A PUSZTA TÉREN.

Este volt: a tisztujítási nap estéje, szép langymeleg tavaszi alkony.

Itt minden ház mögött kert van; a fák épen virágoznak; egy futó eső után minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó fűszerétől.

Kilencz-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öreg asszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett lóczák vannak az utczán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból; mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban az ablakban van a helyük, miknek kidülő vasrácsai arra látszanak alkotva lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).

És valaki csak az utczán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél: az elmult tisztujításról, Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.

Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utczákon járni; minden tizedik lépésnél nevét hallaná emlegetni.

Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennök, mik az övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták körüle, – holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak uroknak találni; nem kell-e e boltozatoknak lejebb szállaniok? nem kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorúlt kézművest bocsásson be maga után?

A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak, kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel, az ajtókat gondtalanul csapkodták be magok után; az alispáni lakosztály folyosóin hajduk beszélgettek fenhangon, nem ügyelve rá, vajjon Malárdy Xaver Ferencz szereti-e a csendet?

Malárdy nem birt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahítták, megköszönte, nem megy; azt izené, hogy most is rosszul érzi magát.

Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az utczára.

A Nagymihály-utcza csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas veteménykertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utczán.

A bukott nagy ember végigment a hosszú tekervényes utczán, mint a ki maga sem tudja, hogy miért megy? csak halad, hogy egy helyben ne álljon.

Micsoda elhagyott, félreeső utczákat járt keresztül-kasul? hol kidűlt-bedőlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be azalatt siető gondolatjai? Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy merre jár? s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről gondolkozott? S azután csak ismét ment tovább és merengett tovább.

Egyszer egy ily ismeretlen keresztutcza vége felé érve, úgy tetszék neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. A mint közelebb ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy András.

Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a sár, azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt, Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s nem hajította el, magával vitte, hogy másutt is oltalmazhassa magát.

És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól, csak egy tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.

Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy egyik házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyilna ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy ott az embert sötét este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s ott hagyják a testét, a mire csak napok mulva fognak ráakadni.

Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő hirtelen elordítá magát előtte.

Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a mennyit megbirt, s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint a ki oka annak, hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy merre jár? mely állapotában nagyon jól esett neki olyan utczába tévednie, a hol bármerre dűl, mindenütt falat talál.

Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle; félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit egy részeg gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel meg-megkapta és feltaszítá s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, ott hagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.

Csak akkor jött magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb utczában találta magát. Valami hepehupás kövezet tanubizonyítá, hogy az a rácz-utcza: a város leguriasabb része.

Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett néki, mintha messze földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe az emlékek, a mint a tárgyak szemébe ötlenek.

Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette, hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a korcsmákban. Átellenben a tilalom-táblával épen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, a hogy csak birt; a homályos üvegajtón tánczolók szilaj árnyékait lehete látni; pedig épen a tilalom napja volt ma.

Nem ő az úr többé itten!

Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ez ideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha; többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.

De most! a hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg futotta végig. Csak most gondolt erre először.

Ismét odább egy sárgára festett ház tünt szemébe. Míg a megyeházat építették, ott lakott ő családostul, ott abban a kertben tanította járni leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy sötét szemei, piros gömbölyű két arcza; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korall-gyöngy a nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshez, késő estig oda maradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt házrul-házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e? hogy dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Hermint, ismét visszafelé ment a sárga házhoz s biztatta magát azzal a gondolattal, hogy talán ezóta már otthon is van; míg ő odajárt, hazavitték; s milyen öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a kis Hermin!

Hajh, most hiába nyitna be a sárga házhoz, nincs ott a kis Hermin…

És ki tudja, hol van? ki tudja, hogy él-e? mi sorsra jutott; hová lett?

A lesujtott férfi tovább sietett az utczán, nagyokat botlott néha a kiálló kövekben, mint a ki valami nagy terhet visz vállain és igen el van már fáradva bele.

És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szivén, lelkén, mentül tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott akkor is, a mikor a keményszívű férfi előtte könyörgő alacsony férfiaknak azt felelé: «nem, nem» és a gyermek sirása kierőszakolta tőle az igent. Ah e gyermeksírást bár hallaná most is!

Intés volt az a sorstól, hogy a mi szívnek van teremtve, az legyen szív; de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigunyolta áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.

Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan és énekeltek Istenhez; a kemény szívű férfiú azt mondá – «bontsátok le róluk e házat!»

Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az átokmondó férfi, kezét felemelve az égre, és azt mondá: «romoljon meg annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, – és szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek földönfutók, – és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le, kisebbítse meg azt!…»

És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől, mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége s nincs oly kicsiny ember, a ki ne félne, hogy még kisebb lehet.

És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő urát, ki családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak tartá magát azon a földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét és odalépett a bezárt ajtóhoz.

Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte, félkörű szemei úgy bámultak le rá s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az üvöltő mondat:

«Boldog, ki neked e dolgot
Visszaadja e méltatlanságot;
Ki gyermekid a bölcsőbül kirántja
És az erős kősziklához paskolja!…»

A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében tartott fejszét felemelte és belevágta annak ajtajába…

… Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból. Széttekintett: – egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös, szemétdombos helyen, mely a város szebb utczái s a czigánysor között terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.

Az ott a régi rácztemető.

A miben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt, abból a nagy faházból, a mit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára lerontottak.