A HÁLAIMA.

A pap kinyitá a kunyhó ajtaját, s halk hangon valakihez szólt, a kit Pálnak nevezett; az öreg halász volt az, ki ez alatt kunyhója előtt ült egy reves fűzfabokron, pipáját szájában tartva, aludtak mind a ketten, ő is, a pipa is.

– Átmegyünk a túlsó partra, dörmögé a lelkész a felébredőhöz, készítse kend a csónakot. A halász nagyot ásítva fogott a munkához, eloldá ladikját a tőke mellől, ülést csinált benne deszkákból két személy számára, elkészíté az evezőket a ladik orrában s a kormánylapátot hátul. A tisztelendő úr maga fog kormányozni: oh a tisztelendő úr nagy hajós.

Mikor készen volt a ladik, akkor kijöttek ketten a kunyhóból, az apa és a fiú s beleültek a csónakba.

Thaddeus fiára adta saját porköpenyét, hogy ne lássa a halász annak a kezein a lánczokat, pedig a nélkül is sötét volt már. A félig telt hold egyik szarvával már lemerült a vízbe, csak a másik állt ki még abból, csodálatos bűvös jegyet képezve égen és vizen, csillámló hosszú káprafénye a láthatártól kezdve egész a csónakig nyúlt végig a reszkető habtűkörben, egészen a csónak oldaláig, az evezőtől hányt habokig, a hosszú fehér vonalig, mely a haladó csónak után maradt.

Olyan szép az ilyen holdvilágos vízbe nézni…

Thaddeus látta, hogy fia nagy gyönyörűségét találja abban, hogy e csillámló habokat nézze.

A hajó oldalához volt hurkolva egy vékony kötéldarab, azt Thaddeus, úgy hogy a halász észre ne vegye, Lőrincz láncza körül tekergette s végét összecsomózá… a fiú nem gyönyörködött többé a holdvilágos vízben.

A halász egy sarkantyú előtt elhaladva megszólítá a lelkészt, hogy ott vigyázzon, mert forgóba jönnek. A mint keresztülvágták az örvényt, a halász csendesen felsóhajtott: «oh Jézuskám» s mikor távolabb haladtak onnan, kérdezetlenül elbeszélte, hogy ott harmincz év előtt egy igen kedves leánytestvére fúlt a vízbe, soha sem találták meg többet, azt kiáltotta utolsó szavával: «oh Jézuskám», azóta ő valahányszor azon a helyen átmegy, mindig eszébe jut az a szó, pedig minden nap átmegy rajta kétszer.

Thaddeus úr megtapogatta a kötelet: jól rá van-e hurkolva a békóra?

Azután a Duna közepének irányozta a csónakot. Eddig csak a part mellett haladtak, felfelé, hogy a túlparton a megfelelő révnél jussanak át, most azután befelé vágtak.

Lőrincz szemközt ült atyjával, ki a hajó farában a kormányt tartotta, s a távozó partra bámult; a ködös síkság mindinkább alaktalanná kezde lapulni, a távolban látszott valami nagy ház, melynek még néhány ablaka ki volt világítva, egyenkint azok is kialudtak; a ház is eltünt, a parti bokrok eltakartak mindent.

És azután eltünt a hold is, az utolsó kis fényhegyecske is lemerült a vízbe a nélkül, hogy egyet lobbanna előtte, a nélkül, hogy a víz egyet serczenne utána.

S a mint a hold letünt és egészen sötét lett: egyszerre elkezdett valami csípős szél fújni, mintha csak arra várt volna, hogy sötét legyen s nem mert volna addig előjönni, a míg a hold látja; most azután a sötétben felkuszálta a szép síma habokat, nekivetette a vállát a csónaknak s keresztülhányta rajta a tajtékot, s talált egy rongyos zászlódarabot a csónak orrán, azon olyan szép nótákat fütyült hozzá.

Lőrincznek eszébe jutott, hogy napok előtt épen így hányta, lóbálta a csónakot a hullám és a szél, csapkodott be a csónakba a hab. És akkor ketten ültek abban, egy köpeny alatt két egymásért dobogó önfeledt szív és mondogatták egymásnak; «hol kívánsz inkább lenni: kényelmes palotában, vagy itt a lélekvesztőn és az én keblemen?… Itt, itt… Jerünk együtt, ne kérdezzük hová? talán nyomorba, szégyenbe, talán a halálba, de egymást ölelve… megyek, megyek…» és ajkaik összeforrtak, és a villám lecsapott mellettük, és a mennydörgés elhangzott és a csóknak még sem volt vége…

Lőrincz csendesen megfogá a kezeire tett békókat. Ujjainak nyomásaira összehajlottak azok, mintha csak ónból volnának, azután csendesen lehúzta mind a kettőt kezei fején keresztül legkisebb erőlködés nélkül; – atyja szemközt ült vele és nem vett észre semmit.

A szél és a hullám nagyot taszított a csónakon. Tajtékos üstökű hullámok fölemelték zöld fejeiket, mintha azt zúgnák: «jobb volna ott a víz fenekén».

– Oh Jézusom! hangzott e pillanatban…

… És a másik pillanatban csak ketten voltak a csónakban: a kormányos és az evezős.

A levetett békók ott hevertek a csónak fenekén a kötélhez hurkolva.

A halász hirtelen csáklyája után kapott s elkezdé vele a vízbehullottat keresgélni: a Duna közepe van ott; mélyen halad ottan, a ki abba esett. Félórai hasztalan fáradság utáni veszélyes küzdésben a zajgó habokkal, meggyőződhetett a két férfi róla, hogy a ki elveszett tőlük, az nagyon el tudott rejtőzni; – oh ott a vizek alatt igen biztos buvóhelyek vannak!

Mikor minden keresés sikertelen lett, akkor a pap leborult a csajka fenekén s összetett kezeivel, könnyes orczájával azon padra borulva, melyről egyetlen fia eltünt, sokáig maradt úgy mozdulatlanul.

A halász nem merte őt megszólítani.

Az ősz férfiú imádkozásban volt.

És mondott magában ilyen imádságot:

«Oh én uram, végtelen irgalmú Istenem, fogadd fel lelkét eltévedt fiadnak és bocsáss meg azokért neki, miket te ellened vétett. Tőlem pedig legyen hála a te szent nevednek, hogy megmentéd őt a gyalázattól, és soha ne ejtsen az én lelkem egy panaszos hangot te ellened, a miért elvevéd tőlem az én napjaimnak világát és életemnek örömeit, és soha ne tégyenek az én gondolataim szemrehányást te előtted, a miért így kitépted az én szivemhez nőtt szivet. Legyen áldva a te szent akaratod: amen.»

A szél is elhallgatott, a habok is lecsendesültek, a vizek ítélő szellemei megkapták az áldozatot, a kiért felzúdulának vala.