Báró Kadarkuthy.

Malárdy ez évben ünneplé alispánsága huszonharmadik évét; még csak egy tisztújítás s akkor megülheti ezüst menyegzőjét az alispáni székkel, melyből őt soha senki ki nem mozdította.

A környék előkelő nemesei úgy tekintik őt, mint oraculumukat, a köznemesség pedig rettegi; parasztok nem jöttek kérdés alá, nekik nem szükség szeretni, vagy nem szeretni valakit.

A pompás kastély Ingoványon egy nap, úgy mint másnap előkelő vendégekkel teli, pedig abban negyvennégy szoba van, és azok a szobák is tágas termekből, akkori idők igen bölcs divatja szerint spanyol falakkal két-három külön kamrává idomítva, úgy, hogy a nemes vendég ugyanazon egy teremben feltalálja alvó, öltöző és mulató szobáját, a mi nem szép ugyan, de kényelmes.

A szobák mind hímzett szőnyegekkel vannak borítva, oldalaik tájképekkel tele festve, a mi sokkal is kedvesebb gondolat volt a mostani eszmekoldus falmázolatoknál, az egyik teremben szép derült olasz ég alatt járt az ember, világos zöld akászok, távolból ragyogó oszlopos tusculanumok között, a másikban Dél-Amerika ősrengetege fogadta a belépőt, sötétzöld lombozatával, liána-szőnyegzetével, mikről százszínű virág s tarka madársereg virított elő, harmadikban ismét keleti táj tünt elő, bókoló pálmákkal, áttört csipkefalu kioszkokkal, s obligát elefántokkal, tornyok a hátaikon.

Az ilyen termekben természetesen nem volt helyök a képeknek. Azok számára egy egészen külön szoba volt rendelve, mely azután tetőtől-talpig úgy meg volt rámás képekkel rakva, mint egy mozaik. Az épület közepét foglalta el a kápolna, igen szép fresco-festvényekkel diszítve, pompás faragványú szentségházzal, aranyos oltárral. Itt szokott vasárnaponkint a helység lelkésze külön isteni szolgálatot tartani az előkelők számára, mely alkalmakkor az alispán gyakran maga végzé az oltár körüli szolgai kötelességeket s nagyon megszámlálta vendégeit, ha mindnyájan ott vannak-e? és kegyvesztés volt nála egy ily alkalom elmulasztása.

Az alispán születése napján különösen nagy ünnepély szokott tartatni a kastélyban, melyre nem volt szokás vendégeket hivogatni, hanem kötelességük volt az általa ismerteknek azon megjelenni, mert számon tartotta neveiket, s évek múlva is ráemlékezett, ha egyszer elmulasztották e napot.

E napon hintókkal, kocsikkal tele a hátulsó udvar; hajduk és inasok lótnak, futnak, ácsorognak mindenfelé; a kastély szegletein, a rondellákban s az idomtalan kariatidák által czepelt erkélyen pompás delnők legyezői ingatják a májusi illatos levegőt; mit a szél a roppant alakzatos rabattok jáczint-erdejéből hord, míg a pipázó teremben ajtót, ablakot bezárva, beszélget a világ sötétebb része a férfi-nem, korán reggel hozzá kezdve a füstkészítéshez.

Mindenki díszesen van öltözve, miként vasárnap szokás: a férfiak sárga szattyán-csizmákban, ezüst és aranyzott sarkantyúkkal, paszományos granát posztónadrág, körülprémes zsinóros dolmány, elől a szegleteinél lekerekítve, s köröskörül színes skófiummal tenyérnyire kihímezve; hasonló hímezett csíkok vonulnak hátul is a két vállról a derékig. Haját mindenki szépen csapba kötve viseli hátul, a csap töve átkötve selyemzsineggel s vége csokros szalag közé rejtve, az egész hajfürtözet a két halánték körüli bodorulatokkal együtt gazdagon meghintve hajporral, melyhez különösen nem akar illeni a kifent bajusz, melyért is azt a finomabb izlésűek orruk alul lefaragták, s csak egy pár falusi rüpők viseli azt még közmulatság tárgyául.

A társalgási nyelv a hölgyek körében német és franczia, nem német, vagy franczia, hanem egyszerre mind a kettő; a hogy azt akkor Bécsben is szokás volt beszélni.

«Kann ich mir damit flattiren: madame für ein menuette zu engagiren?»

«Wenn monsieur das findet agreable: ich muss mit plaisir accordiren.»

A férfiak között azonban még fentartá magát a nemes reactio; férfiú-körökben kivétel nélkül hazai nyelven beszélnek – diákul.

Magyarul is szokás szólni – a kocsisokhoz és a hajdukhoz és a többi paraszt néphez.

Azonban a csengetyű megszólal: – szerencsénkre, mert már nagyon belejöttünk a hazafiúi dicsekedésbe, – reggelizésre hivatnak az érdemes vendég urak és asszonyságok; az étterem ajtói kinyilnak, egy pompás nagy boltozatos terem az, oldalfalai a classicus idők jeleneteivel al fresco festve mesteri kezek által, a boltívekről nagy üvegprismákkal elhalmozott csillárok ereszkednek alá. Székek, asztalok mind a legújabb barok-divat; az asztalon még kevés porczellán és üveg; annál több ezüst és arany edény, az asztal közepén egy furcsa sárkánytornyú contignatiós ezüst alkotmány, melynek csapja valami fekete barna nedvet csorgat dióhéjnyi aranyozott csészékbe, a miről még a hazafiak nagy része azt sem tudja, hogyan kell meginni? sem pedig azt, hogy részegségtől, vagy józanságtól való-e? az íze is nagyon furcsa, sőt nádméz nélkül szinte alkalmatlan is a megivásra; de csak iszsza azért, mert az is módi, úri asztaloknál megkinálják vele elébb az embert, azután adják csak fel a villára szurhatókat, s a ki nem akarja magát kitenni az általános kaczagásnak, csak behunyja a két szemét s leönti a torkába az ismeretlen speciest s nagyot nyel utána.

Úgy nevezik azt, hogy kávé; vajjon ki találhatta fel? és miről használ az embernek?

Az alispán termeiben ilyenkor sajátságos vegyülete szokott összegyűlni a mindenféle genreknek; a falusi gavallértól és szemérmes kisasszony hugától kezdve a Bécsből lejött úrfi és parfumeös delnő alakjáig. Itt egy pár sima ifjoncz udvarol egy non plus ultra dámának: az ifjak egyike húsz éves lehet, másika körülbelől hatvan; a kort nem igen lehet megkülönböztetni; az öreg ifju Toholnai Alfréd, régi híres dandy onnan felül; még sokkal mozgékonyabb is, mint vetélytársa, az ifjabb ifjú, Beszterczei Hugó Oscár, szemöldei épen olyan karikára vannak festve, miként azé, ajkai épen oly pirosak, fogai oly fehérek, arcza olyan síma és parókája hasonlatos. A mellett selypíteni sokkal szebben is tud, az «r»-et gyöngédebben harapja el beszéd közben; észrevételei piquantabbak, és parfumeja választékosabb, mint Beszterczei Hugó Oscáré, a kinek még sokáig kell iskolába járni, a míg nagy mintaképét utolérheti, kit minden mozdulatában törekszik utánozni.

A kecses delnő, kinek ezen hódolat tömjéne nyújtatik, az alispán nővére Eudemia: mademoiselle Eudemie; egy parányi öreg asszonyság, ki magát kisasszonynak hivatja, négy hüvelyknyi magas sarkú czipőt visel, feltornyozott hajékessége épen két láb magas, a felállni kényszerített hajalkotmány közé rezgő tűk és strucztollak tűzködve. Növeli a hatást az akkori legújabb divat szerinti öltözék, a szétterülő abrincsos viganó, melyet még fenyegetőbbé tesz a két oldalról emelkedő nehéz selyem pufándli, mely elől felcsíptetve, hátrálni látszik a féltesten alól lenyuló szertelen hosszú vállfűző hegyes szeglete elől; – a mi a szép delnő arczát illeti, annak eredeti alkatrészei annyira a mesés ismeretlenségbe tartoznak, hogy felőlük beszélni nem lehet, azon álarcz azonban, mely ólomfehérből, miniumból és bécsi koromból van eléje festve, elég műértelemmel készült, s tökéletesen sikerült általa mademoiselle Eudemie arczát hasonlatossá tenni egyikéhez azon gypsz-szobroknak, miket izléstelen figurinók színekkel is kifestettek s mikor az a kép néha még el is neveti magát, azzal az öntudatos mosolylyal, melynél ki van szabva, mennyire szabad elvonulni a szájnak, meddig szabad meglátszani a fogaknak, összehuzódni a szemeknek, hogy kellemetlen ránczok és egyebek ne tünjenek elő, akkor ismét úgy hasonlít ez arcz azokhoz a nevető szobrokhoz, a miket a figurinók árulnak. Mi szükség egy szobornak nevetni?

Most egy ellentétes alak lép közéjük, egy vén falusi nemes, alázatosan, válla közé húzott nyakkal; fekete kordován-csizmákban, kék dolmányban, ólompitykékkel, báránybőr süvege hóna alatt; ez Malárdy András bácsi; az alispánnak valami elszegényült atyafia, ki az alispánnál hat évvel, Eudemiánál pedig három hónappal fiatalabb. Ennek még czopfja sincs szegénynek, hanem hosszú haja, mely őszülés fejében megzöldült, hátrafelé van simítva s egy nagy karélyos fésüvel tarkóján letűzve.

Ez a jámbor vendég alázatos csoszogással lépett Eudemiához, megcsókolta a kezét, kikereste a szarvasbőr keztyűjén, a hol legczifrább rózsák voltak selyemmel hímezve, oda csókolt.

– Szerencsés jó reggelt kivánok kedves asszonynénémnek. Kedves appetitusára kivánom az éjszakai nyugodalmat. Fel tetszett-e már ébredni tekintetes urambátyámnak, az alispán úrnak?

Eudemia közel volt hozzá, hogy elájuljon erre a familiaris megszólításra, hogy őt egy ilyen zöldhajú ember még asszonynénjének tiszteli. Hugó Oscar hirtelen kéznél tartotta a parfumeös flacont, Toholnay Alfréd pedig karon fogá a nemes atyafit s nyájasan kérdezősködött tőle egészsége és otthon maradt családja felől, elvezette őt a terem túlsó szegletébe, s ott átszolgáltatta egy bőbeszédű falusi asszonyságnak, a ki a helyéről nem szokott megmozdulni, ekként biztosítva Eudemiát a kedves uramöcsém vissza nem térhetése felől.

Toholnay Alfréd, mint látjuk, nagy diplomata.

Kárpótlásul e sottiseért Durday nyugalmazott kapitány úr léptetett Eudemie elé; nem azért nevezem kárpótlásnak, mintha Durday valami nagy kincs volna egy dámára nézve, hanem a hogy salon-nyelven szokták nevezni «Eroberung» (nem ér semmit ezt a szót leforditva adni, úgy nem sokat jelent).

Durday gárdista volt húsz esztendeig: legszebb férfi a gárdánál, az udvarhölgyek kegyencze; legjobb lovas, pompás tánczos, hirhedett vívó és szerencsés játékos. Mind ennek persze már vége: a legény túl jár a hatvanon vagy húsz évvel, de azért nem számít hetvenet, nyolczvanat, hanem a franczia számítással tart, a ki a hatvan után megint újra kezdi a tízet, húszat számlálni. Oh, a francziák ebben is udvariasak.

Durdaynak a régi jó időkből nem maradt egyebe, mint szép piros mentéje. Nagy erőtetéssel most is tudja még egyenesen tartani magát, de tánczhoz már nagyon köszvényesek a lábai; barometrum lett belőlük, alkalmatlan időpróféta; lovon sem volna már képes ülni, s hagyján, hogy a kardot bírná, de még borotválkozni sem tud többé sajátkezűleg; a kártyában sem szerencsés többé, s most már csupán piquettet és l’hombret játszik meglett, okos férfiakkal; – hanem azért még mindig szerencsés az asszonyoknál, még mindig Adonis. Karján végig sétálhatni még mindig irigységet gerjeszt, személye még mindig Eroberung. Persze ebből a szerencséből őt már csak a dicsőség érdekli.

A mellett a kapitány úr nem is valami mulatságos társalkodó; alig lehet tárgyat találni, a miről vele szólni lehessen, s mindenről olyan primitiv fogalmai vannak, mint egy rossz diáknak, a ki nem szeretett iskolába járni. Annyit nem tud, hogy Győr nem Komárom vármegyében fekszik, egyszer azon bizonyozott, hogy a Dunát az alföldön Tiszának hivják, másszor azt állította, hogy a komáromi szigetbe be lehetne jutni, a nélkül, hogy az ember vizen menjen át, csak a túlsó partra kell kerülni; sőt egyszer arra fogadott, hogy Olaszország magasabban fekszik, mint Magyarország, mert ő emlékezik rá, hogy mikor oda ment, mindig hegynek fel kellett menni. Ha pedig olykor egy százszor hallott adomát kezd elmondani, abba úgy-úgy beleakad, hogy ki nem tud belőle keveredni. A mellett válogatlanul osztja a nyers gorombaságokat, vagy ha válogat a kifejezésekben, bizonyos lehet róla, hogy mindig a legvastagabbat találja meg.

És azért mégis Eroberungnak tartják és kapaszkodnak belé.

Oh az sokkal érdekesebb világ volt, mint a mostani. Az embereket kívülről is meg lehetett ismerni. Meg lehetett tudni ruháik színéről, szabásáról, arczukról, hajukról, ki micsoda? Ez a karassia posztódolmány itten gyanús ember; haja is össze-vissza van kavarítva és nincs hátul czopfba szedve. Ez még a régi emlékeken jártatja eszét most is; az a másik már emelkedettebb felfogású nemes, mert arcza sima, ingelejéről arasznyira állnak ki a bodrok. Rá lehetett olvasni az emberekre csizmáik szinéről, alakjáról: ez a rózsaszínű csizma itt nagy befolyású férfi, az a fekete kordován alázatos hivatalkereső.

Hát még abból mit nem lehetett érteni, hogy az alispán is, midőn vendégei közt megjelent, egészen sima arczczal jött ki; a bajusz eltűnt az ősnemesi büszke arczról, helyette a haj volt csapnak csavarva hátul, a prémes lilaszín bársony dolmányon a hátracsapott szabás, a széles hímzetek és az aranyos áttört szövetű mellény alatta, mely csípőjén alul ért: oh ez mind sokat mondott azoknak, a kik azt értették. Sokkal többet, mint: hogy akkor ez volt a divat.

És ha azután néztek arra, a ki karján jobb felől lépett a szobába: egy magas, délczeg termetű delnőre, ki az alispán második neje volt; és látták rajta a nehéz ezüstös rázsa szoknyát, ezüstcsipke köténykével; karcsú fejedelmi termetén a gyöngyös vállfűzőt, és vállán a panyóka mentét, fején pedig a régi magyar asszonyok aranycsipkés kontyát, nem mindenki tudta-e azt, a mit ebből magyarázni lehetett?

Még feltünőbb volt az ellentét az alispán két gyermeke között; a lányka, a szép Hermina, kit hajdan Bajcsy uram aranyos bábuval vesztegetett meg, viruló hajadonná nőtt fel; az egész társaságban a legszebb delnő és ő azt nagyon jól tudja. Festékre nincs arczának szüksége, bár ez nagy divat volt akkor, de a legjobb akarat mellett sem lehetett hova alkalmazni: a természet a leghamvasabb fehéret a leggyöngédebb pirossal oly szépen tudta vegyítni rajta, hogy a művészetnek nem volt mit adni hozzá. Szemeit nem annyira nagyságuk, mint azon élénk tűz teszi veszélyesekké, mely úgy ki tudja a férfi-szivekben a legkényesebb rejteket keresni; mondhatnók őket hamisnak, kaczérnak, ha az ajkak büszkesége meg nem hazudtolná e szót. Malárdy Hermina szívét æs triplex őrzi: rá nézve közönséges nemes emberek ötágú koronás czímerekkel nem veszélyesek. Ő pompásan öltözik, nehéz franczia selyemruha ropog rajta, hosszú suhogó uszálylyal: engedi bámultatni gömbölyű nyakát, hattyú-keblét és a gyémánt nyakéket rajta, hogy hódítson, de nem hogy meghódíttassék.

Az alispán fia Kálmán, Hermina bátyja, de gyönge külseje miatt inkább öcscsének látszik; szelid, hallgatag ifju, emberkerülő ábrándos kék szemekkel, halavány sápatag arczczal, s nagy sima homlokkal, melyről hátrafelé van simítva a szőke, selyemfinomságú haj; öltözete egyszerű barna dolmány, fekete gombokra, fekete zsinórzattal, mely egész atlasz nyakkendője csokráig be van gombolva; könnyen elvegyülhetne a palota előtt ácsorgó köznemesek között, senki sem mondaná, hogy nem közéjük tartozik.

És a ki így együtt látta e családot, nem első tekintetre megmondhatá-e, mi lakik azon ruhákon belül? A férfi fényes dolmányán, a nő ősmagyar mentéjén, a lányka divatos uszályán, az ifju fénytelen kabátján nem kívül hordta-e jellemét? az egész család életrajzát?

Az alispán büszke főtartással fogadá az egyenkint eléje járuló rokonok üdvözletét; szíves, néha leereszkedő volt a kerek, szárnyas dolmányok iránt, közönyös a kurta mentékhez; mikor a szegény nemes rokon hálálkodott előtte, akkor épen máshoz fordult beszélni.

Az a más pedig épen olyan ember, a kit Malárdy ki nem állhat, egy nyers, nyakas kurucz nemes, a ki olyan kacskaringósra kicsavarta a bajuszát, mintha egyenesen őt akarná boszantani vele; aczél sarkantyúkat visel pengős taréjjal s széles zsinórövet kötött fel csípőig érő mentéje fölé, selyem nyakkendője aranyos rojtjait pedig épen csúfságra hagyta kicsüngni egész melle közepéig; más embertől ezt kihivásnak vették volna ilyen társaságban; végtére homlokán üstökbe csavarítá szénfekete haját, mely kétfelől hosszú csigákban omlik a vállaira.

Ez Vasadi Gábor úr, a csallóközi protestáns nemesség szeme, füle, szája; ő általa látnak, hallanak és beszélnek. Tisztújításon Vasadi véleménye 2000 votum. Ezért tünteti ki olyannyira az alispán. Tűri különczségeit, nehéz természetét, sértő észrevételeit, kérkedését – egy Malárdy ellenében.

Azonban átestünk a hálálkodáson; az alispán vendégei asztalhoz ülnek, kiki rangja és megbecsültetése szerint, a jelentéktelenebb vendégek számára szomszéd termekben vannak terítve asztalok. A külső termekben hajduk és inasok szolgálnak fel, az alispáni asztalnál fiatal joggyakornokok, patvaristák; az alispánnál folytonosan tizenkét nemes ifju végzi a törvényes pálya ez előkészületeit, s az nagy szerencsének tartatik az alispánhoz juthatni patvariára.

A kávé épen ki volt már osztva s Hugó Oscár épen nagy gyönyörűséggel figyelmezteté Eudemiát és több előkelő hölgyet az asztal végén ülő szegény rokonra azzal a görbe fésüvel hajában, a ki az alispán testvérét asszonynénjének nevezte s most rendkívül meg volt akadva a kávéscsészével, melynek mind teteje, mind alsó tálczája akkori divat szerint tele levén öntve ez idegen nedvvel, a becsületes férfiú ki nem tudá találni, hogyan igya ki már ő e furfangos edényből azt az izét? mert ha a tetejéről ivott, akkor az aljából ömlött a dolmányára, ha pedig az aljából ivott, akkor a tetejéből dült az orrára. Végtére is olcsóbb az orr, mint a dolmány, az aljából kezdé el szürcsölni a kávét, míg egyszer azután természetesen a felső csésze súlyegyent vesztve, mindenestől az ölébe hullott; a jó ember akkor mondá hüledezve: «ha én azt tudtam volna, hogy ez lejár».

Azonban mindezen nevetni nem volt szabad, mert most az alispán arcza különös ünnepélyes komolyságot mutatott, s a mi hangot ő adott, azt kelle megtartani mindenkinek. Mindamellett a jámbor atyafi szeretett volna már inkább ott kinn lenni az istállóban.

Szerencse rá nézve, hogy épen e pillanatban új kocsizörgés hallatszék az udvaron, egy patvarista az ablakhoz futott s halkan jelenté az alispánnénak, hogy valami pompás hintó hajtatott be az udvarra, négy tüzes paripával; parókás kocsis a bakon; hátul tarsolyos huszár ezüstös egyenruhában, a hintóban pedig egy gyönyörű fiatal gavallér ül, a kit ő még soha sem látott; buzavirágszín dolmány van rajta, arany zsinórzattal, nyestprémes kalpag a fején, gyémántos kócsaggal. Soha sem láttak olyan szép fiatal embert e tájon.

A vendégek mind kíváncsian néztek az ajtóra, melyet a hajduk siettek feltárni, a midőn belépett azon az említett jövevény, a kit valóban az első tekintetre is volt miért megcsodálni.

Gyönyörű magas, karcsú ifju volt a jövevény; termete sugár és hajlékony, szabad mozdulatai, könnyűded főhordozása első tekintetre elárulák benne a nagy urat, ki az emberi gyülevészt maga alatt szokta látni, arcza nőiesen finom, a büszkeség sajátszerű férfivonásaival: derült, márványtiszta homlok, izgékony szemöldök, nyugtalan, kaczér, mindenfelé vizsga szemek, egyenes, szabályos orr, s vékony, gyermeteg metszésű ajkak, éles, hamis szájszegletekkel; minden vonáson a biztos önuralgás kinyomata és valami önkéntelenül parancsoló hatalomérzet.

Öltözete az akkori idők fogalmai szerint a legízletesebb: ruháinál a legszelídebb színezetek összeválogatva, buzavirág- és baraczkvirágszínek, világos, fehéres aranynyal hímezve, mely csak valamivel sárgább az ezüstnél; haja a legdivatosabban bodorítva és hófehérré hajporozva, ujjain gyémántos gyűrük, óralánczáról antik camæák csüggnek alá.

A jövevény igen fiatalnak látszott; az akkori sima arczú divat ugyan nem igen engedé megbecsülni az életkort, mégis voltak naiv vonásai az arcznak, mik egyedül a húsz év alatti kor sajátjai. Az ifjú úr alig látszott ennél idősebbnek.

Járásában is felismerhető volt az akkori főurakat jellemző elegantia. A mint az alispán elé lépdelt, sarkai alig érték a parquetet, s mintha ruganymézgából lettek volna, mindannyiszor visszarugódtak, lábhegyre állítva a lépdelőt, kinek itt ismét csekély fordulást kellett tenni talpa hegyeivel, a mi bizonyos lejtelmet adott járásának.

Ott az alispán előtt büszkén meghajtá magát, s fejét hirtelen felkapva ismét, monda:

– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok, báró Kadarkuthy László fia, atyámtól e levél az alispán úrnak.

Malárdy felállva fogadta vendégét, s e szókra önkéntelen nyájasság támadt arczán, hirtelen végig tekinte az asztalon, fiának intve:

– Kálmán, adj helyet ő méltóságának.

A megszólitott fiú összerezzent e szóra, arcza mélyen elpirult egyszerre; szemeit lesüté, és azután fölkelt csendesen, szót fogadva, s kinálva mutatott üresen maradt székére.

– Köszönöm kedves barátom, szólt a báró, egyszerre elfogadva a kinálást, mint a ki ezt megillető hódolatnak találja, s megszorítá bizalmasan a szemérmes ifju kezét, ki azután hátra vonult szerényen a patvaristák közé, s nem hajtott a hátul ülő szegény atyafi nyájas unszolására, ki viszont neki akarta átengedni helyét.

Az alispán ez alatt feltörte a levelet és átolvasá: és arcza annál derültebb, büszkébb lett; mikor végére ért, összehajtá, bedugta dolmánya belső rejtekébe, s azután az előtte ülő személyén keresztül nyujtá eléje kezét, olyan nyájassággal, melyben sokkal több volt a hizelgés, mint a leereszkedés.

Hizelgés egy Malárdytól! Malárdy Xavér alispántól!

Pedig a ki közöttük ült, az Vasady Gábor volt, a ki egyet rántott a vállán, a mint báró Kadarkuthy leült mellé s félhátat fordított neki.

Az asztalfőn jobbról az alispánné ült férje mellett, a mellett Eudemia és Eudemián alul Hermina, így épen Kadarkuthyval szemben. A véletlen épen jól rendezte így. A két legszebb alak egymás ellenében. Igen ügyetlen szem lett volna, mely rögtön be ne lássa, hogy a két alak egymás mellett is szép volna.

Legalább Malárdy többször tekinte majd az egyik, majd a másik alakra, s azután ismét kivette a levelet zsebéből és belepillanta, és ismét rájuk nézett, azután nejéhez hajolt, fülébe sugott; a nő arcza még komorabb lett, ő is az ifjura nézett, és Eudemia is elővevé lorgnonját és szemügyre vevé őt, és a fash gavallérok valamennyien oda hajoltak felé, és a bátyámuramék odahátul szájtátva bámultak reá; az ifjú Malárdy midőn a kávés csészét eléje tevé, szolgálva neki, oly mélyen pillanta arczába okos szemeivel; míg az, aki szemközt ült vele, két csillagot ragyogtatott szeme közé, a napsugár hevével s a hajnal titkos ábrándjával.

És a jövevény ennyi szem kereszttüzében zavartalanul otthon találta magát. Mindenkit észrevett, mindenki irányában állást foglalt. Pártfogó képet mutatott a szelid ifjunak, daczosat a mellette ülő kurucznak, tiszteletet tudott adni a ház asszonyának, kaczér mosolyt vetett Eudemia felé, komoly és büszke volt az alispánnak, fitymálta a gavallérokat, s visszasugározta a delejes tekintetet Hermina felé, mint egy csodálatos prizma, mely minden belenéző szemének más színt tud mutatni.

Első tekintetre fel volt lázítva, meghódítva, ellene-, vagy belebolondulva az egész társaság, s magában érezte mindenki, hogy ez nem hiába jött utoljára, ez olyan szerepet jött kezdeni, melyben együtt fognak játszani valamennyien, ki vigan, ki szomorúan.

Malárdy kérdezősködött az öreg Kadarkuthy báró felől; az ifju beszélt róla sokat. Igen gyöngéden tudott atyjáról emlékezni. Látszik, mily előkelő nevelése van. Azt mindenki tudja, hogy az öreg Kadarkuthy báró nem igen példás életet él: de fiának nem szabad mutatni, hogy erről valamit tud. Ő egész hódolattal és kegyelettel beszél atyjáról, a mi neki igen jól illik, s midőn beszéd közben a kurucz Vasady félvállról valami furcsa megjegyzést tett az öreg úrra, Viktor szikrázó szemekkel fordult felé:

– Uram! tetszett valamit mondani?

Vasady úgy megszeppent a fenyegető tekintettől, hogy szépen egyenesre ült mellette, s azt felelte, hogy nem szólt semmit, a min nehány jókedvű kebel odahátul hallhatóan nevetett, s az egész társaság örült rajta, hogy a goromba nemes urat az ifjú úr egy tekintetével úgy megjuhászította. Ez mindnyájuk közös diadala volt.

Vasady nem is szólt az asztalnál egy szót sem többet.

Az öreg báró Kadarkuthy személyes ismerőse volt Malárdynak, a nyugalmazott kapitánynyal pedig épen együtt testőrködött Bécsben több esztendeig. Viktor tudatá velük, hogy édes atyja sokat emlegette mindkettőjüket. – Említett az ismeretségi évekből olyan körülményeket, a miket az illetőkön kívül más senki sem tudhatott: Durday hirhedett párbaját a bajor őrnagygyal, a midőn Kadarkuthy László, mint párbajsegéd viszont a bajor segédével verekedett meg, s mind a ketten leverték ellenfeleiket.

– Úgy volt, úgy volt! igenlé a vén gárdista ragyogó tekintettel. Én voltam az ő segédje, ő az enyim, egymásután, lelkem teremtette!

Az öreg úr Hermina mellől nyujtá kezét az asztalon át Viktornak s annyira megfogta azt, mintha el sem akarná többet ereszteni.

– Hát még az asszonyok előtt! lelkem teremtette! folytatá svadronyvezető hangon a nyugalmazott Achilles. Az asszonyok előtt, ott volt nekünk hirünk, lelkem adta, szedte, vette, ha arról szabadna beszélni!

Viktor elég gyöngéd volt észrevenni, hogy Eudemia látható zavarban hajtja arczára a szelet széttárt legyezőjével s ügyesen félrevitte a beszédet, a nélkül, hogy a derék hadastyánt megsértené.

– És lám, az én atyám még sem volt oly szerencsés e téren, hogy nekem oly jó, oly derék mostoha anyát adhatott volna, a minőt én másoktól irigylek.

Ezt a mondást csak az alispán és neje értheték. Kadarkuthy László megkérte Malárdy második nejét még leány korában, de ez Malárdyt választá a zajos hirű főúr helyett.

– Egyébiránt rajtam a sor az anyai szeretetet megérdemelni ott, hol atyám nem volt azt szerencsés számomra megszerezni, veté utána halkan és szemlesütve az ifju.

Az alispánné arczáról önkéntelen elmult a szigor e szavakra, a jövevény előtt minden szív kezde kitárulni, bókjai, hizelgései mindenkinek ízléséhez voltak alkalmazva, mindenki elhitte, hogy hizelgése igazmondás, mindenki bámulta szerénységét és bátorságát, a biztos tapintatot, mely szerint egy társaságban, hova most lépett először, azonnal mindenkivel tud olyan tárgyról beszélni, a mi azt érdekli, első tekintetre ki tudja választani, kik azok, a kiknek kegyét meg kell nyernie, és ellenkezőleg azok, a kiknek ellenében erőt kell mutatnia.

Látszik, hogy ez egy tökéletes világfi… Korántsem azon szeles gavallérok közül való, kik erővel törnek át a korlátokon, kik szép arczaikban, szabójuk művészetében s jólhangzó nevükben elbízva magokat, kérkedő, kihivó arczczal lépnek a világ elé, s nem veszik észre, hogy ott minden ember épen olyan nagynak tartja magát, mint más.

Még egy kőszikla volt azonban, mely útjában állott, és az nagyon erős kőszikla.

Malárdy jól tudá azt, hogy báró Kadarkuthy Lászlónak van egy bűne, mely mindazon kellemes emléket, mely a múlt évekből közöttük fenmaradt, bátorságot, gazdag birtokot, nagy nevet lenyom a serpenyőben: a vallástalanság.

Kadarkuthy kedvencz thémája volt a hit szolgáira nevetséges adomákat gyűjtögetni, azokat ő több példányban le is íratta s ismerőseinek kiosztá. – A zajos orgiák közepett gyakran parodiákat csinált a templomi szolgálatból, a búcsujárásból, szent énekek dallamaira frivol verseket énekelve, ittas vendégeivel együtt. Többször kapott ezért criminális actiókat, a mik alól csak nagy áldozatokkal birta kivágni magát, sőt egyszer annyira elfeledkezett magáról, hogy egy jámbor szerzetest sajátkezűleg megütögetett, mely rosszaságának sajnosabb következményeit csak úgy kerülhette ki, hogy magasan megfizetett orvosi véleményadások által arra az időre, a mikor az történt, magát őrültnek nyilatkoztatta.

Ezeknek emléke folyvást sötét árnyat vetett Malárdy szívében azon derült képre, mely abban már egy egész új csendéleti rajzot kezdett mutatni. Vajjon nem örökölte-e Viktor atyjától vallástalanságát, nem rontotta-e meg szívében a rossz példa a hithez ragaszkodást?

Ez pedig első és utolsó kérdés volt Malárdy előtt. A kit azzal vádoltak előtte, hogy vallástalan, annak semmi erényét sem látta többé; mert a vallásosságot tartá minden erény alapkövének.

E közben a kápolna harangja megcsendült, a vendégeknek ez jel volt, hogy józan reggelijökkel siessenek, innen a templomi szertartásra menendők.

A csengetés után ijedelmes arczczal jött be az udvarnok az alispánhoz sietve, s elakadó lélekzettel adá tudtára azt a véletlen balesetet, mely a kántort érte, ki az esteli tűzijátékhoz készítvén előre saját puskáját, egyik cső elpattant s jobb kezét egészen összemarczangolta; nem volt ugyan benne golyó, csak lőpor, de az által is képtelenné van téve az ember ez ünnepélyes alkalommal az orgona melletti szolgálatot teljesíteni.

Az alispán eltitkolhatlanul rossz kedvbe jött e baltudósításra. Épen az utolsó perczben, a mikor már beharangoztak, s késő a szomszéd faluba küldeni más kántorért. Az orgonához pedig nem is értenek ott a falukon. Az egész szertartást megcsonkítja ez a baleset.

– Tekintetes alispán úr, szólt Viktor szerényen fölkelve székéről, ha szabad csekély szolgálatomat fölajánlanom, engedje meg hadd helyettesítsem én ezúttal a szerencsétlen énekest, s egyúttal hadd küldjem neki ezt a néhány aranyat fájdalmai enyhítésére.

Malárdy szívéről egy nehéz kő látszott lehullani.

– Méltóságod ért az orgonához?

– Sokszor játszottam rajta s tűrhetően, a mint mások mondják.

– És az éneket hozzá?

– Hangom az igaz, hogy nem valami szép, de legalább helyesen énekelek.

Ez több volt, mint a mennyit Malárdy várt. Hát még a kivitel maga! Viktor előre átment a kápolnaterembe, megpróbálni az orgonát. Az első hangfutam elárulá, hogy mester kezeli a hangszert. Úgy játszott rajta, mint egy művész, ki a szent zene legmélyebb titkaiba avatva van, s midőn elkezdé énekelni Pergolesenek akkoriban híresülni kezdett Stabat Materét, gyönyörű érczcsengésű sopran hangon, a jelenlevők bámulva tekintének föl rá, a hölgyek lélekzetüket visszafojtva hallgaták, lelkükbe szívták a hangokat, s önkéntelenül borultak le térdeplő zsámolyaikra, Malárdy szobortiszta arczán egy pár könycsepp futott végig.

Ily szívreható ének még nem zengett a Malárdy-kastélyban soha.

Midőn a szent szertartásnak vége volt, s Viktor egy remek hangczifrázattal befejezé az orgonajátékot, utána hagyva zúgni a pedál-sipok elhaló hangjait s azután lejött ő is a gyülekezet közé, Malárdy megölelte az ifjut és megcsókolá orczáját.

Malárdy megcsókolta egy fiatal ember orczáját.

Ez sem történt még soha az életben. – Még saját fiával sem.