A Vörös Félhold
Másnap Timár csakugyan együtt árverezett az elsülyedt gabonára a kupeczekkel és molnárokkal.
Azok potom árakat igértek: nehány garast mérőnként. Timár megunta a garasozást, belekiáltott, hogy tízezer forintot megád az egész hajóteherért; arra a szóra aztán úgy szétfutottak a többi kótyavetyélők, hogy vissza sem lehetett volna hivni őket többet. Az árverező biró elütötte Timárra a vételt s átadta neki az egész hajóterhet mint tulajdonát.
Minden ember azt mondta Timárra, hogy bolond; mit fog ő kezdeni annyi nagy tömeg ázott gabonával.
Ő pedig aztán két dereglyét egymáshoz köttetve s azokat az elsülyedt hajó tetőzetéhez kapcsokkal megerősítve, hozzá kezdett a hajóteher kihordásához.
A hajó helyzetében tegnap óta az a változás történt, hogy a hátulja lejebb sülyedt s ez által az eleje kiemelkedett a vízből; a két kabin közül az egyik egészen szárazon állt most.
Timár beleköltözött abba a kabinba és aztán hozzálátott a munkához.
A hajó födelét felszakíták s az emelő daru segélyével egyenkint huzgálták fel a zsákokat, miket elébb a kabin mellé leraktak, hogy a víz kicsorogjon belőlük s azután onnan egy harmadik dereglyébe rakták azokat, kiszállították a partra, ott gyékényeket terítettek széjjel, azokra a buzát kiöntötték, széthárították. Timár azalatt alkudozott a molnárokkal a rögtöni őrlés iránt.
Az idő kedvezett, szél fujt, a buza hamar száradt. Csak elég gyorsan menne a munka.
És azután számolgatott magában. A mi kevés készpénze volt, azt most mind abba öli bele, hogy a munkásokat fizesse és azután ha nem sikerül a vállalat, akkor igazán koldussá van téve.
Fabula János meg is mondta azt előre, hogy nem vár a biztosra egyéb, mint ilyen bolond vásár után az utolsó zsákot a fejére rántani s aztán beleugrani a Dunába.
Timárnak mindenféle gondolatok jártak keresztül-kasul az agyában. Ezerféle nyugtalan gondolat, melynek se kezdete, se vége.
Elnézte napestig, hogy egyik zsákot a másik után hogy támogatják a kabin falához. Minden zsáknak egyforma bélyege van. Egy kerék, öt küllővel, fekete festékkel a zsákra nyomva.
Mégis okosabb lett volna annak a menekvőnek ennyi buzaértéket a táskájába rejteni aranyképen. De hát valóban ennyiért üldözték volna őt oly szivósan? Érdemes volt ezért szökni, mérget venni?
Késő délutánig folyt így a munka, s még nem volt több szárazra mentve háromezer zsáknál.
Timár kettős bért igérgetett a munkásoknak, ha megtoldják a napot. A mi buza még éjszaka a viz alatt hál, abból már aligha lesz kenyér. Azok megfeszített buzgalommal láttak a munkához.
A szél elsöpörte a felhőket, s a félhold megint ott állt az alkonyégen. Vörös volt az ég is, a hold is.
– «Mit kisértesz te engem?» mondá magában Timár, s hátat fordított a holdnak, hogy ne lássa.
S a mint a holdnak háttal fordulva, a víz alul kihuzott zsákokat számlálja, ismét megjelenik előtte a vörös hold.
Ezuttal a vörös félhold, egy zsák oldalára festve.
A hol a többinél az a kerék volt az öt küllővel, ott volt ezen a kereskedelmi billog: a félhold, czinoberrel festve.
Timárnak egész teste összeborzadt. Lelke, teste, szive fázott.
Ez volt az!
Ezt értette a haldokló utolsó szavával.
De nem volt vagy bizalma, vagy ideje végig elmondani, a mit akart.
Mi van hát ez alatt a félhold alatt?
Timár, mikor a teherhordók odább mentek, megfogta azt a zsákot, s bevitte azt a kabinba.
Senki sem vette észre.
És azután bezárta a kabin ajtaját.
A munkások még két óra hosszat dolgoztak, de már akkor ki voltak fáradva, átázva, fázva víztől, széltől; nem győzték tovább a munkát. A többi marad holnapra.
A fáradt emberek siettek a közelfekvő csárdába, a hol meleget és ételt-italt kapni. Timár egyedül maradt a hajón. Azt mondá, összeszámolja a partra mentett zsákokat; a kis ladikon majd kievez egyedül.
A hold ismét elérte már a víz szinét alsó szarvával, s besütött a kabin ablakán.
Timárnak a keze reszketett a láztól.
Midőn kését kinyitotta, saját kezét metszette meg vele legelőször is, s akkor aztán saját vérével még vörös csillagokat is festett a vörös félhold mellé a zsákra.
Felvágta a zsák kötőjét a nyilásnál; – mélyen belemarkolt; szép tiszta buza volt benne.
Aztán kifejté az alsó szegleteit. Szép tiszta buza ömlött ki belőle. Akkor végighasítá az egész zsákot; s a szétomló buza közül egy hosszukás bőrzacskó esett lábai elé.
A zacskón lakat volt. Azt letörte.
És aztán kiönté annak tartalmát az ágyra. Ugyanazon ágyra, melyen amaz élő alabástromszobor feküdt előtte egyszer.
Minő látvány volt az a hold világossága mellett!
Egész füzérek szijjra huzott gyűrűkből, miknek kövei brilliantok, zafirok, smaragdok; – karpereczek opállal, türkizzel rakva; gyöngyfüzérek mogyorónagyságú szemekből, egy nyakláncz csupa gyémánt-solitairekből, és azután egy achatszelencze, melyet midőn felnyitott, egy egész halmaz gyémánt és rubin villogott eléje; boglárok, lánczkötő csatok egész halommal s azokba foglaltan az ékszerészet ritkaságai, a miket a műszeretők egymásra árvereznek, a macskaszemfényű syderitek, camaeának faragott plasmák, tűzopálok, keleti aquamarinok sötétkék fénynyel, vörös topázok, a ritka rózsaszín pyrop, a napkőnek nevezett gyöngyházfényű adulár, a színváltoztató labrador, a karmazsinpiros spinel, antik remek vésművek, koral, borostyánkő, s pietra d’Egipto-ból. Fejedelmi gyüjtemény! Egy kristálydobozban voltak példányai azoknak a ritkán mutogatott platina talléroknak, miket az orosz czár az unkiars skelleszi békekötéskor küldött Stambulba. Végül négy tekercs gördült ki a zsák fenekéről; egyet felnyitott Timár; ötszáz louisdor volt egyben.
Egy kincs volt ott. Egy milliónyi érték!
Ezért már érdemes volt ágyúnaszádokat, szagláló kémeket utána futtatni a menekvőnek! Ezért már érdemes volt annak a Duna fenekére menekülni, hogy üldözői kezére ne jusson az!
Ezért lehetett vihar közepett átvándorolni a Vaskapun.
Egy milliót vitt magával a Szent Borbála.
Ez nem káprázat, nem álom; ez való. Ali Csorbadzsi kincsei ott hevernek a nedves szőnyegen, melylyel egykor Timéa takaródzott. A ki ismeri gyöngynek, drágakőnek értékét, az hozzávethet, hogy Ali Csorbadzsi nem volt hiába Candia kormányzója s a Khazné őre!
Timár elkábultan ült le az ágy szélére, reszkető kezében tartva az achátszelenczét, melynek gyémánthalmaza a holdsugárban villogott.
Mereven bámult ki az ablakon besütő holdra.
Annak ismét mintha szeme, szája volna, a hogy a naptárban festik, s mintha beszélgetésbe elegyednék a halandó emberrel.
«Kié most ez a sok kincs?»
«Hát kié volna, mint a tied? Megvetted az elsülyedt hajóterhet úgy, a hogy áll, zsákostól, buzástól. Koczkáztattad, hogy a nyakadon vesz, s lesz belőle rothadt szemét, büzhödt trágya. Lett belőle arany és drágakő.»
«A mit megvettél, az a tied. Te jóhiszemüleg árvereztél. Te nem tudhattad, hogy mit rejt még magában az a hajó.»
«Beszélt neked ugyan valamit a haldokló a vörös félholdról, s te találgattad, mi az? magad is töprengtél rajta, hogy mint lehet csak ennyi vagyona az üldözöttnek, a mennyi látható? Most már érted is az összefüggést sejtelmeid között; de hisz akkor, mikor a hajóterhet megvetted, még nem értetted azt. Egészen más czélból vetted meg azt a sok ázott buzát. Szegény katonáknak akartál belőle édes és keserű kenyeret süttetni. A sors másra fordította a dolgot. Látod, hogy ez a sors intése? A sors nem akarta engedni, hogy húszezer szegény katona rovására nyomoruságos nyereségen kapkodj; mást hozott eléd. Tehát a midőn a rosszat a sors megakadályozta, akkor okvetlenül jó az, a mit előidézett.»
«Kié is lehetnének ezek a kincsek?»
«A szultán bizonyosan sanyargató hadjáratokban rabolta azokat össze.»
«A kincstárnok hihetőleg elrabolta azokat a szultántól.»
«A Duna elrabolta mind a kettőtől.»
«Most a «senkié» azok».
«A tieid.»
«Csak olyan jogon a te kincseid, mint a szultáné, a khazniáré, meg a Dunáé.»
«Hát Timéáé?»
Ennél a kérdésnél egy fekete hosszú vékony felhő állt a hold előtt keresztül, mintha kétfelé vágta volna azt.
Timár sokáig elgondolkozott.
A hold kibujt a felhővonal alul.
«Annál jobb rád nézve.»
«Ugy-e, hogy a szegény ember milyen komisz ember?»
«Azt leszidják, ha kötelességét végezte, azt gazembernek nevezik, ha szerencsétlenség éri; annak engedik, hogy magát a fára kösse, ha élni nem tud; azt nem gyógyítják meg a szép leányok, ha fáj a szive. A szegény ember komisz ember.»
«S mily dicső a gazdag ember. Hogy áldják! hogy keresik a barátságát! hogy kérnek tanácsot az eszétől! hogy bizzák rá az ország sorsát, hogy bolondulnak utána a nők!»
«Ugy-e, hogy egy «köszönöm szépen»-t sem hallottál az ajkairól soha?»
«Mi lenne abból, ha most te ezt a kincset, a hogy megtaláltad, odavinnéd, letennéd a lábaihoz s azt mondanád neki: ime ez a tied, most hoztam a víz fenekéről neked!»
«Legelőször is nem értené meg, hogy mi ez? Mit tud ő arról, hogy egy doboz gyémánt ér-e többet, vagy egy doboz czukorsütemény? Hiszen gyermek.»
«Azután nem is jutna az ő kezébe, mert azt rögtön lefoglalná a gyámapja, az majd elharácsolná, elsikkasztaná kilencz tizedrészét, hiszen senki sem ellenőrizheti, titokban értékesíthető kincs ez.»
«S végre ha mind Timéa kapná is meg, mi lenne a vége? Ő gazdag úrhölgy lenne, a ki téged a maga fényes polczáról még csak meg sem fog látni soha; te pedig maradsz szegény, kopott hajós-schreiber, a kinek még csak álmodnod is őrültség lenne ő felőle.»
«Most pedig megfordítva lesz a dolog. Te fogsz gazdag ember lenni, és ő lesz a szegény.»
«Nem így kivántad-e magad is a sorstól?»
«No hát így történt.»
«Te hoztad a hajó utjába a veszedelmes tőkét, a mitől az elsülyedt?»
«Nem.»
«Rosszat akarsz-e Timéával?»
«Nem!»
«Hiszen nem akarod te megtartani a kincseket magadnak, a mikre rátaláltál. Értékesíteni akarod azokat, szaporítani, még többre növelni, s majd mikor ezeknek alapján a második, a harmadik milliót is megszerezted, akkor odalépsz a szegény leányhoz, s azt mondod neki: legyen ez mind a tied – és én is vele!»
«Hát rosszat akarsz-e te ezzel?»
«Csak azért akarsz gazdaggá lenni, hogy őt boldoggá tehesd.»
«Alhatol nyugodt lelkiismerettel ezen a jó szándékodon.»
A hold félig elsülyedt már a Dunába, csak az egyik ága állt ki a vízből, mint egy tűztorony; sugár képe a habokban egész a hajó orráig elnyult s minden sugár, minden hullám Timárhoz beszélt.
És mind azt beszélte, neki, hogy «itt a szerencse a kezedben, ragadd meg; tedd el. Senki nem tud erről semmit. Az egyetlen ember, a ki tudta, fekszik a Duna fenekén.»
Timár hallgatá a hold szavait, a habok beszédét s azt a titkos szózatot, a mi odabenn dobog, – és homlokán a hideg veríték csorgott alá.
A hold utolsó tűzcsucsát is lehuzta a víztükör alá, s végsugarával ezt mondá Timárnak:
«Gazdag vagy! Úr vagy!»
Hanem a mint egészen sötét lett, egy hang a hallgató sötétség közepett, egy hang onnan belül e szót súgá fülébe:
«Tolvaj vagy!»
Egy óra mulva a négylovas gyorsszekér vágtatott lóhalálában végig a szőnyi országuton s mikor a szent András tornya a tizenegyet verte, a gyorsszekér megállt az «Anglia» mellett a kétfejű sasos kapu előtt. Timár sebesen ugrott le róla, s sietett be e házba.
Várták.
