A FURCSA EMBER.

Borkúton vagyunk.

Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.

Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlen egy kút van a falu végén, a miből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka alattomban teletölteté a kútat borral s másnap gyönyörű mulatsága volt aztán, a mikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az udvaron; minden élő lény tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előre vitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal mellett, a bornyúk balletot jártak s az egész faluban olyan lárma, éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd minden gombot lenevetett a mellényéről.

Ezért azután elnevezték a faluját Borkútnak, őt magát Borkútinak.

A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani. Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.

Az a conventiója volt az összes emberiséggel, hogy őt boszantsa, tréfálja minden ember, a ki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, a ki legjobban tudta boszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a repressaliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.

Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, a kivel teljes életükben mindig boszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször boszantotta őt Viktor az által, hogy született, mikor ő ki nem állhatta a gyermeksírást; később kis gyerek korában a mint egy új ruhát ráadtak, azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokróczból varratott neki ruhát, abban kellett neki járni; nyolcz esztendős korában azzal boszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal boszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni. Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt. Azután elküldte őt a báró Bécsbe nevelőbe, de nem adott neki zsebpénzt. A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett valami uzsorást, a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, valami kisvárosi tanodában beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta magát onnan. Azután a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten egy zugügyvédet, a ki beperelje a bárót Viktor anyai örökségeért: lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a bárónak elég: ha tudniillik a boszantatásban mulatságát találta. A zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben leledzik, hogy atheista és manichæus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős, bevádolta blasphemiával, crimen læsævel, actus majorissal, s egy időben csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öreg úr sequestrumot kapott s először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen több aduttja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt több tizennyolcz évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre s soha felé sem ment többet az apjának.

Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy kis tréfát: hogy fog az neki tetszeni?

Megismerte Gutai Lőrinczet, ez épen tervéhez való fiú volt. Genialis és könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifju életében támadt pillanatnyi zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt elhitetni ismerőivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcz éves kora óta nem látták, gyermekek nagyon változhatnak.

A szerencse is kedvezett neki, soha sem találkozott Lőrincz olyan emberrel, a ki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgy sem sok ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, a hová őt a báró magával hordta.

A mint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa erősen megijeszté, a mint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát mutogat be, sietett haza, és fölkereste az apját; a minek, mint tudjuk, az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát s becsukatta, mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfának többet nem nevetett az öreg úr, mint ennek. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes Abaúj vármegye tömlöczében, míg az ál Viktor helyette udvarol a delnőknek s járja a háztűznézést.

Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrincz szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldétől, iskolákon járva, nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.

Az alakoskodás kiderülése azonban így történt.

Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott verseit el szokta szavalni, miért a társulat tagjai mindig egyhangúlag magasztalták.

Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a Hyppocrene üléseibe, pedig minden másodnap benn volt a városban.

Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog többet oda menni, mert atyjának megigérte, hogy több verset nem ír s felhágy a poezissal.

Thaddeus addig vallatá az ifjut, míg az elmondá neki e lépése okait, mint szégyeníté meg testvérének jegyese az egész társaság előtt, mint plagiatort mutatva be őt, egy olyan művel, a mit ő sajátjának hisz most is s ha gondolkozik rajta, mint ismerheté azt más? meg kell őrülnie bele.

A lelkésznek egy gondolat villant lelkébe. Az ő fiának volt az a lángesze, hogy mikor egy prédikácziót meghallott apjától, azt az ebédnél elejétől végig elmondta.

Azt kérte ekkor Kálmántól, hogy szerezzen neki valahogy ez embertől egy pár sor írást, de ne olyat, a minőt felszólításra ír, hanem a minőt véletlenül elhágy.

Kálmánnak sikerült Lőrincztől valami kis jegyzéket megtalálni. Azt elvivé Thaddeusnak.

A lelkész megismerte fia írását; a hogy Kálmán beszélt róla, az alak is csalhatlanul az övé volt, az ő csengő hangja, az ő lángesze, az ő délczeg termete és gyönyörű arcza. A lelkész fájdalmasan sóhajta fel. Ime feltalálta fiát.

És úgy ment Malárdy kastélyába még aznap este.

És akkor már későn érkezett.

Gutai Thaddeusnak az a spartai ötlete támadt a történtek után, hogy fiát, az országvilágcsalót fogva vigye el magával Kassára, ott beültesse a méltatlanul letartóztatott Kadarkuthy Viktor helyébe, az utóbbinak visszaadván szabadságát, a mi által teljes igazság lesz szolgáltatva annak a pogány istenasszonynak, a kit bekötött szemmel festenek, a kinek a nevét még mai nap sem restelik az emberek fejükben tartogatni, nevezvén őt Nemesisnek és képzelődvén felőle.

Egy másik bekötött szemű pogány istenasszony azonban, a kit a poeták neveznek Fortunának, más fordulatot adott e szigorú szándéknak, s Gutai Thaddeus uram szemei előtt látta egyetlen fiát a habok alatt eltünni s miután félóráig hasztalan kereste őt a vizekben az öreg halászszal együtt, megsiratá és megbocsátott neki, a hogy szokás azoknak megbocsátani, a kiket már eltemettünk.

És valóban Lőrincz el volt temetve jól, mind rá, mind a világra nézve, mert azóta semmi hangot sem hozott róla a hír.

A feladat második része azonban teljesítésre várt még: a báró fiát a börtönből kiszabadítani. Thaddeus elutazott Borkútra.

A borkúti kastély kívül fekszik a falun, háta mögött nagy vadaskert, mely egészen a kastély udvaráig tart, úgy, hogy sokszor a szarvasok betévednek az istállóba s eleszik az abrakot a lovak elől.

Az út a vadaskert mellett halad el, mely magas palánkkal van kerítve.

A mint Gutai Thaddeus uram fogadott ekhós szekéren a vadaskert mellett elhaladna, egy különös társasággal találkozék, mely állt tíz személyből, kik közül kilencz kopó volt, egy pedig ember.

Az ember közöttük különösen figyelemre méltó személy volt, kicsi alacsony, ötven éves férfi, valami szörnyű kopott szürke kabátban, a minek a gallérján hajdan prém lehetett, de már lenyűtt róla; a kabát gombjai közül kettő sem hasonlított egymáshoz, egyik csontgomb, másik ólom, egyik domború, másik fületlen, némelyiknek csak az egyik kapcsoló zsinórja volt meg, a másik kettészakadva fityegett le, a legfelső pedig igen szépen volt helyettesítve madzaggal, a kabát zsebjei is leszakadoztak minden tőlük kitelhető irányban, s a szakadások be voltak varrva öklözött öltögetésekkel, nem titkolva a hol kék, hol fehér czérnát.

Valami jámbor peczér lehet, gondolá magában Gutai Thaddeus uram, de a méltóságos báró mégis adhatna neki különb libériát.

A kutyás ember arcza még csekélyebb fogalmakat nyújtott egyénisége felől: a kis bozontos szürke fej szebb volt hátulról nézve, mint elülről. Irtózatos ragyaverés kivette azt minden idomából, picziny tömpe orra volt, ét semmi szemöldöke, bajuszából itt-amott állt elő négy-ös hegyes szál, azután megint semmi, megint egy pár szál, a szája pedig féloldalra húzva egy szertelen kurta szárú fedeletlen makrapipa által.

Első tekintetre azt hihette az ember, hogy valami vándor madárijesztő jár a földön, hanem azután, ha mosolyogni látta a furcsa ábrázatot, azokkal az eltorzított vonásokkal és a fekete szemekkel, miknek tüzét nem enyhíté szemöldök árnyéka, akkor emberijesztőnek is elfogadhatta.

A tisztelendő úr, daczára a rátekintő mosolygásnak, bátor volt a furcsa férfit megszólítani:

– Áldást, békességet, kedves atyámfia az Úrban.

– Hosszú kolbászt, rövid prédikácziót, volt a furcsa válasz.

– Nem mondhatná meg nekem, kedves atyámfia az Úrban, vajjon jól megyünk-e ezen az úton ő nagysága kastélyához?

– Dehogy mennek, szólt a furcsa ember, hisz ez egyenesen a kapunak visz.

– Tehát épen jól megyünk.

– Csakhogy ilyenkor ott a bolond báró, meg a bolond vendégek czélba lövöldöznek a kapuba pisztolylyal s könnyen bele találnak lőni abba, a ki belép.

– Ejnye, azt bizony nem helyesen cselekszik.

– Nem ám, nem is jár a kastélyba az utczáról okos ember, hanem a kertnek kerül.

– De mi arra nem tudjuk az útat.

– Hát hiszen majd elvezetem én.

– Ugyan ha lenne olyan jó…

A furcsa ember rögtön felkapott a kocsis mellé, kivette a kezéből a gyeplűt, s a nélkül, hogy kérdezné tőle, vajjon beleegyezik-e? félrefordítá a szekér rúdját, s a legelső résen behajtatott a palánkon keresztül a vadaskertbe.

– De hiszen kedves atyámfia az Úrban, szólt Thaddeus úr megdöbbenve, itt semmi út sincsen.

– Nem tesz semmit, tudom én a járást, felelt vissza a kis gnóm, s a lovak közé vágva az ostorral, belevitte a szekeret a sűrűbe.

No ez gyönyörű mulatság volt! A nagy erdei fák között szekérrel keresztülvágtatni, a hol minden perczben tekervényes fordulatokkal lehete csak kikerülni, hogy a tengely az egymást megközelítő fákba ne ütődjék, néhol oly szűk helyeken vágtatva keresztül, hogy az ember messziről azt hihette, hogy ott okvetlen összetörik a szekér.

A jámbor kocsist a hideg rázta félelmében; lóláb, rúd, tengely és emberi nyaktörés kecsegteté minden pillanatban, de nem mert kiabálni, mert attól félt, hogy ha most visszakéri a gyeplűt, soha ebben a világi életében vissza nem tudja hajtani a szekerét ezen a tömkelegen keresztül.

A furcsa ember pedig a legnagyobb biztossággal hajtott tüskön bokron keresztül; néhol olyan cserjéknek hajtotta neki a lovat, a mikből ki nem lehetett látszani, egy helyről épen egy vaddisznót ugratott fel a tanyáról, mely azután röfögve kergette őket sokáig, mert egyik koczáját elgázolta a kerék. Másutt épen egy nagy bekerített mezőségen vágtatott keresztül, mely tele volt virágrabatokkal, összevissza gázolva füvet és virágot s keresztültörve a vékony rácsozatot.

– No ha most itt egy kertész meglát bennünket, gondolá magában rettegve Thaddeus úr, az ugyan szép dolog lesz nekünk. Elfog bennünket, mint tolvajokat, rablókat, mit mondunk neki? De minek is bíztam magamat erre az emberre?

Ahol van ni! most meg egy valóságos folyóvíz elé értek, a melyen nincs híd. Ez lesz a szép, sem előre, sem hátra.

– Mit fogunk itt tenni? kérdé Thaddeus aggodalmas szemrehányással a vakmerő Automedont.

– Semmit sem, szólt az nevetve, csak fogózzék meg tisztelendő uram a lőcsbe.

Azzal nekihajtott a víznek, bele a közepébe, fölriasztva a nád közül tömérdek ruczát és kócsagot, s a merre legszélesebb volt a víz, akár volt feneke, akár nem, beletocskolva merészen. – Mire a túlsó partra kiértek, a kocsis inkább halott volt, mint élő, a tisztelendő úr is elveszté felebaráti türelmét.

– Kedves atyámfia az Úrban, ha jó lélekkel viseltetik kegyelmed irántunk, ám lássa, hogy valami veszedelembe ne vigyen, mert az nem volna barátság.

– Nem kell félni, szólt vissza, mosolyogva a furcsa ember.

Pedig csak itt kezdődött még a félelem: a túlpartra kiérve, a tulajdonképeni angolkertbe jutottak s itt már rendes csinált útakat lehetett találni. Annál rosszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a lovak közé cserdített az ostorral s vágtatott, mint a veszedelem. Már pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára készülni, a mit tekervényességükön kívül még az is bizonyít, hogy szépen ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz végig s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, a mik közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel úgy, hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány annyifelé gurult szét.

A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette volna a jó tisztelendő urat, a ki különben el volt rá készülve magában, hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan keresztül-kasúl utazást angolkertjén kimentse, a mennyire lehet, a hibát magára vállalja s a tett károkat megtérítse.

Így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket is. A kastély sajátszerű alakja mind a négy oldalán homlokzatot képezett, úgy, hogy tulajdonképen mindenütt «elül» volt neki. Ez a parkra nyiló éjszaki homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva, hogy földszint nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten, oda pedig egy széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvontattak, tökéletes ajtó gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd. Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót, s akkor csak a keleti és déli homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz levén a főbejárat, oszlopos tornáczczal, üveges verandával, emez pedig a cselédség kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel, a nyugati homlokzat vasajtója a pinczébe vezetett le.

A ragyás férfi az említett éjszaki oldalra érve a szekérrel, odaveté a gyeplűt a kocsis kezébe s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát meg zabot, a tisztelendő urat pedig segíté leszállni a szekérről, ki egyszerre kilencz kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot gerjeszszen közöttük, elkezdett nekik hizelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte, hogy a confidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá ágaskodni, sáros nyomokat hagyva toppantsaival a fényes reverendán, a mi a jó tisztelendő urat legnagyobb zavarba hozta.

– Takarodnak kendtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna, lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammogott az ólak felé, a ház szögleténél még egyszer visszafordíták a fejeiket, fölemelgetett füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni.

– Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot iparkodott mutatni a tisztelendő úr előtt, s előre bocsátá őt a hágcsón.

– De vajjon ő nagysága a házi úr nem fog-e megharagudni, ha ilyen illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén?

– Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasztalá nevetve a kis csoda, gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, a ki se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék bátran előre kerülni.

Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódva azon, hogy nem fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal? s a mint a legutolsó lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát:

– Erős várunk nekünk az Isten!

– Mit látott tiszteletes uram? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán az ördögöt, vagy a házi urat?

Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, a hol egy gyönyörű szép nagy fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe valami bolond bogár belerepült.

A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, hanem eléje került.

– Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a lánczát. Ne féljen semmit tisztelendő uram.

Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszeríté azt másfelé fordítani figyelmét.

– Hát kend mit csinál itt megint?

A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fejét s egyik roppant talpát rátette a kis ember karjára.

– Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus, kinek a vér fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy percz alatt.

A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassankint félrefordítá fejét, szemeit behunyorgatta s komikus fortélylyal iparkodott az egyik szemét behúnyva tartani s csak a másikkal pillogatni fel néha igézőjére.

– Kend szemtelen gazember, szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze, mint egy tisztességes embernek szokott lenni? Szégyelje magát.

Maczkó úr morogva hajtotta félre a fejét.

– Hát az a medvetalp mit akar itt a karomon? Ki mondta kendnek, hogy én velem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz.

Maczkó csendesen levette tenyerét a férfi karjáról.

– Menjen kend vissza az odujába s húzza be maga után az ajtót. – Maczkó úr valamit mordult közbe.

– Micsoda? még visszafelelgetünk? még a körmeit meri kend nekem mutogatni? Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én mentém nem olyan, mint a kendé: ha azt végig hasítja kend, bevarratom, s megint mente; de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad helyette másikat.

A medvének nagyon szívére szólhatott ez a magyarázat, mert ez alatt elhagyta daczos állását, s töredelmes bűnbánattal huzódott a beszélő lábaihoz, morogva és nyihogva naiv medveséggel, mint valami lepirongatott gyermek.

– No elhiszem, szólt hozzá a férfi; kend nem oly rossz ember, mint a milyennek látszik, azért most az egyszer megbocsátok; hanem takarodjék haza a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, míg én meg nem engedem; aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kend be s pakoljon innen.

Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelógatva, a másikat nevetséges koldusmozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyerébe, a mit a maczkó teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével; utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a köszönéshez; s azzal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe.

Thaddeus úr nem állhatta meg, hogy a kis ragyás ember iránti csodálkozását ki ne fejezze.

– Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan barommal; szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud beszélni s meglássa, tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki előtt kénytelenek az urak deákul beszélni, ha valami őt érdekli; mert ha magyarul beszélnek, kihallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza a görcs a lábát; ha pedig azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya baja sincsen.

Thaddeus úr kezdte a furcsa emberkét valaminek másnak tartani, mint a nagyságos báró úr barmai főinspectorának.

– Már most tessék a tisztelendő úrnak bátran előbbre kerülni, szólt a furcsa emberke; bizvást mondhatom, hogy a bárón kívül semmi egyéb vadállat nincs a háznál.

A tisztelendő úr feddőzni akart az illetéktelen tréfákért, azonban egy ajtó elé értek a folyosón át, melyet a kis ember rögtön felnyitott (pedig nem volt az ajtón sem kilincs, sem závár) s belépteté rajta Thaddeus urat az előszobába.

Az ajtó belülről is egészen sima volt, s a mint becsukódott hátuk mögött, a tisztelendő úr aggódva gondolt rá, hogy miképen megy ő itt ki, ha arra kerül a sor?

Átellenben ismét egy hasonló kilincstelen ajtó volt, Thaddeus úr vezetője annak is csinált valamit, a mitől az rögtön félrefordult a sarkából s azon is bevezette a tisztelendő urat; ott volt egy nagy fegyverszoba, körülrakva mindenféle divatból kiment emberölő szerszámokkal.

Ebből most oldalvást nyilt egy harmadik ajtó; a furcsa ember oda is bevitte a tisztelendő urat. Az egy pompás keleti diván-terem volt, alacsony kashmir-kerevetekkel, papagájokkal és virágedényekkel.

– De mit fog mondani a nagyságos úr, hogy így bejelentés nélkül keresztül-kasul járkálunk a szobáin? szólt végre, helyes aggodalmát nyilatkoztatva Thaddeus.

A kis gnóm hangosan nevetett.

– Vigye ördög a nagyságos urat; ha nem tetszik neki, tegyen róla.

– De kedves atyámfia az Urban, ha meg találná hallani…

– Bizony félek is én tőle; itt van a benyilóban, tessék besétálni hozzá.

Thaddeus komolyan meghökkent.

– De kérem: bejelentés nélkül! Hogy mehetnék én a nagyságos báró úr szobájába bejelentés nélkül, az nem illenék sem én hozzám, sem ő hozzá.

– Ne törődjék vele, csak olyan dibdáb ember az, mint én magam.

– No kérem, szólt kifakadva Thaddeus úr, már elég volt a szemtelenkedés! Akármi confidens cselédje legyen is kegyelmed a nagyságos úrnak, azt kikérem magamnak, hogy én előttem olyan derék férfiúról tiszteletlenül ne beszéljen, hanem adja meg azt a decorumot, a mi őt rangjánál fogva illeti.

A kis ragyás hallatlan kaczagásra gerjedt a tisztelendő úrnak ez ethikai kifakadása felett.

– És most menjen be és jelentsen be a nagyságos úrnak.

– Igazán bejelentsem? kérdé az, kinek a nevetés tarkává festette orczáját, itt piros lett, ott lilaszín.

– Komolyan mondám.

– No hát bejelentem.

A kis ragyás eltünt az ajtó mögött; a tisztelendő úr eligazítá magán stoláját, görbe fésüjével hátrasimította gazdag ősz haját s összeszedte testi-lelki erejét a találkozásra; midőn a kis ragyás ujra felnyitá előtte az ajtót s nevetve mondá neki, hogy már bejelentette a báró úrnak.

Thaddeus úr belépett.

– Ott ül ő kegyelme; szólt a kis ragyás egy életnagyságú arczképre mutatva a falon, mely senkisem volt más, mint ő saját maga, azzal a ragyás vöröstarka ábrázattal, azzal a foltozott, sastépte szürke kabáttal, azzal a makrapipával a szájában, azokkal a hegyes szemekkel, fénymázatlan csizmákkal s azzal a kopó-staffagezsal maga körül; ő tulajdon maga az öreg Kadarkuthy báró, (a képet kétszáz aranyért festette hirhedett olasz művész, a báró maga tréfásan szokta mondani, hogy maga az eredeti, a miről festette, kabátostul nem ér többet másfél márjásnál).

Thaddeus úr soha életében nem érezte magát ilyen zavarban, mint most, mit a jovialis házigazda észrevéve, hirtelen megragadá kezét s szivesen megrázva, igaz barátságos hangon mondá neki:

– Megbocsásson jó tisztelendő uram azért a kis tréfáért, s már most hozta Isten, beszéljünk másról.

– De kérem alássan, én illetlen szavakat mondottam nagyságodnak…

– Köszönöm alássan; rászolgáltam, – zsebretettem; – nem vesznek kárba.

– Azt még sem kellett volna…

– De hadd legyen hát az egész tréfa. Lássa, tisztelendő úr, azt az egész világ tudja, hogy én bohó, tréfás ember vagyok. Azt kénytelen mindenki felvenni tőlem. Valamint én is felveszem mindenkitől a tréfát.

– Kérem, nagyságos báró úr; az én idejövetelem oka nagyon messze van minden tréfától. Én Gutai Thaddeus vagyok.

A lelkész azt várta, hogy a furcsa ember e szóra egyszerre el fog komolyodni; s elhalt száján a szó bámulatában, a midőn az még vidámabb lett e nyilatkozatra.

– Gutai Lőrincz atyja, tevé utána még egyszer komolyan, reszkető hangon a lelkész.

A kis gnóm hahotával nevetett fel rá, s aztán ezerszer bocsánatot kért a tisztelendő úrtól; azt állítva, hogy ő valóságos bolond; higyje el a tisztelendő úr, hogy egy valóságos eszeveszett embert lát maga előtt.

A tisztelendő úr egy szóval sem mondá, hogy nem hiszi.

– Nem jöttem panaszokkal terhelni nagyságodat, szólt Thaddeus: nekem senkire semmi okom panaszkodni, egyedül magamra. Én nem zugolódhatom Isten ellen, mert hiszen ő kezembe adta a kincset, én voltam az a bolond, a ki azt nem tudtam megbecsülni. – Nagyságod tudja, hogy fiamról beszélek, meghalt fiamról.

– Meghalt fiáról! kiálta föl a báró, és kiáltása hasonlított a kaczagáshoz. – Nem, nem nevetek, tisztelendő uram. Bolondos ember vagyok, de nem nevetek.

– Azt ne is tessék cselekedni, szólt Thaddeus. Egyetlen egy fiam volt; deli termetű, lángeszű, jó szivű. Isten felruházta őt minden tulajdonnal, a mi dicsővé teheti a férfit; kincseket adott benne nekem, mikért egykor irigyelhettek volna. De én elhagytam e kincseket. Hiú tudományok között vesztegettem el az órákat, miket fiam nevelésében kellett volna eltöltenem; háládatlan holt könyvek szavait hallgatám a helyett, hogy az ő beszédére figyeltem volna; a világot akartam oktatni, a helyett, hogy tanítottam volna egyetlen gyermekemet. Ez a tudákosok átka; nem hiába mondják, hogy a tudósok fiaiból kerülnek ki a legnagyobb semmirekellők. Igaz. A mi hiú önhittségünk csekély dicsőségnek találja azt, hogy egy térden ringatott gyermeket az első imára megtanítsunk; s a mi fenhéjázó szemléletünk előtt méltatlan feladat az, hogy egy ember jövendőjéről aggódjunk, legyen bár az tulajdon gyermekünk; midőn elhitettük önmagunkkal, hogy mi a népek sorsát mozgatni vagyunk hivatva. Mi nem érezzük azt az örömet, midőn a gyenge gyermeki kéz az első betüt le tudja irni; mi utálunk felelni a gyermek együgyű kérdéseire; mi lenézzük a csekélyebb eszű embert, jobban mint az úr a parasztot; mi dölyfösebbek, kevélyebbek vagyunk, mint bármelyik czímer-nemes, mi zsarnokai vagyunk családunknak, üldözői az ifjukor apró tévedéseinek és nem engedünk szivünkhöz férni senkit. Ezért méltán történik meg rajtunk, ha Isten azt a szivet, mely nem akarta elfogadni a mindennapi ember örömeit, meglátogatja a mindennapi ember bánatával. Oh uram, ezt a bánatot én nem tudom eltagadni. Nem vigasztalnak engem könyveim, nem a tudományok új felfedezései, nem a közélet mozgalma; a mi itt belül marad, az mindig legutolsó gondolatom. Láttam fiamat meghalni szemeim előtt; egy karkinyujtásnyira előttem nyelte el a hullám; csak egy perczczel hamarább kellett volna utána kezemet kinyujtanom és nem halt volna meg. Kerestem félóráig a vízben; és nem találtam reá; és akkor hálát adtam az Istennek, hogy meghalt. Nagy bünhödéstől, gyalázattól menekült meg. Ezt nagyságod bizonyosan mind tudni fogja már.

– Oh én többet is tudok. Egyébiránt négyszem között mondva, én tisztelendő uramat igen meggondolatlan embernek tartom.

– Kérem alássan.

– Még egyszer azt mondom. Minek volt kegyelmednek a Malárdy-házhoz menni?

– Hogyan, uram?

– Hagyta volna őket békével összeesküdni, a leányt kocsira pakolni, együtt mind a kettőt Sárosvármegyébe feljönni; itt aztán majd az én gondom lett volna, hogy a gubanczos csomót kioldjam szépen; e helyett kegyelmed neki áll Nagy Sándor kardjával s ketté vágja az egész szövevényt, mármost ki a bolond kötözgesse azt megint össze?

Thaddeus mindenre készen volt, csak ilyen beszédre nem.

– Csak nem hagyhattam, hogy a fiam egy oly rút álarczos játékot végig játszszék.

– De hát miért nem? szólt rá egyszerre a báró naiv készséggel. Volt valakinek az ellen valami kifogása? Ártott vele valakinek? Kegyedre nézve úgy is el volt veszve a fia, s mint maga mondá, eddig nem sokat törődött vele. Én magam meg voltam elégedve a játékkal; Malárdy meg volt elégedve, a leányzó szerette; az ifjunak is tetszett, az egész világ tapsolt, gratulált hozzá; hát ugyan kinek volt légyen valami baja vele, ha minden úgy ment volna, a hogy elkezdődött?

A nagy philosoph a furcsa ember ellenében nagyon biztosan érezte magát; sophismákkal őt nem lehetett megszorítani.

– Nagyságod egy személyt elfeledni méltóztatott, a kinek igen is nagy kifogása lehetett az alakoskodás ellen: nagyságod tulajdon fiát.

– Ah-hah-hoh-hó! Nem, nem kaczagok, megbocsásson tisztelendő uram, már nem nevetek. Tehát a fiamat. Csak még egy kicsit engedjen meg: – hahhahahó; így már most igazán nem nevetek többet, ez volt utoljára. Tehát a fiamért skrupulozuskodik tisztelendő uram?

– Kinek nevét egy kalandor bitorolta…

– Köszönje meg neki, hogy becsületet szerzett nevének.

– És a ki most méltatlanul ül gyalázatos börtönben.

– No; – csendesen, tisztelendő uram; ez már az én dolgom. Nem ül ott méltatlanul. Higyje meg, hogy nagyon jó helyen van ott.

– Nagyságos uram, ez kegyetlen tréfa az atyától.

– No, no, tisztes uram, én nem mondtam a kegyed esetére, hogy tréfa; tehát kegyed se mondja, hogy az enyim tréfa. Ne beszéljünk az én fiamról, beszéljünk a kegyedéről.

– De én épen azért jöttem ide, hogy nagyságod fiáról beszéljek, és helyrehozzam azt a mit en-fiam vétett ellene; a midőn ő e vétkeért nem lakolhat többé.

– Talán bizony ki akarja őt szabadítani nemes Abaujmegye tömlöczéből? Hagyja ott, tisztelendő uram; nagyon elfér ő ottan; hadd maradjon ő azon a jó barátságos helyen, a míg engem ki nem harangoznak a világból, azután is elég lesz még neki kiszaladgálni a bolondját.

Thaddeus egy párszor borsózni érezte a hátát, a mint e hideg cynismus ördögi hatása erkölcsi érzetei ellen támadt s közel volt hozzá, hogy a nagyságos urat lemennydörögje; de még erőt vett magán s nyugodtan tudott felelni.

– Uram; midőn egyetlen gyermekemet véletlenül megtaláltam, midőn meghallám tőle, mit vétett; midőn megtudám, minő igazságtalanság történt ő miatta, puszta hóbortos ingerkedésből egy más ifjuval, akkor békót vetettem kezére s azon szándékkal indultam meg vele, hogy elhozzam őt a méltatlanul szenvedő börtönéig, ott kicserélem őket s a vétkest hagyom a bünhödés helyén. Ezt akartam tenni akkor, és tenném most, ha fiam élne.

– Igazán azt tenné, ha fia élne? kérdé a kis öreg úr impertinensül himbálva magát sarkain s kezeit bedugva mellénye zsebeibe.

– Azt tenném.

– No hát nem is fogja azt tenni! kiálta fel Kadarkuthy, füttyöt vetve zsebéből hirtelen kirántott kezével.

Thaddeus megint jobban kezdett róla meggyőződni, hogy egy őrülttel van dolga.

– Lássa, tisztelendő uram, szólt a báró, beledugva hüvelykujját a tisztes úr övébe, hogy el ne szaladjon; – kegyelmed saját szavaival mondja, hogy képes lett volna egyetlen fiát, azt a derék életrevaló, nemeslelkű, lángeszű, gyönyörű ifjut bedugni egy penészes tömlöczbe; – kegyed; az apa, az okos ember, a tudós lelkipásztor és a többi; – és mégis én fölöttem szörnyűködik, hogy mint tudom azt a tréfát elkövetni, hogy a fiamat, egy haszontalan, naplopó, ostoba ficzkót, a ki soha semmi jót nem tett a világon, a kinek a pofája az enyimhez hasonlítva, még mostani állapotomban is dehonestatio, becsukattam egy kis neki való leczkére; a mi pedig én hozzám nagyon illett, mert én nem vagyok sem okos ember, sem kegyes ember, a lelkemmel pedig el vagyok annyira adósodva, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb nálam már nem öregbíti, nem is ifjítja a számadást. Aztán tulajdonképen én nem is ismerem azt a léhütőt; mert én már tíz esztendeje, hogy nem láttam a fiamat; ki tudja, hátha nem is ez az? legalább az én szívemben semmi sem mozdult meg, mikor őt megláttam; pedig azt mondják, hogy valami magnetizmus van az apák és a fiak között.

Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszögletű kalapját, palástját karjára ölté s mutatta, hogy menni akar.

A báró megfogta a karját.

– No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már ez a harag? Hiszen ha kivánja, okosan beszélek; hanem erről a tárgyról nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Viktor úrfit kiszabadítani a tömlöczből. No ugyebár azt akarja?

– Nem tagadom.

– De lássa, azt ne cselekedje. Az bolondság, az nem tudományos férfihoz illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mythologiát, tudja belőle Epimetheus historiáját, meg a Pandora szelenczéjét; no lássa, ilyen Pandora szelenczéje az, a mit tisztelendő úr ki akar most nyitni. Tanuljon Epimetheus példájából.

– Én csak Krisztus példájából kivánok tanulni, szólt Thaddeus, kivonva kezét a báró úréból.

Kadarkuthy útját állta s nem eresztette ki az ajtón.

– Tisztelendő uram, lássa, kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik? A ki a veszett kutyát kiszabadítja a kalitkájából, a ki egy bepecsételt levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, a ki egy gyilkost, gyujtogatót megszöktet, az okosabb dolgot cselekszik, mint a ki az én fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan, meg fogom siratni én, de senkisem fogja jobban megsiratni, mint kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe…

A furcsa kis ember összetett kézzel s valódi buzgalommal könyörgött Thaddeusnak, a mi őt csak még furcsábbá tette.

Thaddeust nagyon felháborítá e jelenet. Ő is képes volt saját fiát tömlöczbe adni azért, a mit mások ellen vétett; de szivében megsiratta; de együtt szenvedett vele; – hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát azért, a mit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az meghaladta a gonosznak azt a mértékét, a mit puritán érzelmei képesek voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember; ez sokat megmagyaráz s fölmenti az embert attól, hogy tettei fölött szörnyűködjék; de egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék.

Thaddeus még egyszer ajánlotta magát és komolyan mutatta, hogy menni akar.

– Csak még egy perczig maradjon, tisztelendő uram, valamit akarok mondani (– egyik kezével megfogta a tisztelendő úr tógája elejét, a másikkal bizonyított); lássa, engedjen magának egy okos szót mondani: – hátha én adnék a sárospataki collegiumnak negyvenezer forintot?

– Micsoda? szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit akar ez megint?

– Meg egy szép arany billikomot ezüst korsóval a k...i úrasztalára.

– Mi oknál fogva?

– Van egy igen szép állatgyűjteményem, bibliothecam is, nevezetes tárgyak physicum muzeum számára.

– Nagyságos uram, én nem értek semmit.

– Hát én ezt mind oda ajándékoznám a k...i nagy gymnasium számára, a hol tisztelendő uram lelkész; még új harangot is öntetnék az ecclesiának.

Thaddeus mind jobban bámult és nem értett.

Kadarkuthy még nagyobb tűzzel folytatta az árlejtést.

– Holtom után pedig fundatiót hagynék három tanszékre, a hová azt tisztelendőséged rendelni legjobbnak találná…

– Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép igéret? én nem tudom felérni.

– Csupán azért, hogy hagyja a fiamat ott, a hol van.

Thaddeus úr erre már komolyan felpattant:

– Nagyságos uram! Farizeusok vénjének tetszik-e engemet nézni, a kit meg lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot?

– Hisz nem magáért, de hitének, feleinek előmeneteleért.

Thaddeus puritán büszkeséggel felelt:

– Az én hitem ne köszönje gyarapodását igazságtalan tettnek!

– Gondoljon tisztelendő uram a nemes czélra. Ajánlataimban nem saját hasznát mellőzi el, hanem a közönségét; az egyház, az iskola jóvolta az, a mit kinálok tenyeremen nyujtva s amit kegyelmed kezemből kiüt; pedig hiszen a mit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis tanubizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson el egy olyan titkot, mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog ötven. Hát van ebben valami?

– Nagyságos uram. Nálam a czél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben, erősek a szűkölködésben s dicsekedjenek ne a gazdagsággal, hanem a kitűréssel. Én részemről, ha Jeruzsálem felépüléséről volna is szó, és az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szenvedő fiamnak gyilkosa: nem hallgatnám el azt, hanem kimondanám.

Kadarkuthy boszusan toppantott lábával, de kezével mégis megszorítá Thaddeus kezét.

– Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam legalább egy napig.

– Egy óráig sem, uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat, melyben kötelességemet tenni elmulasztanám.

– Hátha lovai ki vannak fáradva, kocsisát leitatták ez alatt?

– Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaztam be az országot; nem idegen ez előttem.

– No azt még sem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó csendes lovakat adok, nem forgatják fel; csak addig üljön le nálam, míg befognak. No üljön le hát; szentelje meg ezt az én istentelen barlangomat.

Thaddeus kénytelenül leült; a báró az ajtó felé ment, ott megállt és felkaczagott.

– De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm be Kassára azt, a ki a fiamat ki akarja a tömlöczből szabadítani. Tulajdon lovaimon! Én! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom.

Még odakinn is folyvást nevetett e furcsaságon.

Néhány percz mulva visszajött; akkor egészen komoly volt az arcza; még hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt.

– A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly szándéka Kadarkuthy Viktort kiszabadítani?

– Mondám.

– Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, ime nézze, itt van egy levél. Öt fekete pecsét van rajta; – ez a levél foglal magában valamit, a mi tisztelendőségedre nézve igen nagy kincs; – iszonyú nagy, számokkal ki nem fejezhető, mesés nagyságú kincs, – a Dárius kincse. Az ebben a levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én azt a roppant kincset végrendeletben kegyelmednek hagyományoztam, hogy életében legyen boldog általa; de már most neheztelek kegyelmedre és nem fogja azt tőlem megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom a kincset a k....i lelkészi hivatalra azon hivatalos utasítással, hogy a midőn elhozza a nagy kaszás gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az úrnak testét: akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen kincset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa, hogy egy bolond ember jövendölése szerint, halála óráján volt legboldogabb; – addig tessék szenvedni velem együtt, a mit az élet oszt kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább.

Thaddeus meghajtá magát s egy perczig sem gondolkozott tovább a mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember fejéből származnak.