Leánytréfa

Brazovics úr ebéd után a fekete kávéját a felesége szobájában szokta meginni, irgalmatlan latakia-dohányfüstöt árasztva maga körül.

Kacsuka úr Athalieval sugdosott egy kis asztal mellett ülve, melynek egyik szögleténél Zófia asszony tett úgy, mintha varrna valamit. (Már egy év óta folyvást nagy tüntetéssel volt annál a kis asztalnál varrás, himzés kiterítve, hogy lássa minden látogató, hogy a staffirungot készítik.)

Kacsuka úr most már csaknem ott lakott a háznál; délelőtt jött, ebédre ott marasztották, s a késő est vetette haza.

Ugy látszik, hogy nagyon meg lehetett már erősítve Komárom vára, hogy a mérnöktisztnek egész nap Athalie kisasszonynyal lehetett foglalkozni.

Hanem annál inkább roskadoztak Kacsuka úr saját várának erődítményei. Itt volt az idő, hogy megházasodjék. Pedig úgy védte magát, mint egy Zrínyi. Ha elősánczaiból kiszorították, bevonult a fellegvárba. Mindig volt valami elfogadható ürügye, a mivel a házasságot elnapolja. De már az utolsó aknákat is felrobbantották ellene; már a cautiót is betábláztatták a Brazovics-házra s a Hofkriegsrath elfogadta azt készpénz helyett: már szállást is találtak az új pár számára s jött az utolsó csapás: Kacsuka úr megkapta a kapitányi előléptetést. Ez volt a véghatár. Az utolsó mentség tölténye is ki volt lőve, nem volt hátra más, mint kapitulálni s elvenni a szép, gazdag leányt.

Brazovics úr pedig napról-napra mérgesebb lett, mikor a feket kávéját itta a nők szobájában, és a ki ezt a mérget itatta vele, az mindig Timár volt.

Ez volt az ő mindennapi Carthagója!

– Már micsoda istentelenséget gondol ki megint ez az ember? Más becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez meg nekifog olyan dolognak, a minek soha más ember nem hallotta a hirét. Kibérli a Balatont s télen a jég alatt halásztat benne! A multkor egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont, hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn, egy kűsz sem, nem hogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb-utóbb is megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hidon átjön, megfogatom két hajóslegénynyel s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lőjje agyon. – Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel kijön, harapja meg. – Hiszen megérdemli az, hogy fölakaszszák! Jobban megérdelmi, mint Angyal Bandi, meg Zöld Marczi. Mert Zöld Marczi csak azt a pénzt veszi el tőlem, a mit nálam talál, de ez a tolvaj még a házamat is ellopja a fejem fölül. Rágyujtatom egyszer a házát, hogy beleégjen! – S még nemes emberré teszik! S még a vármegyegyülésen kinevezik assessornak s ott ül a gézenguz velem egy sorban. Velem, a kinek tősgyökeres magyar nemes volt az öreg apám is, egy ilyen jöttment! De iszen jöjjön csak még egyszer a restauratio s merje odahozni a pofáját, felbiztatok egy csoport gibernyúzi nemest, kidobatom velük az ablakon, hogy a nyaka kitörik! Csak egyszer valami ebéden összejönnék vele, tudom, hogy megpaprikáznám a levesét úgy gebulával, hogy hanyatt fordulna tőle, mint a döglött hal. – S még azt hallom, hogy úri kisasszonyokhoz is eljár látogatóba a semmiházi. Ez a Timár! Ez a hajós-schreiber! A kinek csak «iszaptaposó» a czíme. Ej, de szeretném, ha egyszer valami olyan házhoz vetődnék, a hová valami derék vitéz katonatiszt jár, s az kihíná duellumra s aztán felspékelné, mint a békát, igy ni!

Brazovics úr világos czélzással tekintett Kacsuka úrra, az azonban úgy tett, mintha nem is hallgatott volna rá.

Hallgatott biz az; de a mit Brazovics úr beszédéből megértett, az volt, hogy ez a felcseperedett milliomos itt a városban Brazovics úr gazdaságán aligha nagy csorbát nem ejtett, s ez a düh ellene nem csak Brazovics urat, hanem emeletes házát is rázkódtatja, s ennek a meggondolása nem igen szaporítá Kacsuka örömét a közeledő menyegzői nap vártában.

– Dejszen nem várom én azt, hogy valaki más ölje meg ezt a ficzkót! szólt végre Brazovics úr, fölkelve kávéja mellől s letéve a csibukját, s előkeresve czukornádbotját a szegletből. Van nekem egy stilétes botom. Azóta vettem, hogy ez az ember itten graszszál; egyenesen ő érte vettem. (S hogy valóban elhigyjék, ki is húzta a czukornádból a hegyes pálczatőrt.) Itt van ni! A mint egyszer összetalálkozom vele, csak egyszer magunk legyünk ketten! Ezt a gyilkot idáig verem a testébe, ni! Odaszegezem vele a falhoz, mint a bőregeret, azt fogadom!

S fogadását véres szemei forgatásával igyekezett nyomatékossá tenni.

Azután kiitta a kávémaradékot s felöltve téli kabátját, azt mondá, hogy már most megy a gschäftbe. Igen: ferblizni. Majd megjön jókor. Azaz, hogy jókor reggel.

Hagyta menni mindenki.

A mint aztán Brazovics úr házának szűk csigalépcsőjén alá lépegetne: nagy óvatossággal, mert nehéz termetének nem volt rendeltetése a lépcsőn alá szaladva sietni, ki jön rá alulról szemközt? Timár…

No most itt van a keze között! Egy késdöfésnyire egymás közelében. Egy szűk, sötét helyen, a hol senki sem látja őket. A legtöbb orgyilkosságot lépcsőkön hajtották véghez. Timárnál semmi fegyver, még csak egy pálcza sincs, Athanáz úrnál pedig két láb hosszu pálczakard.

Athanáz úr, a mint Timárt megpillantja, a jobbjában levő tőrbotot csapja hóna alá s nagy lármás hangon kiált eléje kalapját levéve: «Alászszolgája, jó napot kivánok, tekintetes Levetinczy úr!»

Mire Timár azzal viszonz, hogy: «szervusz, Tanaszi! hát már mégy a gschäftbe?»

– Hehehe! nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csinyen kapott gyermek. Hát te Miska, nem jösz egyszer oda közénk?

– Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egy pár száz forintot elveszítsek, azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a «sántát» s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.

– Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó mulatást! Én már nem látlak ma.

Azzal szivélyes kézszorítással elváltak egymástól.

Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg épen nem.

Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az ávisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy még sem spékeli fel! pedig Timárral elégszer találkozik Athalienál.

Dehogy hítta párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint valaha.

Soha olyan egymást szerető társaságot világ nem látott, mint ennek a háznak a lakói és látogatói.

Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos lehetett felőle, hogy a ki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. Azt is kieszelhette, hogy ezt miért tevé? Mert menekülni szeretne Athalieval kötött viszonyától. Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne s kitiltaná a házából. Már most hát csak azért is szereti a kapitányt, mint édes fiát, egész atyai szivével; most már el kell annak venni Athaliet; nincs menekülése.

Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s a hogy mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag ember, a kit neki már azért is gyülölnie kellene, mert jól tudja, hogy a Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy képes volna neki megbocsátani, ha az a menyasszonyát elhódítaná a kezéről.

Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani irnokát, hanem azért nyájasan bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékenynyé tegye.

Zófia asszony gyülöli Timárt s azért oly édeskés arczczal fogadja, mintha azt kivánná, hogy bár csak napaasszonya lehetne neki egyszer, s aztán laknának csak egy födél alatt!

Timár pedig vesztére esküdt mind valamenyinek. Nagy urat, vén asszonyt, szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal és igyekezik kellemes lenni.

Azok is mind igen szivesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megiszsza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet.

Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik és segít a rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony miről beszél, mi nótát ver? csak őt látja.

De van is rajta mit megnézni.

A leány már a tizenötödik évében jár s egész kifejlett hajadon. Hanem tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanuskodik.

Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy rosszul alkalmazza a szót, a miért nálunk rettenesen kinevetik az embert. (Még az országgyülésen is, a legkomolyabb viták alkalmával.)

Athalie jól járt Timéával nagyon. Van neki, a kiből bolondot űzzön.

Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve.

Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, a mik négy év előtt voltak divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága van; milyen kaczaj támadna ma az utczán, ha valaki egy terjedelmes krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nem rég uralkodó divat volt.

Egy időben pedig a krinolint nem a csipőre, hanem a vállra kötötték. A szoknyaujjak voltak olyan bőre szabva, hogy azokat széles abroncsok tartották széjjel, mint a kast, s hogy az öltöny ránczot ne vessen, kitöltötték azt fosztott tollal, mint a vánkost; a ruha pedig bokán felül ért, fodrokkal szegélyezve; s kiegészíté e divatot egy magasra felnyuló s onnan megint aláhajló fésü, melyre a hajat felfeszítették s a kontyra óriási széles szalagcsokrot tűztek.

Az ilyen viselet nagyon szép volt, a mikor divat volt, hanem négy év mulva, a mikor már senki sem viselte, tiszta maskara volt, a ki még felvette.

Hát Athalienek tetszett az, hogy ő ilyen maskarát csináljon Timéából.

Ez a szegény leány, ki soha európai divatot nem látott, úgy volt a piperével, mint minden vad nép nőneme: a felötlő tetszett neki. Úgy megörült, mikor Athalie felöltözteté divatból kiment rikító selyemruháiba; hát még, mikor azt a nagy fésüt a hajába dugta, s a tarka szalagcsokrot a kontyába tűzte. Azt hitte, hogy ő most attól nagyon szép lett. S mikor minden ember mosolygott rá, a ki meglátta, azt annak vette, hogy őt most minden ember nagyon csodálja; aztán úgy futott az utczán, hogy ne csodálják. Nem is hítták másnak, mint «a bolond török leány»-nak.

Aztán minden bolondot lehetett vele csinálni, nem neheztelt érte. Nagyon gyermeteg volt még arra, hogy észrevegye, a miért neheztelni kell. A legérthetőbb gúnyt is komolyan vette.

És Athalie különösen szerette guny tárgyává tenni a gyermeket, kivált férfiak előtt. Ha fiatal látogatók voltak a háznál, azokat biztatta, hogy udvaroljanak Timéának. Nagyon mulattatta őt az, hogy Timéa az udvarlást milyen komolyan veszi, hogy tetszik neki az, ha őt kisasszonynak nézik; ha tánczestélyek alkalmával őt is előkeresik valahonnan s a tánczba beviszik; ha bohó udvarlók óriási virágcsokrokat nyujtanak neki összeválogatott, de nem viselni való kerti virágokból, s ha aztán valami furcsát mondatnak vele, a min az egész társaság kaczajra fakad. Ah! hogy hangzik ki a kaczagás közül magasan Athalie gyönyörű csengő hangja.

Zófia asszony pedig komolyabb szempontból indul ki Timéa irányában. Ő mindig szidja.

Akármit tesz-vesz a leány, azért megkorholja. Az pedig, növendék leánykák szokása szerint, már magától is ügyetlen, s mentül jobban szidják, annál több ügyetlenséget követ el.

– Így kell ezt a csészét feladni, felfordítva? Te bárgyú! Még most sem ismered meg Athalie kanalát? Hát ebből a czukorsüteményből ki torkoskodott? Nem te? Csak próbálj nyalánkodni! Mivel piszkoltad már megint össze a ruhádat? Azt gondolod, mindennap ujat kapsz? Így kellett ezt a kést megtörülgetni, he? Ki törte le ennek az ibriknek a fülét? Te ugy-e? Csak azért mondod magadra, hogy le ne húzzam a cselédnek a béréből; a tiedből meg nem húzhatom le, mert neked nincs béred.

Athalie kisasszony aztán védelmére kél Timéának.

– De ugyan, mama, ne veszekedjél mindig azzal a leánynyal! Te úgy bánsz vele, mintha cseléd volna; tudod pedig, hogy Timéa nem cseléd; azt én nem szeretem, hogy így lármázol reá.

Timéa aztán kezet csókol Zófia asszonynak, hogy ne haragudjék rá s Athalienek, a miért védelmébe vette, azután ismét mind a kettőnek, hogy ő miatta össze ne veszszenek.

Olyan alázatos, olyan háladatos kedély.

Zófia asszony pedig csak azt várja, hogy Timéa egy perczre kimenjen a szobából, s ő elmondhassa, a mi a nyelvén van, leányának; de hogy a vendégek is hallják: Timár és Kacsuka kapitány.

– De bizony jó lesz őtet úgy szoktatni, mintha cseléd volna. Tudod, hogy milyen szerencsétlenség érte. A mi pénzt Timár… akarom mondani Levetinczy úr megmentett a számára, kivette kamatra egy földesuraság, az pedig megbukott, minden pénze odaveszett; most egyebe sincs, mint a rajtavalója.

(Ah! tehát már egészen szegénynyé tették! gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egy esztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályából.)

– Engem csak az boszant, mondá Athalie, hogy mindenre olyan érzéketlen marad. Ha szidják, ha kinevetik, az arcza el nem pirulna soha.

– Ez a görög fajnak a sajátsága! jegyzé meg Timár.

– Ah! bizony nem az! szólt fitymálva Athalie. Az betegség jele. Ilyen erőtetett fehér arczszínt, mikor a nevelőben voltunk, akárhány leány tudott produkálni, a ki krétát evett és nyers pörkölt kávét.

Athalie Timárhoz beszélt, de szemeivel Kacsuka úrra nézett.

Kacsuka úr pedig egy nagy fali tükörbe nézett, a honnan meg lehetett látni, mikor Timéa ismét bejön az ajtón. Athalie észrevette azt.

És Timár is azt vette észre.

Timéa újra bejött, egy tálczát hozva tele csörömpölő poharakkal, s egész figyelme arra volt fordítva, hogy valahogy azokból egyet le ne ejtsen. Minélfogva aztán, a mint Zófia asszony rásikoltott: «vigyázz, el ne ejts valamit!» csakugyan kiejtette a kezéből az egész tálczát; szerencsére puha szőnyegre estek a poharak, egy sem törött el, de mind szétgurult.

Zófia asszony sárkánykigyóvá akart lenni rögtön; de Athalie bevágta az útját; «most ennek te vagy az oka! minek kiáltottál rá? Timéa idebenn marad nálam; hordja fel az ozsonnát a cseléd!»

Ezért aztán Zófia asszony elkeseredett, kiment maga a konyhába, s ő maga hordott fel azután mindent.

Kacsuka úr abban a pillanatban, a midőn Timéa elejté a poharakat, katonai ügyességgel szökött oda s egy percz alatt összeszedte a poharakat s felrakta a tálczára, mit Timéa reszkető kezeiben tartott.

A leány nagy sötét szemeinek hálás tekintete nem kerülé ki sem Athalie, sem Timár figyelmét.

– Ugyan, kapitány úr, sugá Athalie vőlegényének; csináljon egy kis tréfát; bolondítsa el egy kicsit ezt a gyereket. Kezdjen el neki udvarolni. Az sok mulatságra fog alkalmat adni nekünk. Timéa, te velünk ozsonnázol; ide ülsz a kapitány úr mellé.

Ez lehetett keserű tréfa, lehetett gúnyos kötődés, lehetett hiú féltékenység, lehetett gonoszság. Meglátjuk, mi lesz belőle?

Lázas félénkséggel s rosszul rejtett örömmel ült le az asztalhoz a gyermek szemközt a hódító szép Athalieval, ki, midőn azt mondá vőlegényének, hogy vessen oda egy bókot Timéának is, úgy tett, mint mikor egy királynő egy koldusgyermeknek egy aranyat ád. Ez boldog lesz vele – egy napra, ő pedig meg sem érzi.

A kapitány czukorral kinálta Timéát; az ezüst csiptető nem akart szót fogadni Timéa kezében.

– Vegyen szép kis fehér kezével! bíztatá őt a kapitány.

Mire aztán Timéa olyan zavarba jött, hogy a kivett czukrot a kávésfindzsa helyett a vizes poharába tette.

Azt még soha sem mondta neki senki, hogy szép fehér keze van.

Pedig meglehet, hogy nem is udvarlási szándékból mondta neki azt a kapitány, csak hogy épen felszabadítsa rá, hogy vegyen az ujjaival a czukorból, hiszen nem anæsthetikus dolog az, ha ilyen tiszta gyermekkéz nyul hozzá.

Hanem a gyermek fejében megmaradt ez a szó, s gyakran nézegetett lopva a kezeire; ha csakugyan olyan szépek és fehérek-e azok?

Athálie alig tudta visszafojtani nevetését. Élvezetet talált benne, a kötődést folytatni a gyermekkel.

– Timéa, kináld meg a kapitány urat azzal a czukorsüteménynyel.

A leány leemelte az ezüst állványról a kristálytálczát s odanyujtá azt Kacsuka úrnak.

– No, válaszsz ki a számára valamit.

Timéa történetesen valami szívalakú czukorsüteményt választott. Ez a gyermek bizony még azt sem tudta, hogy azt szívnek hivják, sem azt, hogy hát mi az a szív valósággal?

– Ah! ez nekem nagyon sok lesz! tréfálózék a kapitány, hanem ha ön, szép Timéa kisasszony, meg akarja azt velem osztani?

S azzal kétfelé törte a czukorszivet s felét visszanyujtá Timéának.

A gyermek otthagyta azt a tányérján s a világért meg nem ette volna. Ott őrzé féltékenyen a szemeivel s nem várt, míg Zófia asszony vagy a szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés tányérkákat s eltünni velük a szobából. Azt a fél szivet bizonyosan meg fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból!

Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani.

Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, a ki azt mondja neki: de szép fehér kezei vannak!

Kacsuka úr pedig épen az az ember volt, a ki nem bocsáthatná meg magának, hogy ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambiczióját találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárbaveszett fáradság. Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle. Aztán árva gyermek, aztán török leány, még meg sincs keresztelve, aztán egy kicsit hóbortos is; a mi mind ok arra, hogy az ember lelkiismeret mardosás nélkül mondjon neki szépeket.

Kacsuka úr nem mulasztott el semmi alkalmat. S menyasszonyának nagy gyönyörűséget okozott vele.

Egyszer azt mondá Athalie Timéának, mikor aludni akart menni:

– Te Timéa, tégedet a kapitány megkért nőül. Hozzámégy-e?

A gyermek ijedten tekinte Athaliera, s azzal az ágyához futott és takaróját a fejére rántá; úgy elbujt, hogy ne lássa senki.

Athalie aztán sokáig gyönyörködött benne, hogy a gyermek nem tud elaludni attól a szótól, a mit neki mondott, hogy forog nyugtalanul fekhelyén és sóhajtoz fél éjen át.

Ez a leánytréfa sikerült.

Másnap Timéa szokatlanul komoly volt, a gyermeteg szeleskedést elhagyta modorából; valami gondolkodó mélaság látszott meg arczán s egyszerre nagyon kevés szavú lett.

Az arcanum jól hatott.

Athalie az egész háznépet beavatta a tréfába. Timéával úgy bánjanak ezentúl, mint leendő menyasszonynyal, Kacsuka úr jegyesével. A cselédek, nagyasszony mind kezére játszottak.

De ne mondja senki, hogy ez pogány tréfa volt. Ellenkezőleg. Ez keresztyén tréfa volt.

Athalie aztán azt mondá Timéának:

– No lássad, a jegygyűrűt is elküldé számodra a kapitány. De ezt nem húzhatod az ujjadra, míg pogány vagy. Elébb keresztyénné kell lenned. Akarod, hogy megkereszteljenek?

Timéa keblére tette kezeit és lehajtá fejét.

– Tehát meg fognak elébb keresztelni?

– Hanem ahhoz megint szükséges, hogy elébb meg kell tanulnod a vallás hitágazatait, a katechizmust és a bibliai történeteket meg a zsoltárokat és az imádságokat; el kell járnod a paphoz meg a kántorhoz, a ki tanítani fog. Akarod-e?

Timea csak a fejével inte.

És azután eljárt mindennap a paphoz meg a kántorhoz, és hordta a hóna alatt az énekes és imádságos könyveket, mint a kis iskolás leányok s este későn, mikor már mindenki lefeküdt, kivette magát az üres előszobába, ott tanulta féléjszakákon át az egyptomi tíz csapás, a Sámson és Delila, a József és Putifárné istendicsérő és szívnemesítő történeteit fenhangon. Nehezen tanult, mert soha sem volt hozzászoktatva. Rettenetes munka volt neki az abstract érthetetlen katecheticus tételeket betanulnia. De hát mit meg nem tett volna azért, hogy meg lehessen keresztelve.

– No lássák! mondá Athalie, olyankor, mikor Timár is ott volt. E nélkül a biztatás nélkül soha rá nem lehetett volna venni, hogy megtérjen s tanuljon valamit, s hogy megkeresztelhessék. Így pedig hogy iparkodik mentül hamarább készen lenni.

Tehát még egészen kegyes munka volt a gyermek fejét így elkábítani azzal, hogy ő már menyasszony. És Timár látta azt, hogy milyen kegyetlen játékot űznek a szegény gyermekből, és nem szólhatott neki. Mit is mondhatott volna? Nem értette volna az azt meg.

Még rontott a dolgán az, hogy ő a házhoz járt, mert Timéa előtt kiegészíté a mesét. A gyermek mindenkitől azt hallá, még a komoly öreg Athanáz úr is elejtett néha egy olyan példálózást, hogy ez a gazdag Levetinczy úr Athalie miatt jár a házhoz. És azt igen természetesnek is találta. A gazdag úr gazdag leányt keres. Hozzá is illik mindkettő egymáshoz. Hát akkor a szegény magyar katonatiszthez ki illenék más jobban, mint egy épen olyan szegény leánya egy török katonának? Ezt így tartotta ő legtermészetesebbnek.

Tehát tanult éjjel-nappal.

Káté, zsoltár, biblia végét járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem addig a napig el kell készülni sok-sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok pipere, cziczoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, a miben esküvőre fog menni! Azt magának a menyasszonynak kell sajátkezűleg kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen tudott hímzeni selyemmel, ezüsttel és aranynyal. Arra tanították meg otthon a háremben legjobban.

Hát aztán odaadták Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás himet, a minőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides tele rajzolta annak uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott azoknak kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le a kezéből a munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie.

És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigunyolják a háta mögött. A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez most azért siet oly szorgalmasan a himzéssel, mert azt hiszi, hogy a saját köntösét varrja. A kis bolond! Timár látta ezt mind.

Oh! hányszor távozott el e háztól oly keserűséggel szivében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, a ki magára dönti a filiszteusok házát.

Mikor dönti hát már?

Az a nap pedig, melynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie kisasszonynyal.

Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az égi aspectusokban, nem is a szeretők sziveiben (mert hiszen szeretik egymást, a mennyire épen szükséges), hanem – Brazovics úr pénzviszonyaiban.

Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, a mi jövedelme van, az épen arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s különösen egy nőt, a ki minden kényelemhez s fényüzéshez van szokva; azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem fukarkodik ily kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer forintot ád készpénzben nászhozományul s azzal tehetnek, a mit akarnak.

És akkor, a mikor ezt megigérte Brazovics úr, képes is volt azt teljesíteni. Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan útakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekuláczióiban, úgy megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabnapiaczon, úgy kiturta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni.

Az is igaz volt, a mit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr maga soha nem tudja, hogyan áll az üzlete? vajjon víz fölött uszik-e, vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt tartozásokkal, a lerázhatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbbé, hogy mikor Croesus, mikor Irus? Azért a kinek igénybevehető százezer forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni, mint holnap.

És Kacsuka úr volt ennyire okos ember.

Athanáz úr egy párszor elővette, hogy megközelítse a hadmérnök sánczait; tett neki kedvezőbb ajánlatokat; minek az ő kezébe az a százezer forint? az asszony majd eltékozolja azt; annak a kamatja csak hatezer forint. Nem jobb lenne-e, ha Athanáz úr évenkinti nyolczezer forint segélylyel váltaná fel azt s a tőke maradna nála? Nem jobb lenne-e, ha egy fekvő birtokát engedné át az új párnak, mely hétezer forintot jövedelmez? De a hadmérnök nem engedte az utolsó redoutját bevétetni. Rögtön betömte a viárkokat s azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti az egész házassági citadellát, ha ő neki a százezer forintot esküvő előtt le nem fizetik.

Brazovics úr tehát nagyon meg volt akadva, s ha volt valaki, a ki még nagyobb elkeseredéssel nézte a Timéa ujjai alatt készülő nászruhát, mint Timár, úgy az bizonyosan Brazovics úr volt.

De ad vocem Timár! Egy mentő gondolat támadt Brazovics úr fejében. Ezt a Timárt ő gyülöli nagyon. Elvesztené egy kanál vízben. Vajjon nem jó volna, ha a leányát hozzá adná feleségül?

Hiszen nincsen ő Kacsuka úrhoz hozzávarrva. Ha nem akar a kapitány házasodni, hát menjen sánczot ásatni; itt az a kérdés, hogy Athalie férjhez menjen.

És a csere nem volna rossz. Ez a Timár ugyan egy megvetésre méltó gézenguz, egy felakasztani való rabló, de mindjárt nem lenne az, mihelyt Athaliet nőül venné. Lám, még az is egyszerre becsületes emberré lenne általa. Megszünnék az ellenségeskedés, a versenyzés; társ lenne az üzletben; minden újra rendben lenne.

És a dolog egészen valószínű. Timár sokat jár a házhoz. Csak nem a szolgálók kedvéért jár? Csak az a hiba nála, hogy olyan szemérmetes. Nem mer nyilatkozni, hogy hajdani főnöke kisasszonyáig merte légyen emelni a szemeit. Meg ettől a katonatiszttől is tart; fél, hogy levágja a nyakát. No, ezen a félénk emberen segíteni kell.

Egy délután Athanáz úr dupla porczió ánizs-szeszt töltött a fekete kávéja közé (a mi a bátorságot növeli), azt saját szobájába vitette, meghagyva az asszonyoknak, hogy ha Timár jön, küldjék át hozzá egy szóra.

Azzal rágyujtott szobájában a török dohányra, s olyan ötödik elementumot csinált maga körül füstből, hogy a mint abban alá s fel járkált, el-eltünt benne s megint úgy merült ki belőle kiülő nagy vörös szemeivel, mint az óriás tintahal, a ki lesi a tengerbe eső prédát, hogy kiszíjja a vérét.

Nem sokára jött a préda.

Timár, a mint megérté Zófia asszonytól, hogy Athanáz úr akar vele beszélni, sietett át hozzá.

A nagy tintahal odauszott eléje a füsttengeren keresztül, rámeresztve polypusi két ijesztő szemét s tengerbeli szörnyeteg módjára rögtön megrohanta ragadmányát s egyenesen a szájába kiáltott:

– Hallja az úr! Miért jár az úr ehhez a házhoz? Mi czélja van az úrnak az én leányommal?

Ez a legjobb mód az ilyen gyáva legényt nyilatkozatra birni. Az ilyen szótól az ember megijed; forogni kezd vele a világ; mire észreveszi, elesett, s hova esett? bele a szent házasságba!

Borzasztó dolog az ilyen kérdésre megfelelni.

Timár legelőször is azt tudta meg Athanáz úr szavából, hogy az most nagyon sok anisettet ivott. Attól ilyen vitéz.

– Uram, monda neki nyugodt hangon, én nekem az ön kisasszonyával semmi czélom nincsen. S annál kevésbbé is lehetne, minthogy a kisasszonynak már vőlegénye van, s az nekem jó barátom. Hogy miért járok én önnek a házához? azt megmondom. Ha nem kérdezte volna ön, nem szóltam volna; de mert kérdezte, hát tudja meg. Én azért járok ide, mert megfogadtam az ön szerencsétlenül elhalt barátjának és rokonának, hogy árva gyermekére ügyelni fogok. Én jártam ide azért, hogy meglássam, mint bánnak önök a kezükre bízott szegény gyermekkel? Czudarul bánnak önök vele, Brazovics uram, czudarul! Ezt én önnek szemébe mondom, és a saját házánál. Ön elsinkófálta az árvának minden vagyonát! Igen is! elsinkófálta: ez rá az igazi szó. S önnek az egész családja átkozott gúnyt űz a szegény gyermekből. Megmérgezik a lelkét egész életére. Megveri önöket az Isten! És most utoljára találkoztunk ketten együtt ennél a háznál, Brazovics uram, s ne kivánja ön megérni azt az órát, a mikor még egyszer ide visszajövök!

Timár megfordult a sarkán s becsapta az ajtót. A tintahal pedig visszasülyedt dohányfüst iszapja homályos mélyébe s kihörpentve a harmadik pohár anisettet, gondolá magában, hogy erre ugyan kellett volna valamit mondani, de mit?

Timár pedig visszament a látogatási terembe. Nemcsak a kalapjáért, a mit otthagyott, hanem egyébért is.

A teremben nem volt más, mint Timéa. Athalie és vőlegénye a mellékszobában voltak.

Timár kigyuladt arczán Timéa észrevette a nagy változást. A mindig szelid, alázatos arcz most büszke volt és indulattól átszellemült, a mi azt egyszerre széppé tette. Sok arcz megszépül, ha a szenvedély átlobog rajta.

Egyenesen odament Timéához, ki a nászruhára arany rózsákat himzett ezüst levelekkel.

– Timéa kisasszony! szólt forró mély hangon. Én most kegyedtől búcsút veszek. Legyen ön boldog: legyen ön még sokáig gyermek. De, ha egyszer eljön egy olyan óra, a melyben ön boldogtalannak fogja magát érezni, gondoljon rá, hogy van egy jó ember, a ki önért…

Nem tudta tovább kimondani. Hangja elakadt, szive elszorult.

Timéa kiegészíté az elakadt szót.

«Háromszor…»

Timár megszorítá Timéa kezét s súgva rebegé:

«Örökké».

Azzal meghajtá magát s eltávozott, a nélkül, hogy a mellékszobában levőknek alkalmatlankodott volna.

Nem jött ki a száján a szó, hogy «Isten önökkel!» Oh! hisz e perczben arra gondolt: hogy Isten elvegye kezét erről a házról.

Timéa kiejté kezéből a himzést s mereven nézett maga elé, még egyszer sohajtva: «háromszor». Az aranyfonál kicsúszott a tű fokából.

Mikor Timár lement a lépcsőn, megint elhaladt ama két márvány oszlop mellett, a mik a lépcsőpadmalyt tartották.

Minő dühvel ütött rá az oszlopra öklével!

Vajjon megérezték-e azok odafenn azt az ütést? Nem mondta meg nekik a megrázkódó épület, hogy siessenek imádkozni, mert a fejükre szakad a tető? Azok nevetnek a megtréfált gyermek fölött, ki oly sietve himzi menyasszonyi köntösét.