A «JERICHÓI KÜRT» GÉPEZETE.

– Nos hát, hogy van ön megelégedve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségével, barátom Napoleon? Megismerkedett ön collégáival, az én munkatársaimmal? Mind kitünő fiatal emberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú, fordít angolból, francziából, olaszból… («Német szótár segélyével.» A zárjelben Napoleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. A hányszor Viktor Emánuelt országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi, annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképen. Azután Pökhendi úr: kitünő tudományos férfiú, a ki ír nemzetgazdászatról, conjecturális politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomátiáról. (Lásd Welker és Rotteck «Staatslexiconát».) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő feladata összegyüjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak körül történtekre vonatkoznak, azoknak megérkezését, elutazását jelezni, a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni, kitünő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kisérni; jótékonyságaikat elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyüjteményeit megköszönni. Ugrik úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák szempontjából birálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e tekintetben s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás főrendek üléseiről, szellemdús aperçuekkel fűszerezve a szónokok előadásait s találó silhouetteket nyirva a kiválóbb alakokról. («S tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.») Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. («És in spirituosis.») Éles, kemény választóvízbe mártott tolla van. Nem kimél senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, a hol legjobban fáj és sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik, mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a metteur-en-pages a kéziratért, akkor nyakrafőre kap mindenki az ollóhoz s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. Ez pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide és bámulja azt a furfangosságot, melylyel én hadjáratunkat berendeztem. Mint ön és mindenki tudja, a «Jerichói Kürt» feladata mindenkinek megmondani az igazat. Ezt teszszük. Mindenkit megostorozunk, a ki ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy «oroszlánszívű Richárdra», a ki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat a karokat, vállakat? Egy Sámson! Ugy tud vívni balkézzel, mint a jobbal. Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt. Mindenkibe belekötött s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal van szerződtetve a laphoz, («Ecclesia militans») igenis: azon czélból, hogy ha a «franc maçon»-nak kedve kerekednék a divatszerű ellenargumentumokhoz folyamodni s ügyét a kard élére apellálni, az ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon. Czikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbiróság előtt is helyt áll, ha szükség, s elitéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.

– És sok párbaja volt már a «Kürt» czikkeiért Karakán urnak?

– Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A collegák tudják, hogy mi lakik a bokorban s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a keztyűt ide dobni.

– Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve; de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.

– Micsoda? Ezt nem értem.

– Dehogy nem. A «Jerichói Kürt» hadakozik a saját árnyékával, mert nincs ellenfele. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla, agyonhallgatják. Ligát kötöttek s megállapodtak benne, hogy a «Jerichói Kürt» akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy ezüst-kanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilencz huszadrésze azt sem tudja, hogy vagyunk-e a világon? a többi lapok nem költik fel irántunk a kiváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszününk rájuk nézve égető szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk? miután senki sem bánt bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk? miután semmi sincsen megtámadva; sőt vannak közöttük finyás emberek, a kiknek az ízlését az æsthetika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, a midőn ellenünkben hasonlót senki sem használ. Nekünk az a bajunk épen, hogy nincs ellenségünk, a ki bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival megmarczangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután sebeinkre hivatkozhassunk s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, a ki küzdelmeink értékét kellő világításba helyezze.

– Napoleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk és bánjék velünk kegyetlenül?

– Már pedig mulhatatlan föltétele egy diadalmas harcznak: egy magát megveretni vállalkozó ellenség.

– Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugirót, hogy adjon ki ellenünk egy pamphletet?

– A pamphlet jó eszme; de a zugiró nem. Először az ilyen nem marad titokban s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van szükségünk, a ki a harczot komolyan veszi, a ki meggyőződésből beszél, s a mit mond, abban eszme, gondolatok magva van, a ki azután a megkezdett vitát egész hévvel folytatni is tudja, s a ki egyuttal oly társadalmi állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s magára ismerni ne engedjen.

– Napoleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó egyéniség? Micsoda?

– Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi az én gondom.

– Napoleon! ön nagy ember!

Hogy mint járt el ezek után feladatában Napoleon, azt szabad legyen egyideig eltitkolnunk.

Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárúsnál, a ki abban a hírben áll, hogy a «Nagy Orient»-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen czímmel: «Mene, Tekel, Fáresz!»

A röpirat általános felpezsdülését gerjesztett s az első kiadása három nap alatt elkelt.

Magas szempontból itélő ész tünt ki belőle: modora finoman gúnyoros volt, és a mellett merész; iránya az ultramontán és conservativ eszmék ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő, jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak vezértehetségeit, füszerezve előadását csipős adomákkal, repülő mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is rejlik az elmondottaknál, s nem kimélve még a női hiúságot sem.

Ez már aztán gazdag fogás volt a «Jerichói Kürt»-re nézve: ez méltó ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes voltát; ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak; végül kegyetlen beszédet tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről és mindezen philippicának aláirta a nevét. Első eset, hogy valaki a saját neve alatt írt a «Jerichói Kürt»-be.

Napoleon öcsémnek e czikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.

Hanem aztán tíz nap mulva megint jött a «Mene, Tekel, Fáresz». A második füzet.

Ez már az eszményi álláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak megtámadójáról sem. Napoleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt benne rajzolva a Dunába ugrásig az a nevetséges szerep, a mire ő vállalkozott. Egy ifjú, a ki pénzért ráadja a fejét, hogy a szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán, hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és charlatánság. Be volt mutatva a világnak, mint egy Don Quixote, s egész helyzete a világ előtt a legkegyetlenebbül lett diffamálva.

Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel a szerkesztőségbe, hol már Napoleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén előtte terítve a sértő röpirat.

– Ezért meg kell verekedned! ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy bika.

– Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel? Másodszor: az eszmék harczát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.

– Ez gyávaság! mormogá rá Karakán barátunk.

De annál jobban megnyerte ez a válasz Napoleon öcsém munkatársainak és főnökének tetszését. Igen is, a szellem harczát a szellem fegyvereivel végigharczolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: «kaszát, ásót, vasvillát ragadjatok!» (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és vasvillákat.) Valamennyien mind neki estek a névtelen pamphletírónak s azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi kulimászszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a testében, kénytelen rögtön incognitó kivándorolni Európából.

De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, a ki a névtelenség álarcza alatt nem birt elpirulni s annálfogva ujabb tíz nap mulva jött a III-dik füzet «Mene, Tekel, Fáresz». Ez még a mennyire lehet felülmulta az első kettőt. Folytatta az elvi harczot komoly indokokkal is, de egyuttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról az oldalról is megtámadni, a hol legérzékenyebbek voltak: az egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, a kik az ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből; de senki sem került ki a csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompy úr, a laptulajdonos maga.

De már ez több volt az elégnél. Kolompy ur nem az az ember, ki ily megbántásokat megtorlatlanul elvisel; sajtópert indított a kiadó ellen, mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.

E pernek kettős haszna igérkezett: először a büntetés, másodszor a szerző felfedeztetése; mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó megkapja a félévi fogságot, a mit fejére kértek, akkor majd kiadja a szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.

Ámde az a sajátszerű anomalia következett be, mely többször fordul elő az esküdtszékek történetében: hogy a midőn a biróság elnöke feltette az esküdtek elé azt a kérdést, hogy «foglaltatik-e az incriminált pamphletben becsületsértés Kolompy úr személye ellen?» nyolcz szavazattal négy ellen azt felelték rá: «igenis». Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy «bűnös-e azon czikk szerzője, vagy kiadója?» arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy «nem».

E szerint Kolompy úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak; de egyuttal megvigasztaltatott, hogy ez neki jól esett; fel se vegye!

Most már Kolompy úr Napoleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki ama vakmerő röpiratok szerzője?

– Én nem tudom.

– Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami ellenséget, a ki bennünket megtámadjon.

– Hát hiszen szereztem is; hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy irasson ilyen irányú röpiratot valakivel; de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fürészeltetni a lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.

– Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellenségszerzéssel.

– De hisz ön nagyon jól meglehet vele elégedve. A mióta önt ütik, azóta a párthívei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat, vadpecsenyét, déli gyümölcsöket, mint valami lábbadozó betegnek. A subventió bővebben folyik be s az előfizetők száma szaporodik. Ön ünnepelt férfiúvá lett. Köszönje meg szépen. A kéményseprő mesterség együtt jár a füsttel.

Kolompy úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel megelégedni. Az irodalmi körök és a közönség fel voltak izgatva, kitudni a titokteljes szerző kilétét.

Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpiratokat, annak a bécsi és budapesti magasabb körökben egészen otthonosnak kell lenni, s az országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanúba vétetett minden tollfogható mágnás. A kaszinóban a habituék gyanús szemmel néztek egymásra esténkint s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra átvezetni.

Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes homályon.

A füzetek kiadójának volt egy fordítója: ez nem volt szabadkőműves, s annálfogva elárult egy lényegesen utbavezető körülményt. Az ismeretlen szerző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a kiadónak, az fordíttatja le azután magyarra.

A detectiv politikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű szerzője egy olyan főrangú úr, a ki német.

A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rejtély kitalálása. A «Mene, Tekel, Fáresz» senki sem más, mint Princz Nornenstein Alienor. Ez a fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megtermett, el is terjedt, virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, a kik vissza tudtak emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princz Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, a mik találkoznak a füzetekben kifejezettekkel. Ez excentrikus ember. Kitelik tőle, hogy titokban «ír!»

Princz Alienor először meghökölt, mikor e gyanúsítással a szeme elé léptek; hanem azután mikor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle, hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló, szemforgató, mutató ujjal fenyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott reájuk. Engedte magát a «Mene, Tekel, Fáresz» veszedelmes nimbuszától körülderengetni.

Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak kifejezést adni, hogy azokat a pamphleteket alighanem Zárkány Napoleon maga irogatja, leszidván azokban saját magát, a hogy megérdemli, teljes kedvtelése szerint.