A Nagy Szemfényvesztő.

E pillanattól kezdve meg volt hódítva a leghatalmasabb Malárdy az ifjú Kadarkuthy által.

A levélben, melyet az alispánnak átadott, az öreg Kadarkuthy reszkető vonásaival az volt írva, hogy egy gyermekkori igéret megérett arra, hogy teljesüljön. Emlékezteté őt, hogy még tanuló korukban felfogadták egymásnak, hogy ha gyermekeik lesznek, azokat egymáshoz adják et cætera, az öreg úr levele tele volt et cæterával. Erről a furcsa szokásról rég ismeré őt az alispán.

Ez valóban kedves névnapi ajándék.

Egy leánykérő. Ideálja a vőknek: olyan, a minőről büszke atyák szoktak álmodozni, a ki gazdag előfogattal hajtat be az udvarra; otthon urodalmakkal bir s falvairól beszélhet. Kastélyba viszi menyasszonyát s méltóságos asszonynak czímezteti. Azonfelül délczeg, daliás alak, a ki mellett még boldog is lehet a nő; világfi, a ki büszkeségére válik a családnak; és mindenek felett kegyes, vallásos érzelemben nevelt ifju.

Ezt könnyen is ki lehetett magyarázni. Az öreg báró bizonyosan magától távol nevelteté gyermekét; érezve magában, hogy ő hozzá közel elromlanék; aztán meg ismeretes is az a különös egymásután a természetben, hogy korhely apának erényes fia támad s bölcs apa gézengúz fiat nevel. Mindkettőre nem messze kellene példákért mennünk.

Malárdy szivét annyira megnyerte az ifju báró, hogy az antik szobor arcza még nyájas is tudott lenni.

Behivta őt magához szobájába, elhagyva vendégeit néhány perczre s azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, mi van azon levélben írva, a mit édes atyja, a báró úr írt?

Az ifju szerényen lehajtá fejét, s néhány perczig gondolkozott; azután a gyermeteg őszinteség bizalmával ragadá meg az alispán kezét:

– Szabad-e reménylenem azt, a mi ott írva van?

Malárdy elmosolyodott. Az örömtől mosolygott-e, vagy az ifju eredeti nyiltszivűségén?

Neki sem volt szabad kevésbbé nyiltszivűnek lennie.

Megszorítá Viktor kezét és azt mondá neki:

– Ha úgy rendelte az ég, hogy ez teljesüljön, én örülni fogok a pillanatnak, a melyben önnek ezt mondhatom: legkedvesebb fiam.

Viktor a szerénység tiltakozó mozdulatával vonult vissza.

– Oh nem «legkedvesebb», ne mondja ezt kegyed. Ezzel megrabolnám Kálmánt, a legkedvesebb czím az ő öröksége.

Az alispán elkomorodva sóhajta fel, s bágyadtan válaszolt:

– Úgy kellene lenni.

– És úgy is van.

– Fájdalom, hogy nincs. Kálmán nagyon hideg hozzám. Ő egészen elütött tőlem. Semmiben sincs kedvemre s mindig csak szomorúságot okoz. – Jobban ragaszkodik mostoha anyjához, mint hozzám, édes apjához. Mindenben ellenemre van; elkezdve a ruhától, melyet viselünk, egész a politikai meggyőződésig. Én büszkeségemet találtam hivatalomban mindig; ő megveti a hivataloskodást; én általam magasabb rangkörökbe juthatna, a helyett mindig az alacsonyabbakhoz szít, s félrevonultsága miatt oly félszeg és bátortalan kezd lenni, hogy meg nem tud állni egy úri társaságban. Szégyenem válik belőle s a mi leginkább aggaszt, a mi kétségbeejt jövendője felől – rájöttem, hogy verseket ír. Verseket! egy ily meglett, felnőtt ifju, a kinek már a törvénykezési nyelvben kellene remekelni. – Azt mondják, hogy versei szépek; de hát mi az? hová fog ez vezetni? A társas életben mindenütt kikaczagják érte: úgy tekintik, mint ártatlan bolondot. Egy Holdmezey Berey Farkas collegája, egy nevetséges ember, a kit csak szánalomból nem kaczagnak ki szemben. Meg van keseredve az a napom, melyben reá gondolok. Mert ez teszi őt épen oly daczossá, oly fellengzővé mindenki irányában, hogy egy csavargó poéta nevét többre becsüli, mint az ország első hivatalnokáét. És ő egyetlen fiam!

Viktor végig hallgatá Malárdy panaszát, a mi az akkori idők szellemében valóban szivreható bánatos panasz volt. Hiszen még néhány évtizeddel későbben is azok az előkelő magyar nemesi családok, mikből irodalmunk vezérei támadtak elő, szégyenpirulva beszéltek, ha beszéltek, a család nevét széthurczoló elveszett fiakról, s ügyetlenség volt az idegentől, ha felőlük tudakozódni talált.

– Ajándékozzon meg alispán úr azon bizalmával, hogy Kálmán megtérítését bízza reám; szólt Viktor komolyan a bánatos atyához.

– Hogyan reméli ön azt? Kapott rajta az alispán.

– Nekem sokba fog kerülni. Kálmán nagyon meg fog rám azért haragudni, gyülölni is fog tán sok ideig; de megteszem ez áldozatot, kegyed aggodalmáért, s az ő jobbléteért. Még ma meg fogom őt téríteni.

Az alispán kérdőleg, csodálkozó arczczal tekinte rá, de Viktor felkelt mellőle s csak annyit felelt:

– Drasticus cura lesz, de gyökeresen használni fog.

Azzal a család tagjai jöttek közbe; a beszédet félbe kellett szakítani. Az alispán Viktor karjára füzve lépett ki a vendégek közé.

Ebédnél még egy székkel közelebb ült Malárdyhoz Viktor, mindjárt az asztalfő mellett. Vasady úr egy székkel alább degradáltatott. Hiába, a báró nevezetesebb személy volt, mint ő; az fait accompli, s a fait accompli-k előtt akkor is divat volt már meghajolni.

Az egész ebéd alatt tudta foglalkoztatni az egész társaságot az ifju jövevény. Szikrázó ötletei egymásra következtek; a mit elmondott, abban annyi finomság volt, a legcsipősebb dolgokat úgy be tudta hengergetni jóízű előadása zamatjába, hogy még az érdeklett maga is kénytelen volt azokat kedveseknek találni.

És a mellett tudott inni úgy, a hogy senki más; – és nem látszott meg rajta.

Ez a fődolog.

A ki egy pohár bortól leiszsza magát, az részeges, semmirekellő, a ki tíz pohár után is józan marad: az derék, gavallér ember.

Eleinte Vasady azt a tréfát akarta magának megszerezni, hogy áldomásozni kezdett a jelen levő nevezetes férfiakért sorban, s a poharát mindig Viktorra köszönté.

Viktor állott elébe s kiitta poharát, egész a körömpróbáig; mikor aztán a férfiakon végig mentek, akkor Viktor mondá: «szállok kendnek!» s elől kezdé a hölgyeket s végig áldomásozott értük, s hogy a poharak nem ártottak meg neki, bizonyíták azon ragyogó ötletek, találó szójátékok, mikkel toasztjait felczifrázta; de bizony Vasady úr a vége felé csak alig birta már mozgatni a nyelvét.

Szerencsére az alispán jelt adott a felkelésre. Viktor arczán még csak szín tekintetében sem látszott meg a poharazás; csak szemei ragyogtak kissé élénkebben, mint az előtt, s egy kis izgatottság látszott ajkai körül, a mi neki igen jól illett.

Annyira magánál volt, hogy midőn a delnőket a társalgási terembe kelle vezetni, két hölgy közül Eudemiának nyújtá karját, és nem a szépség királynéjának; különbséget tudva tenni az etiquette és a szív parancsai között.

A társalgási terem már akkor el volt készítve az ünnepélyt fűszerező mulatságok számára. A terem egy harmada fel volt emelve szinpad gyanánt s festett függönyökkel ellátva.

Oh nem! Itt nem fogunk azért szini előadást látni, még abban az időben nem volt nálunk kimondva az a vakmerő eszme: hogy egy ember leírjon valamit, a másik azt elbeszélje, és a harmadik fizessen érte, a miért azt meghallgatja. Esze ágában sem volt senkinek szinjátszó társaságot sejteni a festett függönyök mögött; nem is tartotta volna senki illendőnek, hogy egy magyar ember befesse a képét pirosra, fehérre, hamis szakállt kössön az állára s előálljon azzal a hazugsággal, hogy ő Oloferno Vitellezzo, a ki az apjáért boszút akar állni. Ilyen bolondoskodás még akkor magyar emberhez nem illett.

Hanem emeltetett ama szinpad egy nagy, nevezetes szemfényvesztő előadásai végett, ki épen ez ünnepélyre jött Afghanistánon keresztül Asztrakánból; teljes czíme: «Magister Ludolphus de Cairo; professor magiæ; elismert feketeművész és boszorkánymester; az orosz czár udvari szemfényvesztője; a nagy Philadelphia egyetlenegy tanítványa; a double vue feltalálója, az escamotage és indiai bűvészet avatottja; a chaldeai bölcsek kövének birtokosa; aranycsináló és patkányűző», egy szóval nagy ember.

A társaság elhelyezé magát a körbe állított székeken, mik a szinpad elejét elfoglalták; a hölgyek legelől; Durday odahátul gorombáskodott valakivel, míg Vasady fogott magának egy szerencsétlen esküdtet, annak magyarázott erősen s azt hitte magában, hogy ez most abból ért valamit.

Viktor nem ült le; a hölgyek körül forgott, majd egyikkel, majd másikkal beszélve, legtöbbet Eudemiával és az alispánnéval; legkevesebbet szólt Herminához. A szép leányka elmélázva ült karszékében, s csak néha pillantott lopva az ifju után, ki oly hidegen látszott vele bánni.

– Nézze kegyed, mademoiselle, szólt Viktor Eudemiához, a jámbor atyafi hogy előre tolakodott, hogy bámul a festett függönyre jövendő bámulata előérzetében. Ő most nem lát senkit, csak a szemfényvesztőt. Előre tudom, hogy minden kilőtt zsebóra az ő zsebében lesz megtalálandó.

A függönyön túl hármas csengetés adott jelt, a kárpitot szétvonták s ott volt látható Monsignore de Cairo a sötét vörössel bevont szinpad közepén, máguszi talárjában, hatalmas hegyes süveggel s tarka pálczával a kezében, a hogy indiai máguszok szoktak járni.

Eleinte a közönségesebb egyiptomi bűvészet csodáit mutatta be bámulóinak: töltögetett a csodapalaczkból sört, bort és szilvóriumot, a bámuló atyafi ivott mindenikből s mondott rá egy-egy fél terrem – – tét.

Viktor nem sokat ügyelt a bűvészre: az egész komédia alatt hátat fordítva neki, fecsegett Eudemiával.

Az orosz czár első szemfényvesztőjét ez piquirozni kezdte, leszállt a szinpadról s Viktor vállát érinté varázsbotjával, a min az öreg Malárdy atyafi nagyon bámult, hogy Viktor rögtön tengeri macskává nem változott.

– M’sieu le baron, donnez moi’n bague. Egy gyűrűt; s’il vous plait.

Viktor könnyedén bólintott felé s levont az ujjáról egy szép smaragdköves gyűrűt s két ujja közé fogva, odanyujtá azt a keletindiai bűvészek nagy mesterének, s tovább beszélt Eudemiával.

– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a bűvész összefogott marokkal gesticulálva a közönség előtt; látják önök ime az a gyűrű, a mit a báró úr nekem átadott, most itt van a kezemben.

Azzal felnyitá a markát… és maga is hátra hökkent; – mert a gyűrű nem volt ott.

– Most is itt van az ujjamon, szól Viktor félvállról hozzá; s még egyszer oda adta neki a gyűrűt.

A keletindiai maguszok utóda nagyon furcsa szemeket vetett rá e tréfa után s most már nem maradt a veszedelmes néző közelében, hanem visszament szinpadára, ott végezte a hocuspocust, megtörte a gyűrűt mozsárban, beletömte a pisztolyba, kilőtte a levegőbe.

Viktor azalatt egyik helyről a másikra ment s a mint a jámbor atyafi előtt elhaladt, vállára ütött neki.

– Vigyázzon magára atyafi, mert a muszka elcseréli a fejét.

Miután nevetve előre ment ismét, Hermina mellett volt egy üres szék; oda leült.

A leány nem nézett reá. Egyik keze a szék támlájára volt nyugtatva; egy pillanatra érzé, mintha Viktor hozzá ért volna; de azért nem vonta azt vissza onnan.

– Voici m’sieurs et m’dames, szólt a nagyhatalmú boszorkánymester, a mint a pisztolyt kilőtte; a báró úr gyűrűje ott van ama kék kabátos nobili zsebében.

A jámbor atyafi megrettenve kapott két zsebéhez s elkezde szabódni:

– De itt úgy segéljen, nincsen! Az én zsebemben ugyan nincsen.

S nagyobb igazság kedvéért, valahány zsebje volt, mind kiforgatta a publikum szemeláttára, nem volt azokban egyéb, mint egy kova, meg egy aczél, meg egy kis bükkfatapló; a gyűrű nem került elő.

Az egyiptomi mágusok tanítványa láthatólag meg volt zavarodva e felfedezés által. – Hol van hát a gyűrű?

A társaságban kezdett e kérdés zavart idézni elő; mindenki kereste, a midőn egyszerre Hermina felsikolt, odatekintenek; a leány megrémülve néz balkezére: a gyűrű ott volt a második ujján.

Hogyan került oda? Ki tette rá? azt senki nem birta megfejteni, s növelte a bámulatot még az, hogy a mint Hermina le akarta a gyűrűt húzni, az oly szorosan volt az ujján, hogy le nem jött róla. Minden ebbeli törekvés meghiusult. A gyűrűnek ott kelle maradni.

– Azt kegyed kénytelen lesz örökké viselni, súgá Viktor Hermina felé. Nem hallhatta azt senki más, csak a leány. Nem vehette észre senki más azt a bűvsugárt, a mi a leány szemeibe villant – a gyűrű kövéből – és az ifjú szemeiből…

… Mikor az ilyen szemfényvesztő nagymesterek munkáját valaki ügyesen el tudja rontani, az mindig meg szokta nyerni a nagy közönség tetszését; abban bizonyos elégtétel-félét szoktak találni.

A mágia nagymestere igen sokat vesztett részvényei értékéből ez intermezzo által s hogy e feletti bosszuságát álczázza s a közönség figyelmének más tárgyat adjon, elkezdett mindenféle kezeügyébe akadó tárgyat bámulandó ügyességgel nyeldesni: kések, villák, később egész kardok, ivópoharak, szelenczék tünedeztek el rettenetes torka sötétjében, mikért azután cserében nem restelt néha-néha tüzet és szikrákat okádni vissza s véghetetlen mennyiségű szalagot húzni ki orrából, szájából.

Az öreg atyafi egyre növekedő buzgalommal bámulta e rendkívüli csodatéteket. Bámultában egészen előre jött már a szinpadig s egyszerre csak megszólalt:

– Hallod-e te muszka? Hallod-e komédiás! Nyelj el hát engem, ha tudsz.

A máguszok nagymestere nagy szemeket mereszte rá.

– No nyelj el engem, ha igazi ördöngös vagy; nyelj el engemet.

A társaság kaczagni kezdett e furcsa ötletre.

– Avec plaisir. Igen szivesen. Viszonza az ezermester, megértve a naiv kivánatot. Tessék leülni ide a székre.

Az érdemes atyafi elbízott ragyogástól mosolygó arczczal mászott fel az emelvényre, s vitéz önhittséggel foglalt helyet a mutatott széken, mint a ki dolgáról annyira bizonyos, hogy ellenfele törekedéseit mind lehetetlenségnek tartja.

– Megengedi ön, signore nobili, hogy e rendkívüli műtéthez némi kis előkészületet tegyek. Par exemple: nem lenne ön oly kegyes, hogy előbb lehúzná a sarkantyús csizmáit, félek, hogy azoknál fogva fennakad.

Az öreg atyafi neki feszíté az egyik lába hegyét a másik sarkának s nagy tusakodással lehúzta az egyik csizmát. Még mindig mosolygott.

A bűvész felvette tenyerére a nagy bagariát.

– Voici m’sieu et m’dam! egy csizma. Spiriti miei ubedite! A bűvész eltátotta a száját s a csizma egy percz alatt eltünt.

A jámbor atyafi csak úgy nézett utána: vajjon visszakerül-e még s lesz-e belőle újra csizma? Ezt bizony lenyelte.

– Kérem a másikat is.

Ennek a lehúzása most még nagyobb küzködésbe került, s a becsületes atyafi képe nagyon komoly vonásokba kezdett húzódni, a midőn azt is átadta a boszorkánymesternek.

– Allez, tournez! Egy percz alatt az is eltünt.

A becsületes ember nagyon kezdett már feszengeni a széken. Ez nem jól megy. Egy kicsit izzadott a homloka.

– No már most revenons a nos moutons signore nobili. Tartsa ön magát nyugodtan.

A bűvész egy szabómértéket vett elő s tetőtől talpig megmérte az atyafi testi hosszúságát.

– Accurat! Épen elegendő. No már most mindjárt készen leszek. Csak még egy kis türelem, signore nobili; maradjon ön veszteg.

A jámbor ember kékült, zöldült, a mint a bűvész idegen bűbájos szavakat szórt feléje, s midőn háromszor körüljárta, ez mindig hordta a fejét körül utána, akár merre járt. Majd elejté az állát, olyan hosszú lett a képe.

Végre a bűvész mindennel készen lévén, elkezdte a fogait kiszedegetni: természetesen, hogy mikor ilyen nagy testet lenyel, útjában ne legyenek. Először egy pár zápfogát vette ki s letette az asztalra, azután az első fogait szedegette ki.

De már ezt nem várta végig a jámbor ember, hanem felugrott a székről s iramodott lefelé a szinpadról.

– Hohó! signore; nem addig van az, kiáltá utánna a bűvész s egy szökéssel utolérve, megragadta gallérjánál fogva az iramodót; tessék csak itt maradni, tessék helyt állni, ha kivánta.

A jámbor úr eleinte azt hitte, hogy kiránthatja magát a bűvész kezéből, hanem a mint azután vette észre, hogy óriási erővel fogja meg kezeit, oda vonja magához, mint erőtlen gyermeket, a ki hiába rúg-kapál mestere térdei között, akkor elkezde ordítani torkaszakadtából.

– Jaj nekem! Tekintetes alispán urambátyám, ne hagyjon. Ne engedjen ennek az ördögnek elnyelni. Nagyságos muszka úr, ne nyeljen el. Két gyermekem, feleségem van odahaza: ereszszen el, bizony soha sem jövök többet ide.

Mentül jobban ordított a megrettent atyafi, annál nagyobb hahotával kaczagott a néző sereg. Valami hallatlan komikum volt egy vén bolond ember kétségbeesésében, ki attól fél, hogy saját kivánatára lenyeletik.

Az alispán inte a bűvésznek, hogy szakítsa végit a tréfának; őt mégis sértette az, hogy egy Malárdyt, bármilyen szegény és ostoba is, a népség színe előtt így csúffá tesznek; ő maga nem nevetett azon s jól esett neki észrevenni, hogy Viktor is mily megvetéssel nézi e histriói tréfát.

A megszabadult atyafi bőgve jött le a szinpadról s kezet akart csókolni az alispánnak, hogy nem engedte őt lenyelni.

– Menjen kend, vén bolond, takarodjék ki innen! kiálta rá haragosan az alispán, mire a szegény ember nagy rívással sántikált ki mezítláb a szobából; csak odakinn kezdvén egy kicsit magához térni a nagy ijedtségből.

– Hogy az Isten büntesse meg a pokolra valóját: bizony elnyelt volna, ha a tekintetes urambátyám meg nem tiltja neki.

Odakünn átadták neki a csizmáit, miket nagyon gyanusan nézegetett össze kívül-belül, mielőtt felhúzta volna s többet semmi pénzért vissza nem ment volna a terembe.

A keletindiai máguszok nagymesterének ez a tréfa ismét részére hódítá a közönséget; ez diadal volt. Most azt hivé, hogy eljött a percz, melyben az iménti kudarczvallásért báró Kadarkuthynak visszatorlást adjon.

Ismét lejött hozzá az emelvényről, ismét érinté bűvpálczája végével.

– M’sieu le baron, legyen olyan jó, donnez moi un pièce de monnaie.

– Szivesen.

– Un écu, par exemple. Egy tallért.

– Akár kettőt.

A báró kivonta belső zsebéből selyem erszényét, kivett belőle egy koronás tallért s odanyomta a bűvész markába.

A bűvész azon perczben kiejté azt kezéből: ijedten kiáltva fel: «diable!»

– Nekem tetszett ezt mondani?

– Nem, de ez a tallér…

– Tüzes volt talán?

– Az nem, hanem ütést adott a karomnak.

– Ez a tallér? Lehetetlen az, szólt Viktor s felemelé nyugodtan az elejtett pénzt s ismét odaadta az ezermesternek.

Az másodszor még nagyobb ijedelemmel ejtette el.

– Ez villanyütés.

Viktor mosolygott.

– Csak nem hiszi ön, hogy egy villanygép van elrejtve e tallérban?

A bűvész még egyszer fel akarta azt venni a földről, s akkor még nagyobb ütést kapott a könyökén végig valamennyi sajgó inára.

Akkor szeme közé nézett Viktornak s egész őszinteség hangján mondá neki, leemelve fejéről kabbalistikus süvegét:

– Serviteur, m’sieu le baron: megyek én onnan, a hol nagyobb szemfényvesztőt találok, mint magam.

Azzal felfutott a szinpadra, összehúzta a függönyöket s kidugva a nyiláson fejét, bohókás ábrázattal mondá:

– Az első felvonásnak vége. Tessék fütyülni.

A földön heverő tallért azután többen próbálták még fölemelni. Mindenki meggyőződött róla, hogy az, a mint valaki tenyerébe veszi, olyan görcsöket okoz minden érző inában, hogy kénytelen ismét letenni.

– De hát miért nem árt nekem? szólt Viktor mosolyogva s felmutatta a kezébe vett ártalmatlan pénzt.

Mindenki esküdött, hogy annak az érintése pokolbeli veszedelemmel jár.

– Hermina kisasszony legyen tanum, hogy tallérom ártalmatlan, szólt ekkor Kadarkuthy a hallgatag leánykához fordulva.

– Az Istenért, Hermina! kiálta rá Eudemia, hozzá ne nyúlj, mert rögtön elájulsz. Chère maman ne engedje, ne engedje.

Hermina gondatlan bizalommal nyújtá Viktor elé kezét: az ifju odaszorítá a kezébe a koronás tallért, és ime a lányka keze nem rándult meg tőle; de mélyebben a szív táján, ott, ott igézett még erősebb bűbáj, a mint így kezeik egymásban feküdtek. A nézők bámulva kiálták, hogy csoda történik; pedig igen mindennapi dolog történt: egy ifju leány, egy ifjú férfi beleszerettek egymásba.

Egyik kéz a másikban… hiszen csak bűvészi fogás volt. Senki sem tekintheté azt másnak. Csak az a halavány, barna ruhás ifju, ki eddig ott ült mostoha anyja háta mögött, lépett kedvetlen arczczal Viktorhoz s kezét annak karjára téve, kényszeríté testvére kezét elbocsátani s hozzá fordulni; mialatt halkan fülébe sugá:

– Ön is hallotta már Galvani találmányának hírét?

(Ezt még akkor csak a tudomány adeptusai ismerték.)

Viktor egyenes válasz helyett meleg kézszorítással üdvözlé az ifjut.

– Ah ön az, Kálmán? Régóta keresem és nem tudom önt fölfedezni; különben régen felkértem volna, hogy részesítsen bennünket azon sokkal magasabb művészet élveiben, a mikhez mi együgyű szemfényvesztők nem értünk.

– Mi az? kérdé az ifju megzavarodva.

– Ön költő: a költő pedig a legnagyobb bűvész a világon. Ez odafenn csak gyűrűket és zsebórákat tud elbűvölni, a költő pedig sziveket. Én hallottam, hogy ön igen szép költeményeket ír.

Az alispán boszus meglepetéssel tekinte Viktorra, ki egészen mást igért neki, de Viktor kikerülte szemeit.

Az ifjú költő most még nagyobb zavarba jött; tudta, hogy atyja előtt e tárgyról beszélni kellemetlen.

– Kérem, szólt akadozva, azok mind igen együgyű dolgok; sohasem voltak arra szánva, hogy mások által ismerve legyenek.

– Sőt én ellenkezőleg tudom; én igen szép méltánylattal hallottam azokat említeni; azt mondják, hogy gyöngyei a költészetnek.

Sohasem érzi magát az ember szavakban oly szegénynek, mint ha költő és műveiért szemközt dicsérik. Kálmán elpirult és lesüté szemeit, valami olyanformát akart mondani, hogy ő maga nagyon gyarlóknak találja munkáit, hanem ekkor közbeszólt mostoha anyja, az alispánné:

– Szépek biz azok, akárki mit beszél. Én elolvastam egyet-egyet tízszer is; s mindig sírtam rajta. Nekem tetszett. A kinek nem tetszik, írjon jobbat. Eredj Kálmán, hozz elő egyet; azt a szépet, a mivel mindig megríkattál, meg azt a másikat, a mit Hermina húgod emlékkönyvébe írtál. Olvasd el az én kedvemért.

– Ugy-e bár, tekintetes alispánné asszonyság, szólt Viktor mohón, kegyed is óhajtja, kívánja ezt Kálmán barátomtól: no ne húzza ön vissza kezét, engedje, hogy Kálmán barátomnak nevezzem. Lássa: jó anyja kedveért tegye meg, ha az én kértemre nem, olvasson fel egy párt szép költeményeiből.

Az alispán haragtól villámló szemekkel tekintgetett Viktorra s akará neki mondani: «meg van ön tébolyodva?» De Viktor sem oda nem nézett, sem közel nem ment hozzá.

Végre többen is kezdték unszolni Kálmánt, hogy olvasson fel költeményeiből, míg a tétovázó ifju engedett a rábeszélésnek s kiment, hogy munkái közt keresgéljen.

Az alispán nem tűrhette tovább. Fölkelt székéről.

– Mi menjünk addig pipázni, szólt, Vasady vállára ütve, majd ha a második felvonás kezdődik akkor visszahívhatnak bennünket.

Még egy pár vasfejű atyafi követte, a többi ott maradt a tudós mulatságra.

Kálmán természetesen nem jött vissza a terembe; Viktornak kellett érte deputatióba menni s erőszakkal hozni vissza egy csomag vers kiséretében, melynek minden színű és alakú papirjai közül a szerző épen nem tudott választani.

Az alispánné ízlésének kellett határozni; az a mi ő neki úgy tetszett, azt olvassa fel Kálmán.

A jó fiú szót fogadott, nagy szégyenkedve helyet foglalt a középre kitett asztal mellett, s felolvasott valami hőskölteményt Belgrád alatti harczról, a miben elég csinos alexandrinusokban volt megénekelve Hunyadi hős vitézsége, a törökök veresége, néhol szép phantasia és költői emelkedettség tünt ki a munkából, mely mintegy száz versszakra terjedt.

A mű felolvasása után mindenki Viktorra nézett. Épen így lesi mai világban a közönség előadott mű után a criticus szemöldökét.

Viktor különös zavarban látszott lenni, ajkait harapdálta, homlokát dörzsölé, s minden mozdulattal iparkodott kifejezni, hogy ő most valami igen kényelmetlen helyzetben érzi magát s szeretné, ha nem kellene véleményt mondania.

– Nos, hogy tetszik? szólt az alispánné, egyenesen felé fordulva. Hát nem szép-e?

– Oh, szép! szólt Viktor akadozva, s nem akart többet mondani.

De az alispánné ezzel nem érte be, ő azt akarta, hogy Kálmánját magasztalják, dicsérjék, úgy, a hogy ő.

– De nagyon szép, és ha kegyednek valami nem tetszik benne, mondja meg; Kálmán ki fogja azt igazítani.

Viktor csak huzódozott, míg végre kimondá, hogy biz az szép, de már ez a tárgy ki van dolgozva, bizonyos Csik-Marjai Ferencz nevű poéta által; nem ismeri azt Kálmán?

Az ifju nyugodt, tiszta becsületes arczczal felelé, hogy nem. Hírét sem hallotta a költőnek.

– Erdélyben élt, viszonzá Viktor.

Kálmán szeliden mondá, hogy szeretné azt a művet is megismerni, ha nem találkoznak-e felfogásaik némi részben?

– Tudom könyvnélkül e művet, még gyermekkoromban megtanultam, szólt Viktor, ha kívánja ön, elmondom.

Mindenki figyelmesen hallgatott rá.

És akkor Kadarkuthy elmondá az ismeretlen poéta költeményét.

Kálmán minden újabb strophánál halaványabb lett, térdei reszkettek, lélekzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé volt.

A társaság egy része épen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán, Hermina arcza égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez épen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre ugyanaz.

Kálmán úgy állt az olvasó asztal mellett, mint a ki egyszerre megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az irás, egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése volt, az, hogy munkáját, melyet mostoha anyján kívül nem hallott senki, melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s azt állítják, hogy azt a művet, a minek minden szavát saját szelleme súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol Erdélyországban, ezelőtt ki tudja hány esztendővel?

Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik, mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.

E kínos bódulásból csak mostoha anyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:

– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a másik vette azt Kálmánomtól és nem Kálmánom ő tőle.

Eudemia sziszegve sugá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még gyermekkorában tanulta.

Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arczczal azt állítani, hogy hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.

Kálmán hirtelen felkapta iratait s elsietett a teremből, olyan dúlt arczczal, hogy az alispánné jónak látta utána küldeni Hugó Oszkárt, hogy nézze meg, hová megy.

Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánynyal, annak meg kellett csipdesni az orczáját; mire Kálmán szobájához ért, annak ajtaját zárva találta.

Megijedt: «Ez képes megölni magát» s elkezdett ádázul dörömbözni az ajtón.

Kálmán felnyitá azt előtte.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifju állapotján.

Kálmán felső kabátját levetve egy nagy nehéz buzogányt tarta kezében.

Válasz helyett azt kérdezte Hugó Oszkártól:

– Én tudok ezzel a buzogánynyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te hányat tudsz?

– Én talán egyet sem, szólt az ifjú piperkőcz s a mint kezébe vette a buzogányt, egy párt kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott karral, azután letevé.

– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a kézcsukló mozoghat. Így ni, szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt s elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arcza egészen kipirult bele.

– Elég már! Assez! kiabált rá Hugó Oszkár. Bizony kiszalasztod a kezedből s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy ereszsz ki a szobából.

– Nem. Kereken száznak kell lenni! monda Kálmán s forgatta tovább a buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem osonhatván, minthogy Kálmán épen az ajtó előtt állt és ott végezte azt a veszedelmes productiót.

Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatétre szólítá fel Kálmán az ifjú piperkőczöt:

– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva, úgy, hogy egyenesen állva maradjon?

Hugó Oszkár megpróbálta s szépen feldönté a széket.

Kálmán lehajolt és felemelte azt merően a légbe:

– Így ni.

– Sapperlot, hiszen te valóságos athléta vagy.

– Be tudnád-e hajtani karomat?

– Hadd látom.

– Fogd meg két kézzel, feszítsd neki magadat; úgy-e hogy nem megy.

– Bravo, bravo barátom! Te elmehetsz magadat produkálni, mint akrobata.

– Úgy-e? kérdezé az ifju, s olyan büszkén villogtak szemei.

– Épen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a komédiának, az akrobatai látványok: még te is produkálhatod magadat. Sapperlot, micsoda erős fogásod van.

Kálmán nevetett, egészen jó kedve volt. Visszahagyta magát vezettetni a terembe. Arcza ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak, mint máskor. Hugó Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek, hogy Kálmánt milyen etrange divertissements között találta, hogy megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, «croque mitains», ni milyenek a kezei.

Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűködni kezeinek vörös állapotján, kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanusítá, hogy nem sokat törték magokat férfias munkában.

Valamire másra is gondolt akkor.

Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa az északi Hercules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával, fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat kétfelé.

A hirhedett férfi idomtalan köpczös alak volt, olyan vastag, duzzadt izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. A mellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, a mi őt rettenetessé tette.

Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el mívelni, krajczárokat harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el s két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel, hegyeiknél fogva.

A delnők szörnyűködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sováran kisérték az athleta hatalmas mozdulatait, néha egyet nagyot sóhajtott rá s félrenézett Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész komédiára.

A testerő hatalmas nyilatkozványai mindenkor gyönyörködteték a közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ez előtt nyolczvan évvel egy magyar főúr salonjában akrobátai látványok mulattatának válogatott vendégsereget. A circus még ma is népszerűbb a tragœdiánál, beleértve a «népszerű» fogalmába nemcsak a karzatot, hanem a páholyokat is.

Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, a ki félórával elébb Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.

Ott volt maga az alispán is és a derék Vasady úr.

Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög athlétával; a legények ott vártak már a szinpadon, felgyürkőzve és felpálinkázva. Ez volt az előadás koszorúja.

Az athletának még nehány leszegezett léczet kellett feltépni a padlóból, s egy pár mázsa követ széttöretni a mellén pörölylyel, hogy egy kissé kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg ellenfeleivel.

Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy lépjenek ki a síkra.

Jó izmos legény volt az egyik, a ki elégszer verekedett már kocsmákban, s egy maga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött legelébb össze a vasgyúróval.

A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját s jobb térdét kifeszíté; a mint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt keresztül vetette a vállán.

Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást, már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött oda.

Épen úgy járt a másik is.

Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hítta minden ember, hogy «az erős Marczi».

– Aztán ne hagyd ám magadat, Marczi! kiálta fel rá Vasady, a kinek kezdett a jó kedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen elbánnak.

– De iszen, nem is, szólt hetykén az erős Marczi, s abban a pillanatban, mindenestől a földön feküdt erős Marczi.

A delnők, a gavallérok bravót kiáltottak az athletának, Vasady szedtevettézett s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti őket.

A másik hármat az erős Marczi esete után sem igérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval; haza kérezkedtek, elég volt nekik a más példája.

Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig ráczul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, francziával, törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.

Ez nyilván nem volt más, mint banális phrásis a birkozótól, talán nem is úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről s a nyugalmazott kapitány nagyon fenhangon hallatott egy kikerített teremtettét.

– Ki mondja azt? hangzott ekkor egy felcsattanó szó a nézők közől.

Viktor szava volt az.

– Ki meri azt mondani, hogy a magyar karjában többé nincs erő?

Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét s odahajítá azt a viador lábaihoz.

– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, a ki most áll veled szembe.

És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros ingujjakat s maga szökött fel a színpadra a viador elé.

A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjura; először meglepte őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dacz, a nemzeti büszkeség szilaj nyilatkozványa; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé magát, fehér karjait előre feszíté, s mintha aczélrugók mozdulnának azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehete látni a gyöngéd fehér bőr alatt.

– Most pedig azt mondom neked, te idétlen hústömeg, szólt tétovázva készülő ellenfeléhez az ifju, hogy szedd össze minden eszedet és erődet, mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy a hogy máskor szoktál, én úgy sujtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte, s haza viheted Macedoniába, hogy mit kaptál itten.

A közönség egy része nevetett a tréfának, más komolyan aggódott a szép ifju miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem nemes embernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette Paulus secutor szerepét játszani a circusban, de annak legalább volt annyi decentiája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, a kiket egész «Anstand»-dal ledöfhetett, nem risquirozva, hogy saját noble személyét cülbütirozzák az Arena közepére.

A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben, s a hátulsó padokban hallatszott egy pár «ne hagyd magad».

Csak egy arcz sápadt el halálfehérre. Gondoljátok-e, hogy kié?

A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat szeretné kímélni s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már épen meg kell lenni, jónak találná elővigyázatból egy pár szőnyeget teríteni a színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.

Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az athleta szinte hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra súlyegyenbe hozhatta.

Az ifju kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel mélyedtek Viktor ujjai az athléta vastag izmai közé, míg szemei szikrázva néztek annak szemeibe s a ki e pillanatban ama szemek igéző sugárzatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.

Végre szokott fogását vevé elő az athléta; egyszerre felkapta ellenfelét két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.

Ez könnyű munka szokott lenni a birkozóknál, kik mázsányi terhet erőltetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, a mint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön, élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karját s le hagyja magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.

De Viktor kezei nem bocsáták el küzdtársa karját, a légben megcsóválva is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatlan erővel taszítá ellenét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú zuhanással bukott hanyatt a szinpadra, s oly erővel csapta fejét a deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.

Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, a kik jól oda nem néztek, talán észre sem vették, hogy esett? Talán senki sem hallotta azt az elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az athleta Viktort a légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.

Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az athleta legjobban bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához tért ájultából.

A taps nem ért véget, a küzdtérről leszálló Viktort minden oldalról üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát, Hugó Oszkár bámulva tapogatta meg karjait, még az alispánné azt is mondta neki: «derék fiu».

Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit és nem mert felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden szónál.

Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az ifjú báró, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; geniális és bátor, esze láng, izma aczél, arcza rózsa és liliom.

Csak egy volt, a ki nem osztozott a közörömben.

Magányos szobájában félrevonulva ült Kálmán egyedül – és sírt.

A legyőzött, a megbukott sirása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé, mely elégtételt magának nem tud igérni.

Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arczczal lépett be Kálmán.

Kezében egy piros szalaggal összekötött iratcsomag volt.

Az ifju szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal annak arczára. Nem látott rajta semmi enyhitőt, semmi buzdítást. Malárdy alispán, a classicus szobor arcza volt az, ki büntetését megköszönő rabot lát maga előtt.

– Bocsásson meg, édes atyám.

Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia daczolt vele s kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására az által, hogy költeményeit előhozta elolvasni.

Nem szólt Kálmánhoz egy szót sem.

– Én kegyedet sokszor megbántottam, rebegé az ifju érzékenyen.

Malárdy hidegen bólintott fejével.

Ma is. Épen neve napján.

Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esdő rabokkal így szokott bánni.

– Itt vannak összes költeményeim, szólt alig hallható hangon az ifju, s egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. Soha sem fogja őket többé látni senki.

Azzal hirtelen a kandallóhoz lépett, s belehajítá az egész iratcsomagot.

És azután odaborult atyja keblére s kitörő érzelmei rohamában átölelte a hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.

A nagy szobor egy párszor fölemelte kezét, hogy a síró ifju fejét megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyilt, és rajta Viktor lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jőjjön be, tudtul adá annak a másik ifjunak, hogy csak menjen szobájába s ne mutassa senkinek, hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.

Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, a mint Viktort meglátta, s arczát elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy félt tőle, úgy gyűlölte.

Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét kezét eléje nyujtva.

– Tudja ön, mi ég ott a kandallóban? kérdé tőle.

– Ha jól sejtem: Kálmán barátom versei.

– Valóban azok. Örökre lemondott ez őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt végbe?

– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez nekem sokba került.

– Hogyan?

– Elvesztém az ő szeretetét.

– De megnyerte ön az enyimet! szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az idegen ifjut és a nagy szobor keze megtudta azt ölelni, és a nagy szobor ajkai megtudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is tudott:

– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint ő, mert «ez» csakugyan a legnagyobb bűvészet.

Kezével az égő költeményekre mutatott.