A «FÜRST» ÉS A «PRINCZ».

Kedves princz Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik állatot, a kinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom, ha valahová bekoczogtatok, a hová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, a kiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is oda számítandó. Azért kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb hajnali álom ideje. Ha kivánja, idehozatom a chocoladéját; az ágyfüggönyöket csak félig huzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön azalatt kibontogatja a hajából a papillotokat, vagy ha ezt a friseur nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledülhet a kerevetre, s én majd kezébe adom a nargiléhjét, kedves princz Alienor. Csak nem szégyenli magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a himzett hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tünik fel, mint egy kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.

– Ugyan édes «Fürst Pratz von und zu Nornenstein», széles birodalmad nagyszámú alattvalói között nem találsz senkit mást, a kit untass, mint engemet?

– Au contraire, kedves Princz Alienor; én önnek gratulálni jöttem a születése napjához: huszonkettedik születése napjához.

– Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulatióra.

– Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, épen ezért jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, a kik azért gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem czimborái közé, kik a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!…

– Hanem az apáim közé.

– Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a «halál»-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulatióhoz. Épen arról akarok önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralévő két fatalis évet anticipálni, s önt nagykorusítani.

– Már ezt meg lehet hallgatni.

– No úgy-e? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is öltözködnék? El van készítve számára a légfütő szekrényben a burkony és selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen, ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét s évdíj helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kivánok minden kérdésemre választ. Tudom méltánylani azon gondot, melylyel ön szép fogainak és szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel, s ha helyesli, a mit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli, rázza meg azt, én érteni fogok belőle.

– Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve, azt nem jól teszi ön, ha a «keleti szőrvesztő szert» használja arra, hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, attól a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princz Alienor, én önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek is átveendi egy részét.

– Ah! Kezdesz érdekes lenni.

– Úgy van, kedves princz Alienor; önt nagyon fösvényül részesíté az apja mindazon lényeges tulajdonokban, a miket ő maga őseitől örökölt. Legelőször is hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz s hajam, bajuszom szürkül: nem festem, nekem az így illik, azért tökéletes délczeg férfi vagyok. Egészségem vas; kezeimmel patkókat török szét; megvívok a medvével a vadászaton s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána. Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, a ki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi a szőrt az álláról, festi az arczát, ajkait, elfárad a tánczban s kiszalad a szinházból, ha a darabban lőnek.

– Valóban nagyon külömbözünk egymástól.

– Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilencz párbajom volt, egy orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az epsomi és longchampsi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával; kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy vizesés medenczéjét Schafhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára. Harmincz esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek s viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt odadobtam kardbojtot és érdemrendeket s elmentem hadakozni Abd-el Kader ellen, mint önkénytes s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal.

– Ezt én mind nem csinálom utánad.

– Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak athleta voltam, hanem gavallér is. Én is szerettem az asszonyokat; de nem azokat, a kiknek birása olcsó gyönyörüség, hanem a kiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genreben nem volt előttem semmi elérhetlen. Csókot kaptam nyilvános tornában egy királynétól s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy Bejrám-ünnepi kegyencznőt.

– S utoljára elvetted egy amsterdami kereskedő leányát feleségül.

– De a ki harmincz millió mark aranyat hozott nászajándékul s a világ első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, a kinek nagy szüksége volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását rehabilitáljam.

– És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi erekbe.

– Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. A kiben mind a két faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a hidegséget, az önzést; a vendböl (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az élvkeresést, a kevélységet; az első paralyzálta az utolsóban a férfias bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést: az utóbbi kiölte az elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.

– Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.

– Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevekedett ön. Az csinált önből, férfiból, leányt.

– Látod milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét. Ha mindennap nyers hússal etettél s jeges vízbe mártottál volna, most meglehet, hogy méltó utódod volnék.

– Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam? Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szivós makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új építményeket. S ön erről mit sem tud?

– Rotteckben nem fordul elő a neved.

– A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német «rendurak»-ról (Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?

– Már elfelejtettem.

– De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek voltak «von und zu Nornenstein». Olyan jó uralkodók, mint a Brandenburgiak, vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel, Nájpergekkel. A kik határaikon vámot szedtek, fővárosukban residentiát tartottak és testőrsereget, halál és kegyelemjogot gyakoroltak, újonczokat szedhettek.

– S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.

– Azt is megtehették. Kedves princz Alienor, én koczkáztatom azt, hogy önnek a türelmét kimerítsem, a midőn elmondom önnek a «Pratz von und zu Nornenstein» uralkodó fejedelmek történetét.

– A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.

– Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön már káromkodik. És pedig ez volt az ön nagyatyjának kedvencz erőkifejezése: «beim blauen Herrgott in Bayern!» Az ön nagyatyja még tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem s mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.

– A mit meg is tartottak – a kéményseprők.

– Negyvenkilencz országfejedelemség volt Németország területén. Souverain önálló birodalom, mely saját törvénynyel, saját pénzzel, saját mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával birt.

– És saját államadósságokkal.

– Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.

– Királyi cannibalismus!

– Negyvenkilencz uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi congressus megkisérté ez országrablást szentesíteni s paragrafusra szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő bennünket «szomorú áldozatok»-nak czímezett.

– Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges «szomorú áldozat», majd ha vége lesz, költs fel.

– Nem fog ön elaludni rajta, kedves princz Alienor, majd mindjárt fog következni valami, a mi az ujabb kor ivadékát is érdekelni találja. Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napoleon kedvencz eszméje volt a «rhenusi szövetség», a mi ránk nézve egyértelmű a paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harczoltak Napoleon táborában. Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Souverain jogainkat elébb átalakították privilegiumokká. Kimondták, hogy a «rendur»-ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát; elől ülnek az országgyülésen, birtokaik a katonai szolgálat alól fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket tarthatnak s jobbágyaik fölött első folyamodású biróságot gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni. Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte 75-ik §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő s azok által tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi. Önnek anyja, mint mondám, harmincz millió mark aranyat hozott a házhoz nászadományul. A Bundesacte 89-ik §-a megtiltja a renduraknak hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő birtokba beruháztassanak. A nornensteini herczegség fővárosában fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven lakosztálylyal, gyönyörű szinháza vetekedett a weimarival, s télen dráma, nyáron olasz staggione volt benne. A mellett az egész terület utai téglaburkolatú Klinkerutakká alakíttattak át, hogy a mint az utazó a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem is voltak ott festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága. Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhanczok megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv vonta maga után a következményeket. A midőn a nagyfejedelmek elnyelték a kis fejedelmeket, ki lett mondva az itélet, hogy a királyokat el fogják nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!

– Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint pater Klinkowström.

– Várjon csak, kedves princz Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a követelés jutott eszébe a democratiának, hogy az igazságszolgáltatást egyszerüsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene: egy pairtolonczozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a törvényszék jogát s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az aranyos toronynyal és óraművel, üresen maradt.

– A szegény parasztok nagy örömére.

– A szegény parasztoknak még nagyobb örömük is következett. A molochnak mentül jobban tágúl a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszüntünk a mi népünknek urai lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon bálvány követelése még tovább ment. Magának vindicálta az egyházak fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezitlábas képviselőknek megszüntünk az egyház pártfogói lenni, templomunk nem a mi templomunk volt többé.

– Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.

– Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett, Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a cserző-vargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.

– A helyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.

– Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Uj megaláztatás következett. Daczára a Bundesacte 33-dik §-ának, mely örök időkre megállapítja a «Rendurak» férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat önkénytességét, kimondatott a herodesi rendszabály, hogy minden lakosa a német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, kiki azon országban, mely fölötte souverain, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor két esztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.

– Nem tettem volna meg neki.

– E cholerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint s elment Amsterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak katonának nem. Én még helyben maradtam. «Nec civium ardor prava jubentium!» (Már Horácz tudta, hogy ha a «Burger» parancsolni kezd, az csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre eljött az utolsó csapás a vasuti törvények alakjában. Egy, a gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult consortium engedélyt kapott rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a civilisatió vandaljai neki álltak a kisajátításnak, lyukat furtak magán a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin Isten tartotta ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, a honnan minden pasasér beleláthatott a számba; a hol nekem magamnak meg kellett állnom a sorompó előtt s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal, ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a kriminál elé idéztek s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok legcretinebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám: Nornenstein uralkodó fejedelmére!

– Ez elől aztán elszöktél.

– És a mi mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült vasut elvitte magával a szomszéd városba Nornensteinból az ipart és kereskedelmet is.

– S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!

– A mely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alól. Én rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piaczra dobtam állampapirjaimat, elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kivül, s e pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak legjobban megfelelt, s kitüzött czélom szolgálhatására elég közelséggel bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak, a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob méltán nevezte magát «kis király»-nak: valóban az volt.

– De te ugyan «pünkösdi király» lettél közöttük. Egy esztendő mulva, hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papirpénzzel, s aztán kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak s átszelték a birtokaikat vasutakkal.

– Az mind igaz; de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az otthoni állapotok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük, a mi nekem tetszik, s azt adom nekik, a mi nekem nem kell. Otthon parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat számbavették: itt annyi adót fizetek, a mennyiben a becslőbiztossal megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer forinttal, s a vasutvonalat oda traciroztattam, a hol nekem legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és a felől conspirálhatok, a kivel és a miről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem szólít meg senki.

– Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intriguáid közül, mert tudod, hogy én vagyok a városban a legpletykább ember.

– Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, a mit már minden ember tud, hogy a midőn 1865. márczius 30-án a frankfurti «rendurak» egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi édes apja volt.

– Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én nagykorusításom tervéhez.

– Igen nagy közük van hozzá, kedves princz Alienor. Mint előre bocsátám, ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és vannak magas ambitiói. Nem kinálom mind a kettőt: engedek közülök választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú Achillesként, kit leánynak neveltek, a kinálkozó alkalom esetén rögtön és meglepően fogja elárulni férfilétét s utána kap a kardmarkolatnak. Én abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon politikai chimaeráktól, a miket mi vének még egyre üldözünk s azt mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt akarom szaporítani: ideházasodom; elveszem Etelváry Rafaela herczegnőt, a ki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: a legszellemdúsabb úrhölgy; itt alapítok családot, leszek ebben az országban főispán vagy képviselő: feje az aristocratikus demokratiának. A nornensteini fejedelmek története be van fejezve s kezdődik a Nornenstein-Etelváry herczegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.

– Talán én is.

– Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela herczegnő, bár nem uralkodó princesse, de azért oly büszke lélek, a kit e sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak adja meg magát.

– Kivánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?

– Nem, kedves princz Alienor; a férfi bizonyítványai a szívben vannak és a karban; a jellemben és az észben. Önben minden alszik, a mi a férfit teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit! ha megbukik is; nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de férfias bolondság. Áruljon el valami ambitiót. Álljon be lázító coripheusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy. Legyen veszekedő; kössön bele valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen az távlovaglás, vagy versenyúszás; vállalkozzék valami exoticus utazásra; alapítson valami férfias klubbot: legyen az tüzoltó, athletik, rókavadász vagy criquetjátszó klubb; lépjen föl magyar országgyülési képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket s választassa meg magát tenger-bor árán; de tegyen valamit, mert biz Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela herczegnő, ha őt megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön? Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához; ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék? tolni fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a photographiáikat kell kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába, fényes uralkodói állásába. Nos, princz Alienor, hát a körmeitől kér ön tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No a háromezer ördögbe is! hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám, hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorusítását s anyai örökének átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?

– Semmit sem. Várok még két évig s addig csinálok adósságot anyai örökömre.

– Nem lehet, édes princz Alienor. Legalább sokat nem.

– Miért nem?

– Mert a hitelezők okos emberek.

– El volna tán költve anyai örököm?

– Oh nincs, kedves princz Alienor; mind megvan teljes értékben, és be van ruházva az ősi hitbizományba.

– Vagy tán túl van terhelve?

– Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az Aphroëssa sziget, a mi most merült fel a tengerből. Ott van az anyai öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi rezidencziának volt építve, azután egy góthstylben épült városházában, azután egy remek dalszinházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy muzeumban és végül huszonnégy mértföldnyi példányszerű klinker utakban. Az egész harminczmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini uralkodói trónra; akkor Nornstein ismét a régi gazdagság gyülhelye lesz, a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzhatja ön papirszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilegiumot oszthat kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasuton keresztül s adót, vámot szedhet ismét és balletet tarthat a saját költségén; de a míg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára, országutaira s etczeteráira egy számkivetett osztrák ezüst forintot sem.

– Ezer milliom lobogó mennykő!

– No hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön! Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell majd szalamia-szeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az ágyból. Ez már első lépésnek jó. Már most csak folytassa, édes princz Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze minek volt olyan bolond, hogy ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, a mik csak fejedelmeknek valók? Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt magáért a nagy eszméért való lelkesedésre s megértendi ön, mit tesz az: önkéntes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az uralkodó fejedelmi czímerrel pecsétnyomó gyűrünkön? s mi dolgunk van nekünk mind ez elemek közepett, a mik segítenek nekünk bontani ott, a hol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmelánczolat fűzi össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés márczius 30-diki határozataival. Nos princz Alienor, kezdjen hozzá!

De bizony princz Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, a mit haragbajött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka, selyem peplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még nőiesebbé tette halvány arczát, mint maga az erélytelen harag kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.

Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy mikor fog megállani s mikor kezd el beszélni? Mikor látta, hogy hiába vár, vette a kalapját s otthagyta a princzet.

Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleondort nyomott a markába.

– Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz és mondd meg neki, hogy ha ő megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem pisztolyra, hanem kardra, a mely affaireban vér folyik: akkor én magam fogok neki kölcsönözni a nornensteini monumentáira.