TEKINTETES URAM!

– Zárjátok be az ablakot, ereszszétek le a firhangot, ne lásson be senki az utczáról. Nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén fekve, a minek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember ki akarta nyújtani a lábát.

Két menyecske lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem birja róluk lehúzni a sarkantyus csizmát.

András úr senkinek sem mondja mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon oda van, bizonyosan meg fog halni.

– Ne küldjetek doctorért; ne menjetek a patikába; nem gyógyít meg engem senki. Bennem van már, a mitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: – még kihallik az utczára. Mákosné asszonyom meghallja és ide jön, s nem enged keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne ereszszétek a koporsómhoz, mikor kivisznek; hogy engem ott is boszantson. El se is temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára, vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy gödörbe.

Két leánya jobbra balra dűlt jajgatva e szomorú beszédei miatt az öregnek. A szegény Szabóné alig birt a nagy fuldokló zokogástól könyörögni neki, hogy ne mondjon ily rettenetes dolgokat többet; inkább engedjen eret vágatni magán.

– De iszen eret vágtak már én rajtam, véremet is vették, nyögé a szomorú ember, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több borbélyra szükségem. Megtettem a testamentomot, ott van a kihuzó fiókban, hagytam a szent ekklézsiának ezer forintot benne, azért, hogy tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikácziót mondjon felettem. Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikácziót, ne szóljon felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem volna. Úgy-e megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?

– Hiszen nem fog meghalni édes atyám, hiszen nincsen semmi baja; meggyógyul még.

– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? valaki közelít?

– Részeg emberek járnak az utczán.

– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? úgy-e az én nevemet kiabálják? úgy-e azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! úgy-e sárral hajigálják ablakaimat?

– Oh oh! bömbölt odakinn Miska inas: hiszen sár sincsen az utczán.

A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő zürzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor a Bajcsy András nevet.

Miska inas kifutott megnézni: mi az? s hüledezve jött vissza megint: «sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai uram is velük van».

– Ide jönnek, rebegé András; engemet keresnek; engemet büntetni jönnek. Legyen meg az úrnak akaratja. De ti menjetek innen kedves gyermekeim; ne legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen.

A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édes apjához. Szegények, nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák; – akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.

Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják egymást az emberek: ki menjen elül?

Bajcsy uram fölkelt a pamlagról és nem volt beteg többé.

– Ne sírjon senki: legyetek erősek; – a mivel Isten meglátogat, azt el kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekesznek velem, senki védelmemre ne álljon.

A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta leányait, hogy el ne essenek, nem azok őtet.

– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam, tegyenek vele, a mit akarnak.

Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak zsurolása hallatszott; azután kopogtatott valaki.

«Tessék! szabad.»

Az ajtó felnyilt. Legelül Vasady táblabiró és Gutai tiszteletes állottak.

– Ecclesia præcedit! szólt maga előtt bocsátva a papot a kurucz táblabiró.

– Áldás, békesség a házon… szólt Gutai Thaddeus malaszttal s ismét helyet adott Vasadynak, ki sarkantyus toppanásokkal lépett a másik szoba ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalpagjával üdvözölve a férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:

– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.

A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.

Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem híttak minden posztóruhás embert tekintetes úrnak, hanem épen csak az alispánokat s a nevezetesebb hivatalviselőket.

– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat; folytatá Vasady, s a nemes választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye elválasztá első alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban s kívánjuk a tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt és éljen sokáig! Vivát!

A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról az utczára terjedt az s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó vivátot, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára s oly tolongás volt a megyercsi utczán, hogy szekér nem mehetett végig.

Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak kétszer-háromszor felsóhajta magában:

– Legyen meg uram a te akaratod… Legyen meg uram a te akaratod.

És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint a ki bizonynyal érzi, hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, mily nagy teher, mily nehéz gondolat reá nézve, hogy e nehéz feladat elviselésére neki nincs egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt ime áldozatul hozza.

Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram s megfogá a jámbor férfiú kezét és megszorítá azt.

– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani napjait, vedd ezt is az úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő hivogatását s felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál mindig, légy az a magas polczon is ezután; bizonyára az a nagy mester, ki a publikanusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és szellemet, hogy helyeden megállhass.