A Vallomás.

A Dunaparton áll egy kis ház; halászlak. Egy szobából, egy konyhából áll az egész. A magas part elfedi egy oldalon, a másikon vén fűzfák állnak előtte, nappal is csak a kéményét látja meg, a ki az országúton végig halad.

A Duna a ház küszöbéig hordja tarka kavicsait, és a szép szivárványos csigateknőket, mikor megárad; egy kis lengő sajka oda van kötve a ház melletti fűzfa kimosott gyökeréhez.

Jó kis csendes ház lehet az, ott bizonyosan nem beszélnek soha a nagyvilág hiú dolgairól, alacsony háznak kicsinyek a gondjai.

Mécses sem ég abban, mikor künn sötét van, annyi világot a hold is ad, a mennyinél az emberek megismerhetik egymást, s holdvilágnál olyan jól esik beszélgetni.

Kivált a kik régen nem látták egymást, pedig régóta keresték, a kiknek annyi mondani valójuk van.

Mint például Gutai Thaddeus uramnak, és az ő megtalált fiának, a gézengúznak.

A Malárdy-kastélyban oly nagy volt a zavar és meglepetés első benyomása, hogy senki sem vette észre, hová tünt el a pap és fölfedezett fia.

Gutai az éj sötétje alatt feltünés nélkül jutott a kapu előtt álló szekérig, arra előbb felültette a fiát, azután maga is mellé ült; a fiú mindent engedett magával történni, ellenmondás nélkül.

A szekér a Dunapartra hajtatott, ott megállítá a lelkész s leszállt róla foglyával együtt; a kocsis már tudta, hogy hová forduljon onnan.

Innen gyalog néhány száz lépésnyit haladva a Dunapart mentében, a kis halászlakig jutott Thádé, fiát folyvást kézen fogva, – egy szót sem szólt hozzá odáig.

A halászlak ajtaja nyitva volt, abba belépett a lelkész, foglyát bocsátva elől s azután bezárta az ajtót. Házigazda, vagy gazdasszony nem mutatta magát.

A szobát nem világította más, csak a besütő hold. Thádé oda állítá fiát a holdvilágba, hogy láthassa, ő maga leült egy faragott székre a sötétben; amannak nem volt szüksége az ő arczát látni.

A fiun még vőlegényi öltözete volt, az ezüsttel hímzett fehér bársony dolmány, a bogláros öv; Gutai Thádé kihúzott bő köpenye alól egy kis összekötött csomagot, azt kibontá; egy fekete szőrzubbony volt az, a tanonczok akkori egyenruhája, ezt letevé az asztalra Viktor… nem… Lőrincz elé.

A gézengúz szótlanul letevé bársony dolmányát s felölté a fekete tógát, mely azután sarkig eltakarta.

Igy már most kezdődhetett a vallatás.

Gutai Thádé egészen az elején kezdte azt, a hogy törvényszéki birák szokták tenni.

– Ki vagy? mi neved?

Az ifju csüggeteg hangon válaszolt rá:

– Gutai Lőrincz.

– Mi a mesterséged?

Erre a kérdezett nem tudott felelni.

– Nos: mesterember, földmívelő, hivatalnok, tudós, vagy mezei pásztor vagy-e?

Nem választhatott ezek közül.

– Egyszerűen tolvaj vagy-e és semmi más?

– Még rosszabb, suttogá fejét lehajtva az ifjú.

Az apa folytatá tovább, kezeit összetéve mellén.

– Hány éves vagy?

– Tizenkilencz.

– Csak tizennyolcz. Az utolsó évet törüld ki életedből, mert abban nem éltél. Van-e valami vallásod? Ne felelj rá. Ne felelj erre a kérdésre. Csald meg az emberiekben az embereket, de ne az isteniekben az Istent. Ezt nem velem fogod elvégezni. E kérdést mindig ott látandod a fejed fölött, felhőkben és csillagokban. Más kérdésre felelj. Vannak-e szülőid?

Az ifju alig birta kimondani mély elfogódástól a választ.

– Igen is.

A lelkész megcsóválta fejét s erőszakosan letört hangon válaszolt.

– Nincsenek. Anyád meghalt és el van temetve, apád pedig nem hivatja magát általad apának többé.

Az ifju szívszaggató hangon sikolta fel e szavakra, s arczát két kezébe rejté és elkezde igazán, fájdalmasan zokogni.

Thaddeus pedig száraz, hideg hangon mondá neki:

– Végezzünk: az idő halad!

Lőrincz letörlé könnyeit, miután Thaddeus úr azt mondá neki, hogy a szemfényvesztők mind igen jól tudnak sírni, nyögni, elájulni, magukat a földhöz verni, convulsiókba jönni, hogy ez a mesterség a farizeusok által már régóta nagy tökélyre vitetett.

Az ifju egy könnyet nem ejtett többé.

– Legelőször is valld meg nekem, kérdezé hidegen Thaddeus, micsoda ötlet volt tőled magadat báró Kadarkuthy fiának adnod ki? Hogy jöttél ismeretségbe ez úrral?

– Egyszer supplicatio alkalmával faluja előtt találkoztam vele össze, épen víg czimborákat hajhászott, hajduival erőszakosan elfogatott és bevitetett kastélyába s ott itatott egy hétig folyvást, akkor nagyon kegyébe jöttem.

– Mivel legjobban győzted a vele együttivást?

– Meglehet.

– Mikor jöttél későbben össze vele?

– A mint a collegiumot el kelle hagynom, egyenesen ő hozzá mentem üldözőim elől.

– Mondd, hogy én előlem, mert más nem üldözött.

– Voltak adósságaim.

– Azokat kifizettem. Nekem van miből.

Lőrincz keserűen harapott ajkába e czélzásra. Az ősz tudós, ki nehéz szorgalommal, sanyarú takarékossággal gyüjtögette filléreit, azt mondá fia tékozlásaira: «apádnak van miből».

– Reményletted, hogy ott jól el fogsz rejtve lenni?

– Az öreg báró szereti a kalandokat; mikor elmondám neki, hogy szöktem és rejtőzni akarok, nagyot nevetett rajta, azt mondá, hogy csak bízzam rá magamat és ne féljek semmit. Az első héten az erdőben egy magányos vadászlakba rejtett el, a honnan csak a szokásos tivornyáira jöttem elő, mikben meghitt czimborái voltak jelen, a kik már ismertek. Itt mondá el azon ifjukori adomáit, miknek felidézése valószinűvé tette a hozzá való legközelebbi viszonyt.

– Nem kivánom a tivornyák leirását. Mint jöttél arra a gondolatra, hogy magadat Kadarkuthy fiának nevezzed?

– A gondolat a véletlené volt. Egyszer éjfél után váratlanul idegen vendégek jöttek a kastélyba s engem is ott leptek. Egy közülök kérdezé hogy ki vagyok? Mielőtt meggondolhattam volna, mit feleljek, a báró komoly arczczal úgy mutatott be, mint fiát. Azután nagy mulatságát találta a vendégek bárgyúságában, kik egyszerre elkezdtek üdvözölni; magasztaltak, hogy megnőttem, mennyire hasonlítok az öreg báróhoz; idézgették emlékembe, nem jut-e eszembe, mikor ilyen meg ilyen kicsi fiú voltam, hányszor lovagoltam a nyakukon, hogy megtéptem a bajuszaikat, milyen ruhám és fakardom volt, és nekem azt mind helyben kellett hagynom. Azután előfogtak, kikérdeztek, hogy merre jártam, a mióta nem láttak? hallották, hogy mindig külföldön utazom, elkezdtek velem németül, francziául beszélni, én pedig meséltem nekik idegen városokról, azoknak szépségeiről, ritkaságairól, népszokásaikról, a mint azt tudományos könyvekből olvastam.

– Tűzbe minden betűvel! Átok a tudomány! Folytasd.

– Az öreg báró rendkívül mulatta magát e tréfán, mint a hogy ő nevezé; gyakran felkaczagott elbeszéléseim alatt, a mit vendégei nem vettek egyébnek az ő szokott hóbortjainál. – Ez a jó kedve nőttön nőtt, a mint egy jámbor öreg úr kegyesen értésemre adá, hogy eddigelé ugyan rossz fiú voltam, sok keserűséget okoztam a báró úrnak az által, hogy tán tíz esztendeig künn kóboroltam Francziaországban, és soha azalatt még csak levelet sem irtam neki, sem őt meg nem látogattam; sok pénzt elprédáltam, adósságokat csináltam, no de már most ideje, hogy megjőjjön az eszem. Igértem töredelmes szívvel, hogy megjavulok. Az öreg báró két kézzel fogózott karszékébe, úgy kaczagott.

– Nagy szemfényvesztő…

– A többi vendégek nyájasabbak voltak hozzám, úgy hízelegtek, meghívtak magukhoz látogatóba, névnapra, vadászatra: «akár leánynézőbe!» kiáltott közbe kaczagva az öreg báró; a jó urak szerényen szabódtak, hogy az ő kisasszonyaik nem érdemlenének ilyen nagy szerencsét; az öreg báró azonban addig magasztalta kisasszonyaikat, míg azok egészen irigyek lettek egymásra, s engem összevissza csókoltak sorban, és a legderekabb ifjunak neveztek.

– Te nem tudtad azt, hogy a bárónak valódi fia van?

– Csak akkor tudtam meg. Egyúttal azt is megértettem abból, hogy az öreg báró nem szereti fiát, kit tíz év alatt annyira sem tudott venni, hogy őt meglátogassa: az folyvást külföldön lakott s apjával csak tréfás leveleket szokott váltogatni, miket az öreg úr nekem megmutogatott.

– Tehát épen helyébe illettél.

– A szerep tréfa volt, midőn elvállaltam. Az öreg báró azt állítá, hogy az neki sok mulatságot fog szerezni. Pompás ruhákat szerzett számomra, hintajában hordott magával mindenüvé, bemutogatott ismerőseinél, bevezetett a legnagyobb úri családok körébe s sorba minden előkelő család kisasszonyait megkérette velem.

– Őrültek és semmirekellők! Játékot űzni a legszentebbel, a házassággal, a szeretettel!

– A bárónak különös mulatsága telt abban, hogy első megjelenésemnél mind belém szeretett ifjú és vén, férfiak és leányok mennyire vonzódtak hozzám, akármelyik ház leányát nőül hozhattam volna el, később azután mindig az lett a vége a mulatságnak, hogy vele együtt kilöktek az ajtón.

– Miképen?

– Elkezdtem garázdálkodni, részegnek tettetém magamat, kigúnyoltam a család öregeit, vallását, rangbeli állapotját, enyelegtem a nőcselédséggel, s így elrontottam mindig a kedvező elővéleményt, mely irántam támadt.

– Azt okosan tevéd… szólt bele, magáról elfeledkezve, Thaddeus úr, azaz okosan tevéd ama boldogtalan családok érdekére nézve, de őrültet tevél magadból, és azon emberből, a kinek álarczát viselted. Nem gondoltál-e arra, hogy az igazi Kadarkuthy Viktor egyszer elédbe toppan s számon kéri tőled, hogy mit követtél el nevében? és megöl, irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?…

– E találkozás meg is történt. Valahogy a külföldön tartózkodó Kadarkuthynak fülébe jutott, hogy édes atyja idehaza országszerte hord valakit, a kit fiaképen mutogat be, a kiért pazarolja a pénzt, s oly fénynyel járatja, mely példabeszéddé kezd válni. Ez elvégre is megdöbbenté az ifjú bárót, s mire apja fenyegetései rá nem birták venni, sietve haza utazott Magyarországba s egy estve atyja szobájába lépett.

– Nos, mi történt akkor? kérdezé aggódó figyelemmel a vallató.

– Ott természetesen senki sem ismert rá, mert tíz év óta nem látták; az öreg báró a helyett, hogy megölelte volna, azt kérdezé tőle: «kicsoda az úr?» s mikor az őt édes atyjának kezdte nevezni, a báró összekiáltá cselédjeit, hogy fogják meg azt a semmirekellő csalót, a ki őt rá akarja szedni: ez bizonyosan ama híres Schinderhannes Németországból, itt a nyomtatott személyleirása: a személyleirás valahogy hasonlíthatott az ifjú báró külsejéhez; azt megkötözték, kocsira tették s beszállíták Kassára, átadták a vármegyének, az most is ott ül a tömlöczben és várja a kedvetlen qui-proquo kifejlődését.

Thaddeus úr összecsapá kezeit feje fölött.

– Ő a tömlöczben ül, te pedig szabadon járdalsz!

A tisztelendő úr sokáig tudott e nyilatkozat után nyugalmához jönni. Járt-kelt a kis kunyhó szobájában hátratett kezekkel és többször susogta magában:

– Az igazi báró tömlöczben ül, s az álorczás vigad!

Azután egyszerre megállt ismét fia előtt s hirtelen azt kérdezé tőle:

– Hát az kinek az eszméje volt, hogy Malárdyhoz jőjj, szemfényvesztő játékot űzni?

– A báróé.

– Miért álltál rá?

Lőrincz fejét rázta és hallgatott.

Thaddeus nem kérdezé másodszor, tudta jól, hogy ha ez nem akar felelni, akkor nem felel.

– Miért nem játszottad itt is azt az alakot, a mit másutt? miért nem voltál korhely, garázda, a hogy patronusod kívánta?

– Nem tehettem.

– Nem tehetted? Sőt ellenkezőleg hizelegtél, ragyogtattad nagy talentumaidat, miket benned a természet egy méltatlanra pazarolt, hogy mindenki kegyét megszerezd. Utálatos alakjáték!

Az öreg ember egészen elcsüggedten hallgatott el s magában folytatta azon kíneszmék lánczolatát, melynek minden lánczszeme egy halállal ért föl nála.

– Tudod-e, kérdezé hirtelen, midőn ráakadt azon gondolatra, melyet ki kell mondania, tudod-e, mi volt azon bűnök között, a miket elkövettél, a legnagyobb, a legmegbocsáthatlanabb? Találd ki, válogass belőle, mérlegeld magad.

Lőrincz hallgatott.

– Megmondom én. A midőn játékot űztél a magad hitéből és a máséból, komédiát játszottál az Isten nevével, hogy egy keresztyén férfi lelkét behálózd. Egy kálvinista papnak a fia zsolozsmákat énekelt Malárdy Ferencz kápolnájában! Ugyanazon pap fia, ki a rácztemetőn megátkozá templomuk lerontóját, ugyanazon templomromboló kápolnájában! és magadban kaczagtál és ördögi csúfot űztél az átokmondóból és az átokviselőből! és megrontád mind a kettőnek családját, és beteljesítéd mind a kettőnkön az átkot.

A mint a pap elhallgatott, olyan csend volt, hogy a habok locsogását lehete hallani odakünn az ablak alatt.

– Mivel tudod magadat menteni? Van-e egy szavad, melyet védelmedre felhozz?

Lőrincz fölemelé fejét és válaszolt:

– Van!

A lelkész rábámult:

– Van védő szavad?… Mondd ki!

– A szerelem…

Thaddeus összeborzadt. Megrettent attól, mit hallott.

– Te szerelmes voltál Malárdy leányába?

– Voltam, vagyok és leszek. Ez bűnöm, ez halálom.

– És az is te beléd?

– Még erősebben, még halálosabban, mint én.

A pap fölemelé két kezét az égre s valami rettenetes hangon, melyet a fájdalom és öröm tébolyító keveréke alkotott, kiálta fel:

– Oh én uram és Istenem, ki meghallgatád a te szolgádnak panaszttevő szavait, és kitöltéd a te keserűségednek poharát a mi fejeinkre: adj erőt nekem, hogy elviselhessem a te akaratodat!

Lőrincz még egyszer odaborult atyja lábai elé, s alig hallhatóan susogva esdeklett bocsánatért. – A lelkész egykedvűen emelé fel onnan.

– Kelj fel, vak eszköze vagy a sorsnak. Szánalomra méltó magad, és szánandók azok, a kikre elküldettél. Még egyről világosíts fel! Micsoda bűvészetet gyakoroltál, midőn Malárdy fiát megszégyenítéd? Hogy apját lekötelezd, fiát elriasztottad a poetai pályáról. Hogyan tehetted ezt?

– A verset, a mit elolvasott, első hallásra megtanultam könyv nélkül s elmondtam utána.

Az öreg nagyot sóhajtott:

– Minő ész! Minő lángész!

Azzal kabátja mély zsebeiből valamit vett elő, a mit a sötétben látni nem lehetett, de sajátszerű hangja elárulá, hogy az – valami láncz.

– Jőjj közelebb.

A fiú odalépett.

Thaddeus úr egy pár békót tarta kezeiben, a minőkkel szökevény rabokat szoktak egymáshoz fűzni.

– Nyújtsd kezeidet…

Lőrincz elszörnyedve kérdezé:

– Atyám, mit akarsz?

– Mit akarok?… A kassai börtönben egy ártatlanul befogott rab sóhajtozik szabadság után. Azt a rabot ki akarom cserélni.

Lőrincz erőtlenül nyújtá kezeit atyja elé s vonakodás nélkül engedé a békókat rázáratni.