ÉJI HANGOK.

Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van? s visszafordult, hogy hazafelé térjen.

Az utczák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az éji őr parancsolgatta is utczaszerte:

«Ember vigyázz világodra,
Gazdaasszony parázsodra,
Hogy tűz ne légyen kárunkra,
Kitől óvjon egek ura.
Tizet ütött már az óra…»

Csendes kopogás és alabárdja nyelének koczintásai hangzottak odább, a távolabb utczaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.

A Duna felől a malomkelepelés, a szigetből a békák búskomoly kardala tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársánczokról jövő koronkinti kiáltások szóltak bele: «Ki vagy? megállj! őrjárat haladj!» Mint valami álmodott hangok, úgy jőnek éjszaka a távoli jelkiáltások.

A szombati utcza kanyarulatánál egy pár hajóslegénynyel találkozott Malárdy, kik közől az egyik valami rácz tamburát vert vékony tollhegyével; a másik a czinczogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami együgyű dalt a leányról, a ki a kutra megy s összetöri a korsót.

Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni előlük; a tambura czinczogott tovább; – a mely ablak előtt elhaladt, ha még ébren volt valaki, az is elaludt rá.

A mint Malárdy a szent János kápolnája előtt elment, egyszerre megcsendült feje fölött a lélekharang.

Egészen összeborzadt. Miért épen most? Valaki haldoklik, annak a lelkéért szólnak e szomorú hangok.

Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? az utoléri az embert.

A piacz tulsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató lelkész, a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga, a nyeles lámpással, s a kis csengetyűvel, hogy a ki azt hallja az utczán, megálljon és térdet hajtson.

Az utczán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet vetett magára s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.

A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek hangjára buzgó keresztyének s egyszerre száz meg száz szív fohásza szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek üdve végett.

Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengetyűszó is elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.

A kapuban őrt álló hajdu mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt Durday cselédje; az öreg úr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a lélekharang.

Ennél ijesztőbb mondást nem hallhatott volna ez éjszakán Malárdy.

Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket gyűjtött rakásra, a miket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.

Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoczczanása volt Malárdynak a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem híják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincznek, azért hozzá kell adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s daczosan mondá, hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát s a leány ahhoz mehet nőül, a kihez akar; nem függ apja kegyétől. Malárdy dühösen kérdezé: «egy kálvinista pap fiához?» – A hadastyán, a kinek e tárgyban nem volt különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: «akár egy kálvinista harangozóéhoz». Malárdy e legérzékenyebb oldalán kapott sértésre azt vágta vissza sógorának, hogy «neki épen úgy lábaszárához rozsdásodott az esze, mint a hüvelyéhez a kardja». Ezt nem bocsátá meg a hadastyán. Voltak ifjukorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott és éjszaka ment el a háztól, s Malárdy megtudá, hogy pár nap mulva uj végrendeletet tett a hadastyán, melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, keresményét összesen az eltünt Herminának hagyta, habár az egy sátoros czigány nejeképen jönne is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt Malárdy fiugyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.

Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hirül hozták neki. Ismerte a jó öreg urat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a hadastyán ujra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de mégis egy partie tarokra ajánlja magát.

És ime egyszerre azt hallja róla, hogy haldoklik.

Ez iszonyú csapás lenne.

Rögtön sietett a hadastyán lakására. A hol csendesebb utczára talált, ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten tul volt; a hol nehány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet bontottak le a várerődítmények miatt, nehány házat katonatisztek lakául hagyva fenn.

Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy kivilágított ablakot, abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a konyhában nem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen sír; oda benyitott és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az ágy fejénél sírt, kötényével eltakarva arczát, a hadastyán cselédje.

Az orvos és lelkész, meglátva Malárdyt, eléje jöttek s oda vezették őt az ágyhoz, a melyen feküdt egy néma és halavány ember: a kit nem neveznek többé halandónak, hanem halottnak.

– Mindennek vége; szólt az orvos.

Malárdy fáradtan roskadt egy karszékbe. Ez a nap megátkozott nap volt!