Az Aranybánya

… Egyszer voltam a Csetátye Máréban.

Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leirjam, a mit láttam. A phantasia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, a mit élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetővé készül tenni azt, a mi valóság.

Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.

Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, a miket a hold felszine mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyűrűzött aknáikba betekinthetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.

A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dom, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz meg száz ölnyi párkányáig, s le az ezer öles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Koloszok és obeliszkok, gúlák és koczkák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a meredélyről, mintha minden perczben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladomnak van egy félredült kapunyilás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy csucsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló amethyszt.

Ez a Csetátye Máre.

S a tűznélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott: a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték s aztán eczettel locsolták meg, így repeszték széjjel.

Az a csúcsos hegy, a mi ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.

Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint a mennyit a napvilág bejár belőle.

Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadonbocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.

A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.

Rettenetes munka az!

Az arany: király! nagyon megszolgáltatja magát. A szikla maga «süket kő», s csak egyes rétegét híják «érnek»; abban az arany úgy van beszórva, mint a porszem, mint a csillám. Néha évekig kell a süket kőben vágni, míg az ér fel hagyja magát találni, s néha elvész az, nincsen folytatása, s ujra kell kezdeni a munkát. Az arany bujósdit játszik: a kereső törhet utána – a sziklán keresztül.

Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják; szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a vízhajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága ércz, a tört iszapot vermekbe csalogatják; «csapda», «tűzhely», «szinpad» a neveik, a miken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban arany-őrlőmalmok azt a higanynyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr-zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás.

Ezt nevezik tehát aranybányának.

De ne higyjetek a szónak! Nem aranybánya; az éhség tornya ez. A kik itt törik az aranyért a követ, rongydaróczban járnak, málékenyeret esznek, fakunyhókban laknak, korán elhalnak; a világ legszegényebb emberei azok.

Másutt van az arany bánya!

A komáromi hadseregösszpontosítás után Timár egyszerre tehetős ember lett, házat is vett a komáromi kereskedők cityében, a rácz-utczában.

Senki sem találta ezt különösnek.

Dicsőült I. Ferencz császárnak arany szavai, úgy hiszem, minden liferáns emlékkönyvébe fel lesznek jegyezve, miket ő felsége egy szegényen maradt élelmezési biztosnak mondott: «az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?»

Hogy mennyit nyert Timár az élelmezésen? azt nem tudhatni, hanem hogy egyszerre nagy úrrá lett, azt látni rajta. Mindenhez hozzáfog s van pénze elég.

Kereskedőnél, vállalkozónál ez nem tünik fel. Itt csak az első alapkő letétele nehéz. Az első százezer forintot nehéz megszerezni, ha az megvan, a többi önkényt kinálkozik. Van hitele.

Hanem Brazovics úr egy dologban mégis hitetlen volt.

Azt jól sejté, hogy Timár busásabb osztalékot adott a nyereményből az «illetőknek», mint a mennyit ő szokott, azért nyerte el a szállítmányi kövér vállalatot, a min rendesen ő szokott gazdagodni. De olyan nagyon sokat mégis hogy nyerhetett?

Brazovics úr azóta, hogy Timár felkapott s önálló úr lett, kereste hajdani hajóbiztosa barátságát, elhívta magához estélyekre, miken Timár igen szivesen szokott megjelenni. Olyankor láthatta Timéát is, ki már nehány szót értett a társalgási nyelvből.

Most már Zófia asszony is szivesen látta Timárt, sőt egyszer félig súgva, félig sikoltva azt mondá Athalienak, hogy bizony nem ártana, ha ő is nyájasabb arczot fintorgatna Timárra; mert ez most már gazdag úr, nem megvetendő partie; többet ér három katonatisztnél, a kinek semmije egyebe, mint a czifra uniformisa meg az adóssága. A mire aztán Athalie kisasszony azt felelte, hogy «… még nem következik, hogy az apám szolgájához menjek férjhez». Érthette belőle Zófia asszony a mondat elejét: «abból, hogy az apám a szolgálóját vette el!» a mi jól megérdemlett szemrehányás volt Zófia asszonyra nézve: hogyan mert ilyen előkelő kisasszony édes anyjává feltolakodni?

Brazovics úr aztán vacsora végén, mikor egyedül maradtak az asztalnál, elkezdett Timárral poharazgatni. Brazovics úr virtuóz volt az ivásban, ez a szegény ficzkó pedig soha sem látott még eleget a borból.

Mikor aztán jól benne voltak a barátkozásban, akkor előhozta neki a dolgot nagy mulatságosan.

– Ugyan te, Miska, csak mondd meg igaz lelkedre, hogy tudtál annyit nyerni ezen a prófuntszállításon? hiszen én is csak próbáltam és tudom, hogy mit lehet belőle kifacsarni? Én is közé kevertettem a lisztnek a derczét, korpát, malomport; magam is tudom, hogyan kell az ocsut tiszta búza helyett megőröltetni; azt is értem, hogy mi különbség van a rozsliszt meg a buzaliszt között, hanem ennyit, mint te, még sem tudtam nyerni soha. Micsoda ördögséged volt? valld meg! Hiszen már megvan.

Timár mélyeket pislantott, mint mikor már az ittas embernek hat lóerő kell, hogy a szemepilláit fel tudja emelni s tréfásan, akadozó nyelvvel válaszolt:

– Hát tudja az úr…

– Tegezz már, ha mondom, híjj a keresztnevemen.

– Hát, tudod Tanaszi, a bizony nem volt ördögség. Emlékezel rá, hogy megvettem a Szent Borbála ázott buzaterhét, potom áron, egy forintért mérőjét. Azt biz én akkor nem osztottam szét garasos nyereséggel molnároknak, hízlalóknak, parasztoknak, a hogy a világ hitte, hanem megőröltettem hirtelen, kisüttettem hirtelen, nem került fele pénzembe, mintha a legolcsóbb, legkomiszabb gabonát használtam volna fel hozzá.

– Ejnye, de derék! Mit nem tanulok vénségemre tőled! Te Miska! De hát aztán nem volt rossz az a prófunt a katonáknak?

Mihály nevetett, majd szétprüsszentette a szájába vett bort.

– Hát persze, hogy rossz volt, mint a vesztés! Az bizony átkozott rossz volt.

– Hát aztán nem tettek panaszt a Verpflegscommissiónál?

– Mi haszna tettek? Az egész Verpflegscommissio mind a zsebemben volt.

– Hát a várkommendánsnál, a Feldzeugmeisternél?

– Az is mind a zsebemben volt, szólt Mihály, kevélyen ütve zsebeire, a mikben annyi nagy úr elfér.

Brazovics úr szemei különös módon szikráztak. Mintha most még veresebbek volnának, mint máskor.

– S az ázott buzából készült kenyeret megetetted a katonákkal?

– Az ám. S a lenyelt kenyér nem beszél!

– Jól van, Miska, jól van; hanem már most te se beszélj ám; mert még én nekem csak elmondhattad ezt a dolgot, én jóakaród vagyok, hanem ha valami ellenséged meg találja tudni, ugyan megütheted a talpadat érette. Utána megy annak a rácz-utczai házad is. Hát erről senki másnak ne beszélj!

Erre Timár, mint a hirtelen felijedt részeg ember, elkezdett rimánkodni Brazovics úrnak, még a kezét is csókolta, hogy el ne árulja a titkát, ne tegye szerencsétlenné. Brazovics megnyugtatta szépen, ő nem fog szólni senkinek, felőle nyugodt lehet, csak másnak is el ne mondja a titkát.

Azután előhivta az inasát, rábízta, hogy Timár urat vezesse haza lámpással; ügyeljen rá, hogy valami baja ne történjék az úton, fogja meg a karját, ha szédülni talál.

Az inas azzal jött vissza, hogy Timár urat alig tudta haza vinni, minden házba be akart menni, nem ismert rá a maga ajtajára, egy kicsit danolni is kezdett az úton. Otthon aztán lefektették szépen az ágyába s rögtön elaludt a jó úr.

Timár pedig, a mint Brazovics inasa elhagyta, felkelt az ágyból s egész reggelig leveleket irt. Nem volt ő ittas. Olyan bizonyos volt a felől Timár, mint a Kalendáriomban következő napról, hogy Brazovics nyomban fel fogja adni ezt az egész történetet, s azt is előre tudta, hogy kinek?

Abban az időben, talán most már nem, az volt az államgazdászati főelv, hogy «stehlen und stehlen lassen». Lopni és lopni hagyni.

Nyugodalmas, békeszerető irányelv.

Hanem ennek a jó systemának is volt egy ellensége, egy franczia irányelv. Hiába, az a franczia csak mindenben ellensége a németnek.

Ez pedig az, hogy «ote toi, que je m’y met».

Szabadon fordítva: «eredj onnan, hadd lopok már én is!»

Az egyes kormányzati udvari rangok versenytársai voltak egymásnak, s a szerint, a mint egyik-másik a fejős tehenet maga felé fordítá, iparkodtak annak a szarvaival a fejőt megökleltetni s visszavitatni a bona vaccat a maguk ressortjának.

Ott volt a három udvari kanczellária, – azután az allgemeine Hofkammer für Finanz und Handelsangelegenheiten, azután az oberste Justizstelle, azután a Hofkriegsrath, azután a Censur und Polizeihofstelle, azután a geheime Haus, Hof- und Staatskanzlei, végül a Generalrechnungsdirectorium.

Már most azután csak az volt a bölcsek köve, kitudni, hogy az egymásba bonyolult maschineriának melyik kerekét kell megmozdítani, hogy az a láda felnyiljék, a melyikbe bele szabad markolni a becsületes állampolgárnak? Mi van kapni való? és hol? és kinél? és mi segítséggel, és mi oknál fogva, és mi módon és mikor? És hogy ki barátja és ki ellensége ott a másiknak? és hogy kinek mi szenvedélye van? és hogy ki az, a kin egyben meg másban minden megfordul.

Ez a fő-főtudomány.

Az sem volt tehát Timárra nézve meglepetés, midőn nehány nap mulva a Brazovicsnál töltött estélyezés után felhivatták a várba s ott egy úr, a ki magát Oberstfinanzgeheimrathnak czimezte, azt adta tudtára, hogy itt fog maradni, egyelőre szigorú vizsgálati fogságban, a kulcsait pedig adja át, hogy iratai és könyvei lefoglaltassanak.

Nagy esemény lett ebből.

Timár titka az allgemeine Hofkammer für Finanzennek lett beárulva. Ez mindig versenygésben volt a Hofkriegsrath vezetőivel. Most csatányos alkalom kinálkozott felderíteni a titkos borzalmakat, a mik e testület keblében elkövettetnek s elragadni tőle az egész katonaélelmezési ressortot. Pártolta a támadást a három udvari kanczellária is, a Hofkriegsrathot csak a Polizeihofstelle védelmezte, végre eldönté ellene az ügyet a Staatskanzlei, s rögtön ki lett küldve egy commissio, melynek utasításul adatott, senkit nem kimélni, az egész Verpflegscommissiót felfüggeszteni, kommendánst, tábornagyot maga elé idézni, liferánst elfogatni, kriminál-inquirálni és mindent kideríteni. Hiszen a följelentésben olyan világosan adatolva volt minden körülmény. Ha csak egy harapás dohos kenyér kisül Timárra, jaj neki örökre.

De nem sült ám ki semmi.

Nyolcz napig dolgozott a commissio éjjel-nappal. Tanukat hallgattak ki, esküdtettek, vallattak, segítségül hivták a vármegyét; senki sem vallott Timár ellen.

Minden vizsgálatból az derült ki, hogy Timár az egész ázott hajóterhet szétosztotta a molnároknak, a földészeknek, gyárosoknak, hizlalóknak; hogy egy kanálnyi abból a katonák számára készült kenyérbe nem keveredett. Elővették magukat a katonákat, azok is mind azt vallották, hogy soha jobb kenyeret nem kaptak, mint a mivel Timár tartotta őket két hétig. Egyetlenegy vádoló, egy terhelő tanu nem állt elő ellene, annál kevésbbé lehetett azután a katonai hatóságokat megvesztegetéssel gyanusítani. Hisz ők annak adták a vállalatot, ki legolcsóbb áron legjobbat adott. Utóbb még ezeknek állt följebb. Sértve érezték magukat e vizsgálat által, fenyegetőztek, kardjaikkal csörömpöltek, utoljára a kelepczébe jutott commissio ijedtében revocált, rehabilitált, és szökve szökött Komáromból; Timárt pedig nagy bocsánatkéréssel ereszték szabadon s kimondták rá, hogy hiszen ez arany ember!

Mikor szabadon bocsáták, Kacsuka úr volt a legelső, a ki sietett őt üdvözölni s mindenki előtt nagy tüntetéssel szoríta vele kezet.

– Barátom! Most ezt a dolgot nem szabad abba hagynod! Ezért neked fényes elégtételt kell nyerned. Képzeld, még engem is gyanusítottak, hogy meg voltam vesztegetve. Eredj fel Bécsbe s követelj elégtételt. A feladót példásan meg kell büntetni. – S ezentul (ezt már sugva mondá) biztos lehetsz felőle, hogy minálunk ugyan senki többet ki nem fog ütni a nyeregből. Most üsd a vasat!

Timár azt mondta, hogy fogja tenni.

És mikor Brazovics úrral összejött, annak is azt mondta.

Brazovics úr szörnyen sopánkodott azon a méltatlanságon, a mi Miska barátját érte. Ugyan ki lehetett az a gonosz ember, a ki őt így bevádolta?

– Már hiszen akárki volt, – fenyegetőzék Timár, az meg fogja ütni a talpát! S fogadom, hogy ha háza van Komáromban, az utána megy ennek a tréfának. Holnapután megyek fel magam Bécsbe s elégtételt követelek az udvari kanczelláriánál.

– Eredj, eredj! – mondá neki Brazovics s utána gondolá: – én is ott leszek!

S egy nappal hamarább felment Bécsbe, mint Timár.

S ott aztán régi összeköttetéseinél fogva úgy elkészítette számára az utat, (igaz, hogy pogány pénzébe került!) hogy Timárnak csak bele kellett lépni a labyrinthusba, és soha ki nem találni belőle többet. Az udvari kanczelláriától fogják utasítani a Hofkammerbe, onnan átteszik a dolgát az oberste Justizstelle-hez, az belekeveri a Polizeihofstelle-t, az belekergeti a geheime Staatskanzlei-ba; a vigyázatlan ember lassankint dühbe jön, meggondolatlan szavakat ejteget el; még majd talán ki is nyomatja az esetet, akkor nyakon csipi a Hof-Censurstelle; elvégre ő fog könyörögni, hogy ereszszék el, és soha többet egyik Hofstellenek is az ajtókilincséhez ez életben hozzá nem nyul.

Hát csak hadd menjen a maga igazságát keresni, ha bolond. De Timár nem volt már bolond.

Rég túljárt ő már tanácsadóinak az eszén. Mind a kettőén.

Az első lépéssel fel volt szabadítva a kedélyében rejlő furfang.

Ravasz lett, a mióta azt az első lépést magára hagyta erőltetni, s tudta már, hogy sohasem azt kell mondania, a mit tenni akar.

Olyan az, mint a női szemérem. Az első bukásig tiszta, tudatlan, ártatlan az egész kedélye mind fenékig; hanem a mint azon általesett, akkor egyszerre megelevenül benne a kristály átlátszó kedély s nem kell többé neki tanító; tud már mindent; sőt ujakat is tud kitalálni.

Timár akkor is engedé már sejtetni, hogy milyen talentum lakik a kedélyében, midőn a hivatalos üldözést kijátszotta Pancsovánál; csakhogy ez még akkor egy más ember érdekében történt; neki semmi haszna nem kinálkozott abból. Tette, a mi rá volt bizva. Rászedte az üldözőket.

Most már saját érdekében tett.

A talált kincsek birtokában, kellett magának jogczimeket szereznie, a mik mellett a világ előtt mint gazdag ember megjelenhessen. Azt kellett szinlelnie, hogy ő szerencsés vállalkozó.

Az első vállalatnál már roppant pénzösszeget nyert.

Ha a világ azt hiszi, hogy csempészet volt a nyeresége: az a kisebbik baj. Bebizonyítani nem lehet, mert nem igaz. Ő annyit költött az élelmezési vállalatra, hogy alig maradt rajta haszna. De házakat, hajókat vehetett s aranynyal fizethetett: és mindenki azt hitte, a vállalatán nyeré azokat.

Neki ürügy, czím, látszat kellett arra, hogy Ali Csorbadzsi kincseivel lassanként világ elé jöhessen.

Mit tett tehát, mikor Bécsbe felment?

Timárnak elégtételt kelle követelni a Hofkammer-en; s e tekintetben számíthatott a Hofkriegsrath gyámolítására. Komáromi pártfogóitól voltak ajánló levelei a legbefolyásosabb urakhoz.

Ő tehát azt tette, hogy a ládája fenekén hagyta az ajánló leveleket mind s elment egyenesen a Hofkammer főnökéhez, attól kért kihallgattatást.

A miniszternek tetszett az, hogy ez az ember nem kerül az ablakra, hanem mindjárt az ajtón jön be. Bebocsáttatá.

A miniszter úr simára borotvált arczú magas férfi volt, tiszteletgerjesztő kettős állal, szigoru szemöldökkel és kopasz tarkóval; mellén nagyszámu érdemjelek voltak; két kezét hátratette a frakkja szárnya alá, mikor azt a halandó embert azzal a hosszú bajuszszal maga elé bocsátá. Timár egyszerű fekete magyar ruhát viselt.

Az első kérdése ő excellentiájának Timárhoz ez volt:

– Miért nem köt az úr kardot, mikor audientiára jön?

– Nem vagyok nemes ember, kegyelmes uram.

– Úgy? – ön azért jött hozzám úgy-e bár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen!

– Távol van tőlem, kegyelmes uram, felelt Timár. A kormány kötelességét teljesítette, a midőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak én ellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemes ember nem vagyok, még a primæ nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló biróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.

– Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?

– Sőt károsnak tartanám azt, mert ez által elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a boszuállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. A mi megtörtént, az legyen elfeledve.

Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellentiás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.

– No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi czélból jött ön hozzám?

– Egy ajánlattal.

– Ah, egy ajánlattal?

– Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.

A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.

– Van a koronának egy uradalma az illyr határőrvidéken, Levetinczen.

– Ah, hum! – hápogott a magas úr s nagyon összeránczolta a homlokát. Mit akar ön ezzel?

– Azon a tájon szoktam járni, mint gabonabevásárlóbiztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll 30 ezer holdból, melyet holdankint 40 krajczár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, a kik holdankint egy forintot fizettek neki.

– No igen. Hiszen ő neki is kellett nyerni valamit.

– Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.

Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárnyak alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.

– Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolczezer forintos lovakat tartott, azokon kucsirozott. Most liczitálják őket. Én excellentiás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolczezer forintos lovakat tartani.

Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:

– A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből exequálni; bérlőknek, albérlőknek feleségeik vannak s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.

Ő excellentiája most a burnótszelenczéjét nyitá fel, s a míg két ujja hegyével belenyult, félszemmel a beszélőn igyekezett keresztül nézni.

– Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez, – folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot, én kibérlem tíz évre a levetinczi uradalmat azért az árért, a mit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.

– Hm! Ez szép.

– Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárbaveszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat az elmult év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.

A kegyelmes úr kettőt pecczentett két ujjával arany burnótszelenczéje födelére s ajkait erősen összeszorítá.

«Hm! – gondolá magában, – ez arany ember! Ez többet tud, mint a mennyit az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a Hofkriegsrath kezéből a katona-élelmezés ressortját, s a komáromi vizsgálat erre volt czélozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath s annak a kardcsörtető úri pártfogói kerültek felül s most meg azok akarják a Hofkammer kezéből kiásni a katonai határőrvidéki haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a levetinczi uradalom bukott haszonbérlője által okozott hiány. – És most ez az ember, a ki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem a Hofkammer ellenségéhez szegődik, hanem épen ahhoz fordul, hogy kisegítse azt a zavarból s megerősítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg kell becsülni!»

– Jól van! mondá a kegyelmes úr. Ön derék ember, azt látom, ön meg volt általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért, hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszű állampolgárait meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva. Jöjjön ön vissza még ma este a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény felől.

Timár átadta a kegyelmes úrnak az irott ajánlatot s mély főhajtással ajánlá magát és eltávozott.

A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.

Legelőször is egy nagy méltatlanságot, a mi nagy kellemetlenkedést vonhatott volna maga után, ha tovább űzik-fűzik, odaajándékoz és megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak előnyös szerződést ajánl, mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkű áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek s képessé teszi azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor arany ember!

De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni s a lovásza tudósítá, hogy az a bizonyos magyar ember, a kire ő kegyelmessége rábízta, hogy Silbermann nyolczezer forintos lovaira árverezzen ő helyette, a lovakat elhozta s az ár iránt majd személyesen fog előterjesztést tenni.

Négyszeresen arany ember!

Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már minden szemközt jövő arczán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany viszfénye az!

S ő kegyelmessége az ajtóig eléje jött és ott fogadta.

Iróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerződés, készen, minden aláirással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.

– Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?

Az első, a mi meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt téve a szerződés ideje.

– Tetszik önnek ez az időtartam?

Hogy ne tetszett volna?

A másik, a mi meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott: «Nemes Levetinczy Timár Mihály».

– Tetszik önnek ez a prædicatum?

«Nemes Levetinczy Timár Mihály». Ez bizony elég szépen hangzik.

– Az armális majd utána fog önnek küldetni! szólt kegyragyogású arczczal a magas úr.

Timár a prædicatummal együtt jegyzé alá a nevét a szerződésnek.

– Ne siessen ön még, szólt az excellentiás úr, midőn az is megvolt, még egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében érdemesekké tették, kitüntetni. Főfigyelem fordíttatik e tekintetben azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést kivivták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, a kit például a vaskoronarend általi feldiszíttetésre legmagasabb helyen felterjeszthetnék?

Ő excellentiája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet, hogy: «itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én».

Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.

Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midőn Levetinczy Timár Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:

– Igen is, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevője a környékbeli népnek, – ez pedig a pleszkováczi esperes, Sándorovics Cyrill, a ki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.

A miniszter hátrahőkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, a ki arra a kérdésre, hogy «kinek adjuk ezt az érdemrendet?» ne a tükörnek forduljon s rámutasson saját magára: «ennek a derék embernek ni!» – hanem a helyett lemenjen a mappa szélére s ott a legszélső faluban fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is hitebeli papja, s azt mondja, hogy «ezt tartom én még magamnál is derekabb embernek».

No ez már nagyon is arany ember! E közé legalább is három karát ezüstöt kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.

Hanem a felszólítás már meg volt téve s azt komolyan kellett venni.

– Jó, jó: mondá a magas úr, csakhogy az érdemrenddel való feldiszíttetésnek némi szertartásos előzményei vannak. A korona nem teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, a ki ily kitüntetésben részesíttetik, előleges formalitásból sajátkezüleg kell azért folyamodnia.

– A főtisztelendő úr fölöttébb szerény ember, ő azt csak akkor fogná tenni, ha magasabb helyről buzdítást kap rá.

– Úgy? értem. Tehát nehány sor sajátkezüleg tőlem kielégítő lenne. Jól van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a titokban rejtező érdemet.

S a főúr sajátkezüleg megirta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill esperes úrnak, biztosítva őt arról, hogy eddigi kitünő érdemeiért, ha kivánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldiszíttetni.

Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá őt mindenkorra kiterjedő magas pártfogása felől.

És végig valamennyi hivatalszobán, a hol még tízféle expeditionalis tortura várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal szolgálatára lenni, s a mit más hetekig nem birna keresztül kergetni a hivatallabyrinthon: ő átrepült vele egy óra alatt.

Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.

Este volt, mire a rendbehozott szerződési okiratokat mind a bőrtáskájába csomagolta.

És akkor sietett.

De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az «aranybárány»-hoz, a hol a nyerges-ujfalusi gyors szekerészek szoktak állomásozni. A korcsmában vett egy zsemlyét, meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe dugta; majd előveszi az úton.

S azzal előkiáltá a fuvarost.

– Rögtön indulunk. Nem kimélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló minden mértföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.

A fuvaros értette a többit.

Két percz mulva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs utczáin. Kiabálhatott utána a policzei, hogy nem szabad Bécsben az ostorral pattogni!

A gyors közlekedést akkoriban a gyors parasztok rendszere tartá fenn, mely lánczolatot képezett Bécstől Zimonyig. A fuvaros gazdák lovai éjjel-nappal készen álltak a befogásra s mikor a falu végén hangzott az ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda s két percz alatt a megérkező szekér elé új fogat lett csatolva s robogott a vonat tovább, esőben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek alá, soha sem lassítva; ha két gyors szekér összetalálkozott az út felén, mind a kettő kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat tett mindegyik. A gyorsaság minőségét a fizetés mennyisége határozta meg.

Timár két nap két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához, lőcshöz, szekér oldalához. Megszokta ő azt már.

A másodnap estéjén már Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a levetinczi uradalom legelső falujába.

Szép enyhe idők jártak. És az nap már deczember elseje volt.

Timár a helység házához hajtatott s oda hivatta a birót. Elmondta neki, hogy ő az uradalom új bérlője, megbizta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a föld; jövő évre dús aratásnak kell következni. Az idő kedvez, az ősz hosszura nyulik, még ellehet szántani vetni, ha szorgalmasan hozzá látnak. – Ez mind jó volna, mondák neki, a szántással csak elkészülnének, de a fődolog az, hogy nincsen vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tiltul vetette el őszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. – Lesz vetőmag is, biztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. – S így járta végig a többi falvakat is, a mikben a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön neki akasztották az ekét az ugarnak s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon s ne teremjen mást, mint bogácskórót.

De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval fölhozni már késő; itt a közelben nem kapható.

De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.

Deczember másodikán este érkezett meg Pleskováczra, a hol kora őszszel még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill urat, a ki ugyanakkor kikergette a házából.

– No, fiam, hát megint itt vagy? e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr, ki olyan nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemlette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. Mit akarsz megint? Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ez előtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.

Timár mosolygott.

– No, ezuttal igazmondással jövök.

– Nem lehet az! ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhiresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek.

– Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbizásából jöttem, s annak a nevében instálom meg főtisztelendőségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja, kölcsönkép akar azt neki kiosztatni. Szent czél és nagy jótékonyság a népre nézve s jó szolgálat a kormány előtt, a ki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, a kik azt vetőmagnak kapják.

– Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom a szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignácziós magazin, de üres mind a három emelete.

– Nem üres az, főtisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is mind benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérő búzát.

– Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odaadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsipni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.

A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt s előhuzta a huszonnégyfontost, a miniszter levelét.

A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta hirtelen, hogy szemeinek ne higyjen-e, vagy Timárnak?

Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték a felől, hogy ez nem csalás, ez élő valóság.

Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midőn a karlóczai patriarcha mellére annyi érdemrendet felaggat; minek egy embernek olyan sok, másiknak meg semmi?

Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás őrnagy, kinek még olyan nincsen, a patriarcha is mindjárt egy fokkal nyájasabb leend iránta.

De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.

– Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kinálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellentiás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bizták rád ezt a levelet?

Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásból olvasta volna. Hogy ő elhagyta Brazovicsot s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék ismerősét a főtisztelendő urat.

– Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint a milyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? A mennyi van, mind odaadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt forintért adom? No teneked odaadom négy forintért és tizenkilencz garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyuttal azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a grácziát ő excellentiájának. Te is eljösz velem, úgy-e? elviszesz odáig. No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ide adja azt a keresztet? szereti-e a jó karlóczai ürmös bort? No azt te is megkóstolod mindjárt.

Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetinczre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szives házi gazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.

A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, a miket nem lehet a kézből letenni, ha csak ki nem itta belőlük az ember a bort, mert feldülnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba s reggelig elbeszélgettek ilyen formán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő Bácskában.

Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.

Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabnatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentul ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, a mennyit csak őszi alá el birtak vetni.

Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, a mik az őszi buzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harminczezer holdas birtokban alig volt néhány száz hold legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig épen jókor történt. Az egész ősz október végeig száraz volt és szeles; a kik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. A kik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem a mint ez a hó hirtelen elolvadt, hoszú enyhe idő jött, a mi eltartott egész karácsonyig, a kik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig.

Nagy hazardjáték a földmivelés! Vagy hatot, vagy vakot.

Timárnak hatot vetett.

Olyan áldott év következett, hogy a ki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.

A levetinczi földészek áldották az új bérlőt, a ki nem engedte elveszteni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.

És abban az évben Timár harmincz hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe a legszebb gabonanemüket, s a harmincz hajó terhe annyi pénzében volt neki, mint másnak három.

Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra tegye a kést?

Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta a gabona árát, a hogy neki tetszett.

A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyült gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedőt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piaczon. Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.

De soha sem megy.

Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, a mihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind aranynyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, a miket más ember is kitalálhatott volna; a mik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És soha sem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? miért nem megy Bécsbe? minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piacz volt az.)

Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, a hol minden kereskedőtársa halálos ellensége, a hol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: «törjön ki a nyakad!» Ennek a háznak is az ő markába kell még kerülni minden bennelevővel együtt!

Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, a hol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: «Levetinczy».

Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestans tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is aranynyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek s péntek napon utczahosszat állt házáig a koldusnép, a ki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, a mit vargatallérnak neveznek. S nagy hire járt, hogy a mely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!

Csak egy hang odabenn mondta mindig: «ez nem igaz! ez mind nem igaz!»