BAJCSY URAM KISÉRTETE.

– Ahol van, megint jön! kiálta fel Bajcsy uram kétségbe esve; a mint valami setétség pillanatra elhomályosítá az ablakát. Más észre sem vette volna, hogy mi az? de ő meglátta, megérezte, egy percz alatt felfogta, a mint nagy veszedelem idején szokás, hogy az senki sem más, mint Mákosné szomszédasszony: ide jön, taréjos főkötő van a fején, rossz hirt hoz.

– Zárjátok be az ajtót!

Ez a parancs elkésett; mire az inas kiszaladt, már akkorra Mákosné asszonyom benn volt az udvaron; megcsókolta az inas szurtos pofáját s megczirógatta a kutyákat és jött befelé egy kardcsapás nélkül.

Bajcsy uram meg volt szorulva: elhányta kezéből fegyvereit; árját, dikicsét, s be nem várva az ellenséget, futott belső szobájába, azt mondva a hátrahagyott várőrségnek, hogy hazudjanak egyet Mákosné nagyasszonynak, olyanformát, hogy a mester nincs itthon.

Azután az ajtóra tette a fülét s hallgatta, hogy mi fog következni?

Rettenetes fordulat! Mákosné asszonyom mikor azt hallotta, hogy Bajcsy uram nincs itthon, azt felelte rá, hogy tehát itt marad és megvárja, míg haza jön.

S azzal leült szépen és beszélgetni kezdett a legényekkel jó időről, rossz időről, vízáradásokról, ágy alá elbujt zsiványokról, rettentő hármas gyilkosságokról; hajókat sülyesztett el a Dunán, minden rajta levőkkel egyetemben, kis gyerekeket etetett fel koczamalaczokkal, s rettentő dolgot mívelt egy nagy óriási kigyóval, a mi itt a Csallóközben minden éjszaka bejárt egy szoptatós asszonyhoz s annak a tejét alattomban kiszopta. Olyan igaz, hogy még hetven esztendő mulva is megesküsznek rá.

Bajcsy uram reszketett a dühtől és félelemtől odabenn. Már nem megy el; már itt marad délig! Mit csináljon? Az ablakon ki nem szökhetik, mert vas van rajta; végre azt gondolta ki, hogy lefekszik és betegnek teszi magát.

Le is feküdt szépen csizmástól, bőrkötényestől az ágyba, a hogy a beteg emberek szokták, onnan kiáltott át a másik szobába.

– Te Miska te! Miska inas!

Miska bedugta az ajtón bozontos fejét, épen csak akkora nyilást csinálva rajta, hogy Mákosné asszonyom be ne repülhessen a feje fölött.

– Mondd meg a nagyasszonynak, hogy itthon vagyok, hanem beteg vagyok, fekszem; nagyon sajnálom.

– Micsoda? kiálta fel szörnyűködve a nagyasszony, s iparkodott a képét még hosszabbra húzni, mint a mekkora; az én kedves szomszéd uram beteg és nekem nem mondják! Mi baja van az Isten szerelmeért?

– A hideg lel… Nyöszörgé az árva.

Valóban is lelte egy kicsit a hideg.

– S én nekem nem mondják! méltatlankodék a jó asszonyság; pedig én milyen jó orvosságát tudom a hideglelésnek. Hol van egy kis pápafű? Talán nincs is a háznál? No van nekem. Itt van, itt van a tarisznyámban; oh én mindenfélét hordozok magammal, az ember nem tudja, hogy mikor lehet rá szüksége? oh én ezzel már sokakat kigyógyítottam. Mindjárt megfőzöm, csak egy kis bögrét kapjak.

Azután odakinn a konyhában addig erőszakoskodott, a míg egy bögrét lefülelt, vizet forralt benne, megfőzte a pápafüvet, leszűrte csészébe a levét, s vitte be nagy áhitatossággal Bajcsy uramnak.

Az csak nézett rá félszemmel onnan a paplan alól.

– No kedves édes szomszéd uram; itt van, tessék.

– Micsoda?

– Herbatej, nagyon jó herbatej; várjon, majd megfújom, hogy ne legyen olyan forró.

Bajcsy uram azzal a tehetetlen félelemmel nézte, mint fújja a nagyasszony a herbatét, a mint azok a kis mókuskák nézik a nagy kigyót, a mely őket el akarja nyelni.

– No nem meleg már: megihatja. Kóstolja csak meg.

– Nem kell nekem.

Mákosné asszonyom azzal az ápoló gyöngédséggel, a mivel a durczás kis gyermekeket szokás rávenni, hogy vegyék be az orvosságot, emelte saját ajkaihoz a drága jó főzetet s egyet szürcsölt belőle.

– Jaj de jó; oh be fölséges. Kóstolja csak meg, igyék csak belőle kedves édes szomszéd uram. Meglássa, hogy mindjárt jobban lesz tőle.

– Kell a pokolnak.

– Ettől egyszeribe megizzad.

Izzadt szegény a nélkül is.

– No csak egy kortyot, no csak egy cseppet, csak egy kanálkával.

Addig addig unszolta Mákosné asszonyom a becsületes férfiut azzal a gonosz keserű lével, míg ez végtére elvette a kezéből a csészét s úgy vágta a földhöz, hogy milliom darabra törött.

– Zsámfáter hordtát! Mikor én nem ihatnám, akkor én nem iszom.

Azzal felkelt gorombán az ágyból, s kiment a műhelybe dolgozni, a hol azután még félóráig bőszítette Mákosné asszonyom azzal, hogy de bizony feküdjék le, mert látszik a szemeiből is, milyen rosszul van: hogy izzad a homloka, mint ég a képe; jó lesz azt a drága életét kimélni, a mit Mákosné asszonyom saját vérével is megváltana, ha lehetne. Most pedig nem jó a betegséggel tréfálni: járvány van; erős emberek egyszerre meghalnak; tudta névszerint mindazokat előszámlálni, a kiket e héten eltemettek, és még egyszer annyi ágyban fekvő beteget, a kik szintén halálrováson állnak, a mitől Bajcsy uramat őrizze meg az úr Isten.

Bajcsy uram hagyta őt beszélni.

Végre rátért a dologra.

– Biz a jó tisztelendő asszony is meghalt. Szép temetése volt; hisz Bajcsy uram maga is ott volt, hát jobban tudja. No de jól járt. Jobb volt neki egy héttel hamarább, mint később. Jó az Isten mindenekben; jót akart vele szegénynyel, hogy hamarább magához vette.

– Hát már aztán miért volt neki olyan jó hamarább meghalni?

Mákosné asszonyom pantomimice mutogatá négy ujjával és szemöldökrángatással, hogy ennyi ember előtt olyan dolgokról beszélni bajos.

– Csak mondja el a nagyasszony, ha már a nyelvén van; ha én azt mondom a cselédeimnek: a mit most hallottatok, azt tovább ne merjétek adni, akkor ezek még szakállas vén ember korukban sem mondják el senkinek, a mit hallottak; egyébiránt pedig a mit a nagyasszony tud, úgy is tudja azt már holnapután az egész város.

– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komám uram; de hála Istennek, hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja, hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset: tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl azt a nagy gyalázatot, meg azt a nagy fájdalmat.

– Miféle gyalázatot?

Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez s széttekinte a legényeken, ha vajjon hallgatják-e mind?

– Hát mit mondtam a multkor, ugy-e? Mondtam, ugy-e, hogy a Lőrinczke egy zsiványbandába elegyedett.

– Zsámfáter hordtát! Ne beszéljen olyan bolondokat.

– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszontató sok csalást elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy ide jött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is elbolondított minden embert.

Bajcsy uram erre azt tette, hogy elkezdett nevetni.

– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni. Miska inas, nevess te is! Nevess szedte-vedte, ha mondom. Nevessetek valamennyien!

Bajcsy uram legényei, kiváltképen pedig Miska inas a sutban, tactusra nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törülte bele, olyan jól esett neki a nevetés.

Mákosné nagyasszony nem engedte magát az által a sodrából kihozatni. Egy kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami mulatságost s a mint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.

– Iszontató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon szülötte városához merészkedni; a míg a szegény tisztelendő úr hetedhét országon messzeföldön lótott-futott csavargó fia után, az alatt ez három mérföldnyire…

– Kszikkrkrphühühü!… Miska inas hiába türtöztette a nevetést, kipattant belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék, a nagyasszony háta mögött s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.

A nagyasszony megvárta, míg elhagyják s mondta tovább.

– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában dőzsöl; játszik, kocsikázik s bolondítja a világot.

Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.

– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzá adták és meg is eskették vele.

– Brühühühihihi! pattant ki megint Miska inasból a jókedv; még pedig ezuttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a székről; épen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmire való.

Mákosné nagyasszony folytatta.

– Szerencsére, tekintetes Vasady táblabiró úr előtt gyanus lett a dolog, s irt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatal ember jár, a ki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt sietett vissza, s épen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő kisasszonya a minétet egy gróf urfival, hogy lesz már most az alispán leányából grófné nagyságos asszony? akkor egyszerre… Miska te, bele ne nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a tánczoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf urfit s kikorbácsolja a házból…

– Aztán akkor felébredt a nagyasszony?… veté közbe Bajcsy uram tréfálkozva.

– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a vége, hanem a tisztelendő úr odakinn meglánczolta erős vasbékóval a Lőrinczkét, s úgy akarta magával elvinni a vármegye tömlöczébe. Hanem a mint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjucska, mint a keztyűt, leveté kezeiről a békókat s egyszerre beleugrott a vízbe.

– A szekérről?

Mákosné asszonyom türelme már kezdett oldozódni.

– Ej dehogy a szekérről: a ladikból; hiszen a ladikon vitte magával.

– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék valaki; ne hazudtolja meg magát szomszéd asszony minden lépten nyomon. Hova akarta volna vinni ladikon?

– Már akárhova akarta, vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrinczke beleugrott a Dunába és oda is veszett, mert meg nem találták többet, pedig egész éjszaka keresték.

– Mese, mese, meskete, tehén füle fekete.

– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit sem vitt magával, mint az egy öltő ruháját; senkinek sem szólt, senki sem tudja, hová lett? azóta is keresik, de hirét sem találják…

– Trühihahuhuhu! röhögött közbe egyszerre Miska inas, hiába fogta be két kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony, búcsút véve keresztyéni phlegmájától, kirugta a széket maga alól, s dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder üstökének; az pedig utczu keresztül bujt az asztal alatt, s futott ki az ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhán az udvaron végig: a semmiházi kölyök három perczig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után a kut kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, visszafutott a konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt s hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbözni, maga pedig nagy diadallal visszakerült a műhelybe.

Miska inas még akkor is rendén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett, s csak akkor vette magát észre, mikor egy pár egészséges poflevet kapott czirmos pofájára jobb és bal felül. Ez mesteruram tenyere volt.

– Zsámfáter hordta; azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek! (Bajcsy uram elébb szokott adni, azután igérni.)

Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén, nevetni.

Mákosné asszonyom rövid időn megint valami uj torturát gondolt ki szerencsétlen szomszédja kínzására.

Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges illata keresztül járja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablaknál.

A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak ment; benézett, meglátja Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.

Lehet ennél válogatottabb neme az injuriának, mely ellen a törvény nem ad semmi védelmet?

A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, a kit nem szeret odabenn látni, tarthat harapós kutyákat, a miktől be ne merjen menni, de ablakából nem parancsol; ott megállhat és bebeszélhet akárki.

Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, a kik nem hozzák ki az ablakaikat az utczára, hanem elébb egy kerítést huznak az épület elé.

Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a nagyasszony s kivánta a jó reggelt Bajcsy uramnak s elmondta neki, hogy mit álmodott?

És azt mindig olyan szörnyű kisértetes hangon mondta, hogy az embert agyon rémítette vele s elrontotta a kedvét egész napra.

– Jaj, kedves édes Bajcsy komám uram, vigyázzon magára, az Isten áldja meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy mezitláb láttam térdig sárban járni kedves komám uramat; az pedig rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezitláb menni az utczán: – sok ellenség; – vigyázzon magára: az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek rajta.

– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem pörlekedem, senkire sem haragszom.

– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem? Jobb attól őrizkedni, kedves komám uram.

Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne ő neki olyan ellenséget fölfedezni, a ki őt gyalázza.

Másnap megint odament az ablakba Mákosné nagyasszony.

– Jaj kedes édes komám uram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt láttam, hogy kedves komám uram aranyos ruhába volt öltözve, nagy paszomántos övvel, prémes kalpaggal a fején, sok nagy uraság, tengernép jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig a városon. Vigyázzon a kedves egészségére kedves, édes komám uram, valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komám uram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanell-reklijét, mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot, torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg deákliliom-flastromot tartani a háznál.

Bajcsy uramnak már is borzongatta a hátát valami. Szenvedő arczczal fordult a nagyasszony felé.

– Ugyan kedves édes jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha nagyon kérem.

– Szivesen, kedves édes komám uram, mi legyen az? akár a lelkemet is odaadom, ha kéri.

– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is, necsak mindig én felőlem.

Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani, mert most az egyszer jót álmodott róla:

– No az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az úr Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő fáklyák voltak, tafotára nyomtatott czímerekkel.

– Hát az valami jó, ha én meghalok?

– No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó, ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh az igen jót jelent. A fáklyák meg a czimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves komám uram – megházasodik. Én annyit sirtam álmomban: ez azt jelenti, hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.

Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. – Oda ment csendesen az ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s kérte, hogy figyelmezzen rá.

A nagyasszony odatartotta a fülét:

– Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreczeni professzor Hatvani mit szokott mondani az álmokra?

A nagyasszony kiváncsi volt azt meghallani.

Bajcsy uram szép halkan súgta fülébe:

– Hát azt szokta mondani, hogy «bolond, a ki az álmait elmondja másnak, de bolondabb, a ki meghallgatja».

Azzal becsapta az ablakot s ráfordította a závárt.