A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI.

– Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék még a gyerekek is. Jó lesz-e: fehér toll zöld levéllel, arra a név aranynyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No nagyon örülök, hogy izlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a szokásos háromszinüt igen mindennapinak találom. – Nem szebb lenne-e tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegélylyel körül? Közepén a név arany nyomattal. Ugy-e, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsughatom, hogy Etelváry herczegnő (t. i. az anyaherczegnő) sajátkezüleg himezett egy fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országczimer foglalja el; körüle e szavak aranynyal: «in hoc signo vinces». – Ezzel fogja őt meglepni a választás napján. Oh a hölgyek igen buzgó pártharczosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók! Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a harcz kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek. Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak nők tudnak megőrizni; férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak közreműködését fölkérni, drága baronesse.

– Én is zászlót himezzek princz Alienor számára?

– Annál sokkal több az, a mire igénybe veszem. Nézze ezt a kis albumformát. Találja ki, mi van benne?

– Költemények?

– Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy hires szerző művei, a kinek neve Meyer.

– «Meyer!» Hisz ilyen név legalább két millió van s egy híres költőt sem ismer közte a világ.

– Ezt különösen nem, mert olyan apró betükkel van írva a neve, hogy csak górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank Cassendirektora, a ki azt a költeményt irta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér ötven forintot.

– Ah, tehát állambankjegyek.

– Igen is. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.

– S mit kell én nekem megbámulnom ezeken a jegyeken?

– Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szivességet, fogjon egy ollót s egyenkint mindenik ujdonat bankjegyet vágja ketté: úgy hogy a metszés épen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a darabot, melyen a férfialak van az oroszlánynyal, tegye aztán ebbe az egyik boritékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.

– Mi lesz abból?

– Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szivességre, mind ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötven forintos bankjegyet kétfelé vagdalni? s én nem mondhatom el e felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó hive ügyünknek, mint a baronesse.

– Valóban kiváncsi vagyok rá.

– Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem «holt lelkeket», mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási «foglaló». Ötven forint egy szavazat ára.

– Ah, már most értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a félbankjegyet adják a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha hiven szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.

– Kitalálta, baronesse. Az így ketté metszett fél bankjegyek egyik csomagát elküldjük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk pénztárnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik hiveink lajstromába beiratják magukat.

– Ezek tehát «választási szelvények», mondá Pompeia.

– A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány Napoleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál áll.

– Nem tiltja a törvény a vesztegetést?

– Jelöltnek igen. Annak az előmunkálatok alatt még alamizsnát sem szabad adni, sem borravalót a pinczérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt éjszakáikat is feláldozni s reggelig virrasztani a tanyahelyeken, egymást kapaczitálva, néha még ütlegeket is eltürni: ez úgy hiszem, hogy összefér a törvénynyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napoleon princz Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, a kik oda szórhatják a pénzüket, a hová nekik tetszik. Valamint a környékbeli korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a vendégek számára itczénként egy krajczárért.

– De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát komolyan venni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az a két úr aligha szokott hamisan esküdni.

– Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S épen ez hozott arra az ötletre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk, mint a sorshuzásnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a szerencsekerékhez közvetlen hozzányuljon. Ez az, a mit öntől kérek. Ha ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem, az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó urnak czímezve Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány Napoleonnak. A borítékra ne legyen más irva, mint ez: «iratok: érték nélkül». Ez összeg egy «fond perdu», senki sem tudja, honnan jött a kezéhez? a czélt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit fordítson rá belőle? tetszésétől függ: senkit sem fog találni, a kinek számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy miért arczátlankodom e kéréssel önnél bárónő. E feladattal csak oly kivételes lényt bizhatok meg, a kinek magas jelleme s elvbaráti hűsége elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése czéljához eljut s a ki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem compromittálhatja magát, s még hozzá nő, ki megtudja őrizni a titkot. – Nos tehát baronesse: ide kölcsönzi-e nékünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a drága szép ártatlan kezet?

Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzü szemeit és arra gondolt, a míg a rendúr kezét czirógatta: «így jösz te az én kezemet megkérni; de úgy, a hogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerőszám dija nem a magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja; hanem a hatalmas Etelváry Rafaela herczegnő keze». És aztán kedve lett volna neki azzal a drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a főúr szeme közé vágni.

Hanem valami mást gondolt hirtelen.

– Jól van. Magamra vállalom azt.

Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.

– Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem szükség tudni.

– Az természetes.

Octavian fejedelem ezzel bucsút vett a baronessetől, s otthon lehuzta a kocsisának a béréből a farmatring árát, a mit az útközben elvesztett. A rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajczárt sem enged el a cselédnek, ha az kárt tesz.

Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket, fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arcza elveresedett attól, a mit gondolt – szégyenében.

Tán ilyen gondolatmenete volt:

«Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon… Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja s nem dolgozik… Eladott lelkek bűndija ez, a miért megválasztanak egy embert képviselőnek, a ki ezzel az országgal nem törődik… Bolondok adják bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a póstán, útközben: az a két ember összebeszélhet s eldugja felét, akár az egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a czélra fordítják, a mire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az országgal – és két nő szivével… Mert az a nő épen olyan szerencsétlen lesz az által, hogy Alienort megnyeri, mint a másik az által, hogy elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mind azt az álgyémántot, hamis gyöngyöt, a mivel egy szegény baronesse a többi úrhölgyek között ragyog, igaz gyöngygyé, valódi gyémánttá lehetne átalakítani…»

Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan tekintett tükrébe, mintha megfeddné önlelkét, hová akart büszkeségéből alásülyedni? Hát nem magasabb-e az ő czélja?

Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.

Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.

S a közben vidáman énekelt.

Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat borítékba tette, lepecsételte, czímet irt rájuk.

Azután megállt öltöző-tükre előtt, s saját magára nevetett és hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.

Shawlját, kalapját vette s saját maga sietett a postára, a két csomagot feladni.

Visszatértében egy papirkereskedőnél olyan téntát vásárolt, melylyel az ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja irását.

Vajjon mi cselszövényt gubanczol össze?