kihordatnom; mert annál nagyobb az ő káruk, mentől tovább van víz alatt a hajó. Onnan el kell szaladnom a főbiróhoz, hogy korán reggel küldjön ki valakit Almásra az árverés megtételére, azután szaladhatok a disznókereskedőkhöz, meg a szekeresgazdákhoz, hogy jöjjenek el árverezni s még az éjjel gyors paraszttal vágtatok Tatára, a keményítőgyároshoz; az legtöbb hasznát veheti az ázott buzának; hogy legalább ennek a szegény leánynak a vagyonából valami töredéket megmenthessek. Neked pedig egy levelet kell átadnom, a mit Orsován adtak a kezembe.

Kacsuka úr átolvasta a levelet s aztán azt mondá Timárnak:

– Jól van, pajtás! Hát csak járd el a városban, a mi dolgod van; hanem azért eljöhetsz hozzám egy félórára, ha itt elvégeztél mindent; itt lakom az «Anglia» mellett; egy nagy kétfejű sas van kifestve a kapumra. A míg a gyors paraszt etet, addig iszunk egy pohár puncsot s beszélünk valami okos dologról; de okvetlen eljöjj!

Timár megigérte, hogy elmegy hozzá, s aztán sietett dolgára.

Tizenegy óra felé lehetett az idő, mikor a városi sétakert mellett, a mit Komáromban Angliának neveznek, a kétfejű sasos kapun benyitott.

Kacsuka úr várt reá, a privatdiener vezette egyenesen a szobájába.

– Hát én már azt hittem, hogy te régen el is vetted Athalie kisasszonyt, a míg én odajártam! kezdé Timár.

– Tudja kő, pajtás, nem megy össze a dolog. Hol az egyikünk, hol a másikunk halasztja. Úgy tetszik, mintha valakinek közülünk nem volna egész kedve hozzá.

– Oh! Athalie kisasszonynak van, arról bizonyos lehetsz.

– Semmi sem bizonyos a világon, legkevésbbé az asszonyszív. Én csak azt mondom, hogy nem jó az embernek sokáig jegyben járni, mert nem hogy közelednék, hanem jobban eltávozik egymástól. Az ember kiismeri egymásnak az apró hibáit, a miket ha a házasság után ismer meg, azt mondja rá, hogy Isten neki; már benne vagyunk! Azt tanácsolom, pajtás, hogy ha valaha házasodni akarsz, s belebotlasz valakibe, ne studirozd sokáig a dolgot, mert ha kalkulálni kezdesz, csupa törtszámokon végzed.

– De itt, úgy hiszem, hogy a kalkulálás sem háládatlan dolog, a hol olyan gazdag leányról van szó.

– Gazdagság, barátom, az egészen relativ dolog. Hidd el, hogy minden asszony el tudja költeni annak a kamatját, a mit a férjéhez hozott. Aztán Brazovics úr gazdagságával nincsen az ember tisztában. Ő folytonosan olyan vállalatokat tart, a mikhez nem ért, s a miknek utána nem néz. Iszonyú sok pénz jön a kezébe, hanem hogy ő év végén egy rendes kereskedői mérlegben ki tudná mutatni, hogy nyert-e vagy vesztett az összes vállalatain? arra nem képes.

– Én azt hiszem, hogy ő nagyon jól áll. S Athalie igen szép és művelt hölgy.

– Jó, jó; de mi szükség itt most teneked Athaliet úgy rám dicsérned, mint az eladó lovat? Beszéljünk inkább a te dolgodról.

Hiszen csak láthatott volna Kacsuka úr Timár szivébe; majd megtudta volna, hogy ez is az ő dolga. Azért beszélt ő Athalieról, mert – Timéa arczáról irigylette azt a mosolyt a tiszt urtól. Ne mosolyogjon te rád Timéa! vedd el Athaliet, az a tied!

– Hanem hát beszéljünk okosabb dologról! Nekem azt irja a pajtásom Orsováról, hogy vegyelek pártfogásom alá. Jól van. Megkisérlem. Te most meglehetősen kellemetlen helyzetben vagy. A rád bizott hajó elsülyedt; nem a te hibád, de a te szerencsétlenséged, mert most mindenki félni fog más hajót rád bizni. A főnököd lefoglalja a biztosítékodat, s ki tudja, hogyan pörölöd ki a kezéből? Ezen a szegény árva leányon is szeretnél segíteni. Látom a szemedből, hogy azért fáj legjobban a szived, hogy ez annyi vagyonát elveszté. No hát hogy lehetne ezen a sok bajon egyszerre segíteni?

– Azt én nem tudom.

– De tudom én. Hát ide hallgass. A jövő héten kezdődik a szokott évi hadsereg-összpontosítás itt Komárom alatt. Valami húszezer ember tart hadműveleteket három hétig. A kenyérszállításra árlejtő csőd van kihirdetve. Nagy összegek fizettetnek s okos ember szépen takaríthat meg rajtuk valamit. Minden irásbeli ajánlat az én kezemen megy keresztül, s előre meg tudom mondani, hogy ki kapja meg a vállalatot? mert az nem attól függ, a mi irva van, hanem attól, a mi nincs irva. Eddigelé Brazovicsnak az ajánlata a legkedvesebb. Ő igérkezik a kenyérszállítást elvállalni száznegyvenezer forintért, s az «illető» személyzetnek igér húszezer forintot.

– Patvar! Az illető személyzetnek?

– No hát természetes. Ilyen nagy vállalatnál, a ki azt megkapja, illő, hogy valamit adjon annak, a ki neki megszerzi. Ez, a mióta a világ áll, mindig így volt. Hát miből élnénk? Tudod te azt jól.

– Tudom. De magam javára nem próbáltam.

– Hát hisz ez a bolondság. Te másnak a kedvéért feketíted be a körmeidet, holott egyuttal magad számára kaparhatnád ki a gesztenyét, ha már az utját tudod. Adj be te most egy offertet, a melyben vállald el a kenyérszállítást százharminczezer forintért, s igérj az «illetőknek harminczezer» forint nyeremény-osztalékot.

– Azt én több oknál fogva nem tehetem. Először nincs sem bánatpénzem, a mit ajánlatomhoz mellékeljek, sem tőkém, a min annyi gabonát, lisztet vásároljak, sem kedvem a vesztegetéshez, sem eléggé rossz számító nem vagyok, hogy százharminczezer forintból a felvállalt szállítást és harminczezer forintnyi barátságos osztalékot is fedezni hihessem.

Kacsuka úr nevette azt a dolgot.

– Jaj, Miska, milyen rossz kereskedő lesz belőled! Nem megy az minálunk másképen. Nyomoruság itt úgy akarni kereskedni, hogy az ember a maga forintján az egy garast megnyerje. Ez csak szatócskodás. Protekczió a fődolog, s ez neked lesz. Arról jót állok én. Jó pajtások voltunk iskolás diák korunktól fogva. Bizd rám magadat. Hogy ne volna bánatpénzed? Mellékeld a nyugtádat a Brazovicsnál letett tízezer forintodról. Az biztosítékul elfogadtatik. Azután megmondom, hogy mit csinálj? Nyargalj vissza Almásra, s árverezz magad az elsülyedt hajó gabonájára. Az a százezer forint értékű buza bizonyosan rajtad marad tizezer forintban. Akkor van tízezer mérő buzád. Brazovicsot kifizeted azzal a saját letartóztatott tizezer forintoddal, s ezzel perpatvar nélkül quitteltél vele. Akkor dupla vámot igérsz az almási, neszmélyi, füzitői, izsai molnároknak, hogy a buzádat siessenek megőrölni rögtön. Azalatt kemenczéket állíttatsz fel, a mikben a lisztet azonnal prófuntnak sütik. Három hét alatt elfogyott az egész, ha itt-ott egy-egy csomó selejtesebb lesz a többi között, azt elsimítani jó barátok dolga. S három hét mulva hetvenezer forint tiszta nyereséged marad legalább a vállalaton. Hidd el, hogy ha ezt a főnöködnek mondanám el, hát két kézzel kapna rajta. Csodálom, hogy magától odáig nem terjedt az esze.

Timár elgondolkozott a dolgon.

Ez bizony kecsegtető egy ajánlat.

Három hét alatt hatvan-hetvenezer forintot nyerni, nagy fáradság nélkül, egész biztossággal. Az első héten egy kicsit édesebb volna a prófunt ize, mint a szokotté, a másodikon egy kicsit keserübb, a harmadikon egy kicsit dohosabb; de hát ki veszi azt olyan szigorúan a katonáknál? Hozzá vannak azok már szokva.

Mégis csak összerázkódott ettől a keserű pohártól.

– Oh Imre, szólt, kezét hajdani iskolatársa kezére téve. Hol tanultad te ezt a tudományt?

– Hm! szólt az elkomolyodva: ott, a hol tanítják. Csudálkozol rajtam ugy-e? Én már mindent természetesnek találok. Mikor a katonai pályára léptem, tele voltam ábrándos illuziókkal. Azoknak most hamva sincs már. Azt hittem, hogy a hős tettek, a lovagiasság pályája az, a mi lelkemet fölhevíté; s aztán láttam, hogy csupa spekuláczióból áll a világ, s minden országos dolgot valami magánérdek mozgat. A mérnök-karnál végeztem tanulmányaimat, fényes, kitünő sikerrel. Mikor Komáromba áttettek, a keblem dagadt a büszkeségtől, minő tere fog itt nyilni hadépítészeti tudományomnak. Az ám: a spekulácziónak. A legelső tervemet, melyet az erődítésre nézve felterjesztettem, a szakértők remek műnek mondták, hanem azért nem az lett elfogadva, hanem tudtomra adatott, hogy készítsek olyat, mely a város egyes utczáinak kisajátítását igényli. Hát én azt is elkészítettem. Emlékezhetel arra a városrészre, a melyiknek a helyén nagy puszta tér van. Az egy fél millióba került. Főnöködnek is voltak ott rozzant házai, miket úgy adott el, mintha paloták lettek volna. S ezt nevezik fortifikácziónak! Ezért tanultam én a hadmérnökséget! Az ember lassan kiábrándul s hozzászokik a helyzetéhez. Talán hallottad már azt az adomát, közszájon forog, hogy mikor a mult évben ő fensége Ferdinánd trónörökös meglátogatott bennünket, azt mondá a várkormányzónak: «én azt hittem, hogy ez a vár fekete?» – «Miért kellene ennek a várnak feketének lennie, fenség?» – «Azért, mert a fortificatió költségvetésében évenkint tízezer forint van föltéve – tintára. Én azt hittem, hogy tintával meszelik a várfalakat!» – Nevetett mindenki. Ez a vége a dolognak. Ha ki nem sül, hallgatnak róla; ha kisül, nevetnek rajta. – Hát mért ne nevetnék én is? – Nevess te is! – Vagy jobb szereted szidni a világot a szatócsbolt ajtajából s taplót árulni két krajczár nyereségért naponkint? Én már megjöttem az ábrándok világából. Eredj, pajtás, Almásra s vedd meg az elsülyedt buzát. Holnap este tíz óráig ráérsz beadni a vállalat iránti ajánlatodat. No, a gyors paraszt pattog, készülj, eredj. S aztán siess vissza.

– Majd meggondolom, szólt Timár elgondolkozva.

– Te! Lásd, azzal a szegény leánynyal is jót fogsz tenni, ha a kárba veszett vagyonáért tízezer forintot fordítasz neki vissza. Máskülönben annyi száz forintja sem marad belőle, ha a kihordás költségeit levonják.

Ez a gondolat megmaradt Timár fülében.

Valami kéz tolta előre. Fata nolentem trahunt. (A nem akarót húzza a végzet.)

Nem sokára ismét köpenyébe burkoltan ült a parasztszekeren, melyet sebes vágtatva vitt négy nyerges-ujfalusi paripa a döczögős utczán végig. Minden jó lélek aludt már a városban. Csak az éji őr kiáltása hangzott a városház előtt: «nincsen irva homlokodra, mire virradsz fel holnapra!» S a bástyákon kiáltoztak sorban az őszi esőben előőrsön álló katonák: «Ki vagy? őrjárat! Haladj!»

Vajjon milyen kenyeret kaphattak ma?