A Calabriai Köpeny.

Viktor e naptól fogva kedvencze maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek s érdekei egy egész megyét foglaltak össze.

Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegans atyafiak az első napon, és a szép hajadon – az első pillanatban.

Egy hét alatt Kálmán is megadta magát e rettenetes hódítónak.

Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője lehet észszel és karral; – azután pártfogója, védelmezője lett, vitte magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet és tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.

Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s vitte a kerti tóba fürdeni a hideg friss vízbe, a mitől teste megedződött; Kálmán nem tudott uszni, Viktor néhány nap alatt annyira vitte, hogy át tudta uszni a tavat; azután leczkéket adott neki tőrrel vívásban, a mi akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették észre az elegans úrfiak a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csufolt Kálmán meg mer jelenni a vívó teremben s mindnyájokat leküzdi a Viktortól tanult mesterfogásokkal. Kálmánt taníttaták nyelvekre is: olvasott németül, francziául, de annyira nem tudott menni, hogy beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen francziául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólíták. Malárdy arczán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez örömét is Viktornak köszönheté.

Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal, komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott, hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a veszélyesebb recidivától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de gyönyörű dallamú siciliai halászdalra, melyet midőn a családkör előtt legelőször eljátszott az ifju, olyan valóságos tapsot nyert érte, a minőt verseivel sohasem birt elérni. Ez által új ösvényre volt vezetve túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és díszesebb. A zene mindig a noble passiok közé tartozott: csak a versirás és a komédiázás volt lealázó.

Viktor mindenkinek kiismeré védetlen oldalát, bőkezűsége minden cselédet imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden férfit.

Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E nő nyiltszivű volt, nyelvén hordozta minden gondolatját; és mégis oly nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. – Midőn mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy nem tűrheti. A mit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak ő előtte szemtelenség volt a neve: miveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta, hogy szép férfi: – nem; pufók, vörös és görbe lábú; idomtalan rút ember; ha Hermina az ő édes leánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az még egyedül volna is férfi a kerek világon!

És Hermina?

Ő volt az, a kivel Viktor legkevesebbet foglalkozott.

Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között, hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.

Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a bűverőnek, a mit köznapi nyelven úgy hínak, hogy «szerelem».

És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: «követlek, veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba».

És talán – gondolt olyan pillanatokra, a mikor a hölgynek így kell szólni kedveséhez.

Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitünő szerepet játszott, mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a tripartitumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, a kinek minden hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta felfogásával a provincialis fiscalisokat.

Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvencz eszméje volt, ki sokat tudott szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról, midőn az aranyos habokat csapkodó evező-ütenyre távoli barcarola hangzik.

Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt, a Duna síma és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonkint gyűlnek össze, együgyű szájacskáikat tátogatva s viczkándva szökellnek ismét széjjel, mikor a nagy goromba evező feléjök csap.

A síma vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske sajátszerű kontratánczát, ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imittamott siránkozott egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatlan fonálon függne ott, s nyilsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka felvetette magát a víz színére.

– Urfi, szólt az öreg révész Viktorhoz, jó lesz köpönyeget vinni magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban meg épen kihallatszott Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.

Viktor kinevette az öreget.

– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.

A révész vállat vont.

– Mégis kár volna megázni.

Viktornak volt egy hosszú, bő calabriai köpenye; annyit mégis megtett az öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.

A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegans urfival egy csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán; Hugo volt a kormányos.

Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüst szirén alakoskodott.

Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt ült vele Hermina.

Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon feltehető esetben, ha az uri kormányosok közül valamelyik nem tudna boldogulni, segítségre leendők.

Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy az alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.

A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében leevez a félmérföldnyi távolra eső fűzes szigetig. Ott már előre elkészített halász-vacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.

A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines csónak elébb makranczosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a partra, kormányosának nem kis boszúságára, a ki esküvel bizonyítá, hogy ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.

Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, az alatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor guitarreját, s a csónakokat a csendes viz folyásának átengedve, elkezdék együtt játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a mult században népdalaink helyét foglalák el, s érzelgős, búbánatos jellemüket átvitték még költészetünkre is.

Herminának szép, érczcsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval kellett kérnie, hogy kisérje énekével a guitarret; a leány szót fogadott.

Miért hogy mégis úgy reszketett most a hangja? máskor nem szokott az.

Kálmán azt állítá, hogy ha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem reszketne.

Az a valaki nem lehetett más, mint Viktor.

A mint Viktor erős soprán hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a leányka hangja az ifjuéhoz, egészen beleolvadt; egygyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik azt, hogy «harmonia».

A két csónak messze előre haladt a többiek során tul, azok nem birták őket utolérni. Eudemiának épen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól ragyogó viz, evező-lubiczkolás, s távolból hangzó barcarola elhaló hangja…

… A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre nagyobb jajongást követtek el a levegőben s a halak mindenünnen viczkándva szökelltek fel a víz szinére, a lég még itt a víz felett is rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatlan hőségről panaszkodott, sőt egy pár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a távolból mennydörgést hallott.

Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták ilyenkor mondani a vigadók, mint a kik igen természetesnek találják, hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.

A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, a kinek egyébben sem telik kedve, mint ha mások örömét ronthatja.

Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap, fényes orczája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz egyszerre más szint vált, a mezőkön tanyafelé siető juhnyájak és tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kiséri a nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép síma kék tükör rögtön szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehete hallani.

Viktor és Kálmán csónakai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé igyekeznek, s csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előre siettek után. A szél nem enged egész szót hozzájok jutni.

– Talán vissza kellene fordulnunk? szól Kálmán tétovázva Viktorhoz.

– Víz ellenében evezni, öcsém? Ezt a mulatságot megemlegetnők.

– Vagy kievezni a partra? Ugyan mit kiálthatnak onnan a dereglyéről?

– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a fűzes szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk nádgunyhókat s felségesen lakunk bennök. Azért csak kapd két kézre az evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon bennünket.

Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással megelőzte társát s könnyelmű daczczal kezdé énekelni a szélzugás közepett az ismerős halászdalt:

Hajlong sajkám,
Verdesi a hullám,
Verdesi a hullám!…

Senki sem kisérte most dalát; – de igen: a közelgő mennydörgés.

Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt volt ott szemközt.

– Kegyed fél? szólt egyszer Viktor, a dalt megszakasztva.

– Nem, felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte, mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján, foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltöny; az ázott selyem a szép, deli idomokhoz tapad.

Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a sűrűdő eső alig engedte már látni.

– Egy köpeny van itt, szólt Herminához; az eső esni kezd: ez betakar mindkettőnket.

A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő kalabriai köpeny betakarta mindkettőjüket.

Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.

– Kegyed fázik?

– Nem. Nem.

– Tehát mégis fél a vihartól?

– Nem a vihartól.

– Talán tőlem?

Erre nem felelt a leány.

– Hiszen mi jegyesek vagyunk.

– Szülőink úgy akarták.

– Talán mi magunk nem?

A leány most még jobban reszketett. Alig hallhatón suttogá:

– Vigyen ön ki a partra.

Viktor ránézett és mosolygott; – hidegen, a milyen mosolygás megveri az embert.

És azzal egyik kezét átnyujtá Hermina derekán s odaölelé őt magához, másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív úgy dobogott alatta nyugtalan.

– És ha most azt kérdené valaki tőled, suttogá az ifjú a leánykának, hol kivánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló mellett, vígalmas társaság közt, vagy itt a háborgó hullám tetején, veszendő csónakon, villámló ég alatt, – a te kedvesed keblén? Hol akarnál lenni?

– Itt… Itt…

Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni, mintha mondanák azoknak ott fenn, «jobb volna ott a víz fenekén».

Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál, mely csónaka elé tátongott.

– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová? talán nagyobb vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba, szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e, velem maradnál-e?

– Veled! veled! felelt a tébolyult suttogás a kérdésre.

A csónak előre-hátra tánczolt a habon.

– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag vagyok, és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem, nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… szeretnél-e? eljönnél-e?

A leány őrült volt; veszve volt: – átölelte karjaival az ifjú nyakát és mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és felel; – csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövelt fel utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak még sem volt vége…

– Viktor! Hermina! hangzott egyszerre közelükben.

Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja.

– Látod, nem hagytalak el benneteket, szólt a testvér, közel érve hozzájok. Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egy párszor majd eltemette a hullám.

Bár eltemette volna.

A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy jobb lenne nekik is oda tartani, mint a fűzes szigetig ázni.

Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is; a köpeny csupa víz volt már: alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.