A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ.

– Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most úgy nézek ki, mint egy faczér vidéki szinész, a ki az alatt, a míg nincs engagementje, nem borotválkozik. Már most még arra is rávetettem a fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon colléet, avec beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát, hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam énekli az 59-iki párisi couplettet: «Il a de bottes, il a de bottes de Bastien! – Pour battre les Autrichiens!» parancsolsz-e még valamit?

– Ez még csak a costume.

– S mi van még hátra?

– Egy egész népszinmű.

– Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.

– De azért neked is kell mondanod valamit; nehogy azt higyjék, hogy torokgyíkban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: «nagyon örvendek a kitüntető megtiszteltetésnek», – másutt megint: «át vagyok hatva a hála legmélyebb érzetétől», «szivemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim». – «Igérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni».

– Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.

– Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt feleled: «Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči».

– Te! Valami olyast ne mondass velem, a miért megdobálnak.

– Ne félj. Ez annyit tesz, hogy «különös szerencsémnek tartom önöknek szolgálatára lehetni». A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott románul felelelsz az üdvözlésre; «primesce multiemera mea cea mai ferbinte, din launtru pentru acea». Ez annyit tesz, hogy «fogadja ön legforróbb, legbensőbb köszönetemet».

– Lelked rajta! én elmondom.

– Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt a tíz sorból álló választ szóról-szóra betanulnod, a mit itt leirtam, mert ott vár az összes kerületi intelligenczia.

– De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, a minek a tartalmát senki sem ismeri!

– Én ismerem. A szónok Dumka ur lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog kezdődni: «Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat», s végződni fog ekként: «melyet is (tudniillik sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt-vetett gályáját), hogy kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a legforróbb óhajtása».

– S nekem ez alatt egy vonást sem szabad félrehuznom az arczomon?

– Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet és a csizmád orrára nézned mozdulatlanul.

– S meddig fog ez a mulatság tartani?

– Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig, különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk meghódítani a hűtlenkedőket, akkor beveszszük általános rohammal a központot s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.

Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulaszsza az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet fölvenni, a mihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.

Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát az által, hogy ilyen korán indulnak, a mikor még nem járnak emberek az utczán, a kik kicsufolhatnák a darutollas kalapjáért.

Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol semmit ki ne fecsegjen; de Alienornál nem állt meg a titok; ő ezt a tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a casinóban, a salonokban, a boudoireokban, a klubban, a turfon, a minek az lett a következése, hogy a mint a hintóból leszálltak a vasuti indóháznál, s szokás szerint a trafiknál útravaló hirlapokkal látták el magukat, a legelső lap, a mely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt élczlapja volt; mindkettőjük fertelmes torzképével.

A torzkép még hagyján; de a hozzáváló szöveg! Az meg épen egy méregpohár volt, melyből pókok isznak s varangyok másznak elő.

Alienor elszörnyedt az infamis persifflage olvastára.

– Mit fogunk ez ellen tenni?

– Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élczlapunkban torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most viszszük ezt magunkkal számos példányokban szétosztás végett.

– Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.

– Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom három heti moratoriumot kap. Ez alatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ez alatt nincs se párbaj, se törvényszék. Ha te rólad azt mondják, hogy apád Raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?

– Én annak se nagy barátja vagyok.

– Pedig én a rókavadászjelmezedet is bepakoltattam.

– Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?

– Ki tudja?

Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és élczelik becses személyét.

– De neked még is jobban kijutott, mint nekem.

– Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged; s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.

– Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.

– Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött füles barmot fogjuk bemutatni.

– Abominable párbaj!

A vasuti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és czigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.

Princz Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanusítva a nagy nap mozgalmai iránt s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arcztól megbámulva s köröskörül fogva; a kik közül egy eléje lépett, egy széles vállú, kurta nyakú hazafi s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje nyujtá és bikányi hangon rádördíté: «légy üdvözölt dicső princz Alienor!»

Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyujtott tenyérbe a saját kezét bele tenni, mire ez aztán ott is maradt; mert a szónoknak az a szokása volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig s minden mondatnál egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai, csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a szónok, akkor nyomott neki az arczára egy akkora csókot, mint egy papucs.

– No nekem mind szétment a keztyűm ettől a kézszorítástól, sopánkodék Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.

– Jobb is, ha lehuzod máskor a keztyüt, mikor kezet szorítasz, mert a polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki keztyüs kézzel csap a tenyerökbe.

– Csak legalább megmosdanának elébb! – Nyafogott princz Alienor.

– Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő, s a szerető kéz szorítása.

A mint fennültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a czigányok rázendíték a Klapka-indulót s megindult a díszmenet. Elől negyven lovasból álló banderium. Por pedig nagy volt az úton s azt mind a megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.

– Jobb szeretném, ha hátul kisérnének bennünket ezek a lovasok, nem elől, kényeskedék Alienor. Megfuladunk a porban. Nem lehetne őket megállítni s hátra parancsolni?

Leon megkisérté utánuk kiáltani a lovasoknak, a mire azok még jobban elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem látott.

– Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető czigány, lamentált Alienor s oldaltáskájából előkeresett egy selyem fátyolt, azt köté fel a kalapjára, hogy arczszinét megvédje a kegyetlen fekete portól.

(«No ez szép parádé lesz! mondá magában Leon: egy képviselőjelölt, a ki lefátyolozott arczczal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús magaviseletű dáma.»)

Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, a milyen volt ott az út mellett elég. «Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a kalapodról.» Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt belevitte a szél a pocsétába.

Alienor jajgatott a fátyoláért; de miután az nem volt kihalászható többé, előrántotta az en tous cast, s felfeszítve azt, ily módon védte meg por és napsugár ellen érzékeny arczszinét: a mi ismét igen compromittáló első benyomás a jelöltjét váró publicumra. Parazolt tartani a nap ellen egy képviselő-jelöltnek, a kinek a jégesőt is begyűrt kalappal kell fogadni!

De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő czigánynyá nem bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért s megtette azt a parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szűzek kereszttűzbe vették koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.

A helység-ház kapuja előtt várta őt a párt intelligentiája, élén Dumka urral.

Dumka úrnak asztrakán-prémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a fején, oldalán széles ezüstös pallos, a mihez két ember kellett, ha ki akarták húzni. De nem is arra való volt. Keztyű is volt a kezén, a minek az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, a mi nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoratiorok is mind ünnepiesen voltak öltözve.

S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már, hogy ez is elkapja a kezét s duettben deklamál vele.

Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.

«Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat.» (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, a mit Leon szóról-szóra elmondott Alienornak.)

Alienor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse a derék becsületes hazafit, eltakarta az arczát a napernyővel, mint egy paizszsal s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú honoratiornak birta annyira ellensúlyozni jó kedvét, hogy az teljes hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos «dagadó hullámoktól hánytvetett gályára» került a sor. Képtelen volt azonban a választ elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont viszonüdvözletet rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A tisztelendő úr kinyujtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a mi választottunkat s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a parazoltól, arra tette rá a kezét s megáldotta őt napernyőstől együtt.

Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű honoratiorait: biró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr, kurátor úr, catasteri becslő-biztos úr, postamester úr, utbiztos úr, – juliuscæsari emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték- és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon örvendett, hogy őket megismerheti.

Innen elvitték a helység casinójába, a hol díszlakoma volt rendezve a tiszteletére, melyen az említett honoratiorokon kívül az eddigi kiséret tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, a míg a villáját egyszer a szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a ráköszöntött toasztot viszonoznia.

Mikor aztán végre princz Alienor mindenkivel per tu lett, akkor megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kivánva tőle egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat, szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető dolgokat, a miknek kedvező elintézésétől függ a választó kerület jó indulata. Leon ez alatt nem mozdult a háta mögül s felelt helyette mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a a dicsőségnek e vezényszóval:

«Urak! Kocsira, lóra mindannyian! még ma nagy utat kell tennünk. A herczegnő vár bennünket ebédre; s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.»

A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét megkaphatni, s első volt, a ki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy ennek a lakomának már vége van.

A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj kedv még a lovakra is elragad. A tovább robogó alkotmányos karaván, melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek leszorították a lovasokat az országútról a kaszállóra, a csősz az apja lelkét szidta a megtiszteltnek s a jelöltet vivő kocsis maga is azon kedélyállapotban volt, a melyben annál jobban hajt az ember, mennél jobban kérik, hogy ne hajtson.

Mikor a diadalmenet már a herczegnő kastélyának láttávolába ért, egy töltésen kellett végig mennie, melynek két oldalán szikkadó félben levő mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, a melyiken egy félfenekü üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé fordulva. Leon előrelátta a veszedelmet.

– János, mondá a kocsisnak; jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt hiszi, hogy ágyú.

De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az ostort s odacserdített az első lovak közé.

– No most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön? mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül s ugrásra tartva magát készen.

E perczben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről, mind hintóstul együtt bele a mocsárba.

Leon előre kiugrott s vele nem történt más viszontagság, mint hogy térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított basreliefje, mint egy szobrász-minta.

Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt előre elnyargaltak hintó nélkűl haza a kastélyba, s a szárazra kimentett képviselőjelöltről a hivei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan izzé-porrá törött.

– No, most így nem mehetünk a herczegnőhöz látogatóba; mondá Alienor tönkrejutott magyar costumejára mutatva, a mint nyugalmát ismét visszanyerte.

– Sőt épen így leszünk érdekesebbek, vigasztalá őt Leon. Látod ez kedvező omen; nem is választás, a hol a jelöltet fel nem borítják, s az a criteriuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A sárpróbát már kiálltuk. E salto mortaléval száz perczentet emelkedtek a chancaid. A hölgyek oda lesznek rémületükben miattad, s a választók imádni fognak, a mért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk jutalmul egy fél ötvenest.

– Igen: huszonötöt.

(Ad vocem «fél ötvenes» sugá Dumka úr Leon fülébe. A félbankjegyek erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?)

– Tudom, sugá vissza Leon, a másik féljegyek nekem küldettek meg. Nem értem, miért nem önnek egyenesen?

– Annak jó oka van. Én a választásnál egyik «bizalmi férfi» leszek, a kinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már utasítva, hogy önhöz menjenek érte, a kinek itt semmi hivatalos minősége nincsen.

– Hány fogyott már el?

– Nyolczszáznak akadt gazdája, a ki a nevét beiratta a mi lajstromainkba. E szerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.

– Dolgozni fogunk, a míg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy «üres a tok!»

Ez alatt a szives választók letisztogatták valahogy princz Alienorról a sarat, késsel, lókefével, a hogy lehetett s felültették a két hőst Dumka úr kocsijába, s attólfogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas nyargonczok által, hogy ne ágyuzzanak többet.

A herczegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. A mit sok év óta senki kedvéért meg nem tett a herczegasszony, az alkotmányos izgalom rábirta arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az agyrémeket, a szeszélyeket, a mik jobban uralkodnak az emberi sziven, mint a hit és meggyőződés, le tudta győzni erre a napra, tömlöczbe zárta képzelődését s kijött a napvilágra.

A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá; a mikor száz meg száz alak jön és megy, a kinek örül az ember, mikor jön s örül, mikor elmegy.

A termekben, a tágas corridorokon hosszú asztalok voltak megterítve vendégek számára.

A herczegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, a mivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendége iránt.

Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela herczegnő, madame Corysande és Livia. S a herczegnő ezuttal nem gyötrötte őket anatomiai muzeumával. Ellenkezőleg, épen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a selyem zászlót hímezték.

Mind a négyen dolgoztak rajta a himző ráma négy oldalán, hogy gyorsan elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A czímer már kész, selyemmel és aranynyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört arany betükből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.

A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye mit dolgoztak? Nehány percz mulva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában kémszemlészett, elhült arczczal, s rémülten jelenti, hogy az «urak» lefordultak a töltésről az árokba! s nem sokára hangzik a pariparobaj, a mint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.

A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, a kinek arcza nagyon elhalaványult.

Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a megnyugtató izenettel.

– Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.

– Ki küldte önt? kérdi a herczegasszony.

– A Napoleon úr.

Arra a halvány arczra ismét visszatért az élet szine.

A herczegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező vendégek olyan állapotban lesznek, a mikor nem lesz előttük kellemes fiatal hölgyekkel találkozni.

– Madame Corysande gondoskodni fog róluk.

Óh madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló kedves foglalatosságai közé tartozik.

Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste volna a szerencsésen bukfenczezett argonautákat, kik nehány percz mulva minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.

Nem volt rajtuk semmi eleganczia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem épen az ilyen állapotban tünik ki az igazi ember. Alienorra alig lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarczczal szokta az ember látni; most a szép fekete pomádétól összefenve, csakugyan elmehetett volna a vályogvető czigányok közé. A mellett boszus is volt, tenyerét a félderekán tartotta jajgatva; s úgy látszott, mikor a kocsiból leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon ellenben, ki annyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélték, ruganyos erélylyel szökött le a hintóból s a mint derült arczczal sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron piszkon keresztül is kitünt belőle az igazi lovag.

– Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás, magam voltam az oka a balesetnek.

– Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem madame Corysande, gondoskodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szives elhelyezni a többi társaságot.

(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse, nehogy megbüntessék: sugá madame Corysande a herczegasszonynak.)

– Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, a míg meg nem mosdom, tréfálkozék Leon.

Madame Corysande, a herczegasszony visszavonulása után, teljhatalmulag rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princznek az átöltözésnél, a hajdu pedig Leonnak.

– Csak bizzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet, tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdu életemben, a követjelöltnek, a míg együttjárunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom, fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és kiváltsága.

És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.

Princz Alienorrról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott szűk öltönydarabokat.

– No legalább megszabadultam ez átkozott costumetől, szólt megkönnyebbülten Alienor.

– Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény szánalomra méltó áldozata az alkotmányos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még az «Attila». A mit most lehántottam rólad, az csak a «Zrinyi» volt, s ha ezt is elviseled, hátra van még a «Kazinczy», sőt még egy «Victoria» is ólompitykékkel, a mit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám bízta az apád a bevásárlást.

– Minden szentekre! Te egy egész theatregarderobeot hoztál el számomra!

– Nemhogy megköszönnéd.

Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát is kipödrötte neki hegyesre.

– No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon? Ez az egynapi út is egész életszint adott az arczodnak. Mire hazaérsz, rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.

– S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!

– Minden hölgyszivet meghódítasz ma.

Leon úgy kicsípte magát védenczével együtt, hogy megakadhatott rajtuk akárkinek a szeme.

A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arczán, hanem azt is sikerült Leonnak eloszlatni, a mint Dumka úr bekoczogtatott hozzájuk nyájasan, édes arczczal, hogymintlétük után tudakozódva.

Kész préda Leonnak!

– Ugyan édes Dumka úr. Egy nagy szivességre kérném. Megakarom irni a «Kürt»-nek a mai dicső nap eseményeit; a nagy sietségben nem értem rá lefotografiázni azt a remek szép beszédet, a mivel jelöltünket fogadni méltóztatott, nem szíveskednék nekem azt lediktálni?

Dumka úr pontosan a lépre ragadt.

– Nagyon szivesen! s azzal mindjárt hozzá kezdett a demosthenesi remekmű megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész élvezettel gyorsirta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: «te, ki kora zsenge ifjuságodtól… fogva folyton a haza…» stb.

Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a keztyüjét dugva a szájába; majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni; Leon csak szótagolta tovább a remekművet: «a sors dagadó… hullámain hintáló… gályádat duzzadó…» Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből; azzal kirohant az ajtón, az épen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kaczagta ki elfojtott érzelmeit, a ki megint bámulatában azt is elfelejtette, hogy miért jött?

Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni, hogy mi nevetni való van azon, hogy «életed gályáját kedvező szelek biztos kikötőbe fuvallják»; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig elérzékenyült egykoron.

(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék becsületes embernek a rovására nevetni? pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)

(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott képet.)

A hajdu ebédre hítta az urakat. A nagy czímerteremben harmincz vendég számára volt terítve, a többieknek a hosszú corridor szolgált étkezési helyül, a honnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon az iránt, hogy semmi nevezetes baj nem történt, csupán csak a követjelölt «ismerkedett meg» egy kissé közvetlen érintkezés által a választókerületével s annak kétségtelen ragaszkodása tanujeleit elhozta magával.

Dumka úr sorba megsugta minden vendégnek, hogy a herczegnő nem szereti, ha az asztalnál toasztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.

A fényes úri lakoma végeztével a herczegnő megszólítá Leont.

– Jőjjön velem, mutatok önnek valamit. Princz Alienor maradjon itt a hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert rá nézve ez meglepetésnek készül.

Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozó szobájába s feltakarta előtte a készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta; Rafaela ezt a részt készíté, Livia amazt; minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s elégült mosolylyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.

– Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.

– Mindent el fogunk követni a diadalért, herczegnő.

Azonban bucsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére Bátokra kellett eljutni, a hol a hű párt zöme van; ott a jelöltet nagy dáridóra várják. Sok mindenféle hajczéczú lesz. Kiki sietett magát ajánlani és megtalálni a szekerét, meg az utitársát. Alienorék számára ezúttal a herczegasszony legszelídebb fogata állt készen.

Mielőtt eltávoztak, Livia azt sugá Leonnak: «vigyázzon magára».

Leon visszasugott: «van, a ki én értem imádkozik».

Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:

– Te! Ez a Livia kedves egy gyermek. Rafaela értékét nagyon növeli az a körülmény, hogy ők «elválhatatlanok».

Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalapkarimája alul s ebben a nézésben az volt mondva: «te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a nyakad».

A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tova robogott az országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.

Milyen szép az a dicsőség!

* * *

A honnmaradt hölgyek a lármás vendégsereg tova vonultával a dolgozó szobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérguirland sok pepecseléssel jön létre; nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a szél az eltávozók porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek s járt ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.

– Milyen jó színben volt ma a princz, kezdé el Livia.

– Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap s kifútta a szél: szépsége férfias kifejezést nyert vele, folytatá madame Corysande.

– A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással; mondá a herczegasszony. Ki van ragadva eddigi tespedéséből: kezd érdeklődni országos ügyekért; tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.

– Oh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd. Mondá Livia.

– Egészen az én ideálom egy férfiban, tódítá madame Corysande. Én nekem az ilyen férfiak tetszenek legjobban, a kik szelídek, odaengedők; követelés, uralkodásvágy nélkül.

– S van jó humora és éles itélőtehetsége, mondá a herczegasszony.

Rafaela nem szólt semmit. Csak Liviára nézett néha, mikor az princz Alienort úgy magasztalta előtte, mintha kiakarná belőle nézni, hogy mit gondol?

– Oh én bizonyos vagyok győzelme felől, heveskedék Livia.

Ekkor megszólalt Rafaela herczegnő.

– Azt igen rosszul teszi princz Alienor, hogy Zárkány Napoleont hordja magával beájánlóul.

– Miért? szólt az anyaherczegnő. Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.

– Annál rosszabb princz Alienorra nézve, mondá Rafaela herczegnő.

Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.

– Hogy érted azt? szólt vállait csodálkozóan vonogatva a herczegasszony.

– Azért ne álljatok meg a munkával; himezve is beszélhetünk. Adj kölcsön a selyemedből egy szálat, Livia. No nézd, hogy összeszorítottad a markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? – Hát ugyan mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor princz és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület képviselői mandátumát?

– Ah! Hah! szörnyűködék fel egyszerre a herczegasszony, valamint madame Corysande. Ez sok! Ez sok!

Livia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára.

(«Te is?»)

Rafaela mosolygó fölénynyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysandera.

– No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok. Csináljunk próbaszavazást. De titokban.

– Hogyan?

– Itt vannak e tányérkán czukor- és csokolád-bonbonok, fehérek és feketék. Ballotáljunk velük. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princz Alienoré. Aztán majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?

– Egy sem lesz! Egyetlen egy sem, heveskedék madame Corysande. Még csak gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.

– No hát tessék a bonbonokhoz nyulni. Mama megengeded? Járulj te is a tréfához.

A herczegasszony derült kedélyben volt.

– Ah, akkor négyen leszünk s a szavazatok egyformán üthetnek ki.

– De nem, nem! bizonyozott madame Corysande. Egy fehér sem lesz közte!

– Kérlek, szólt Rafaela anyjához; játszál velünk alkotmányos szavazást.

– Jól van, mondá a herczegasszony s első volt, a ki a bonbonok közé nyult.

– Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint. Indítványozá Rafaela.

– Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napoleon, a fekete Alienor.

Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt. Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt szétmajszoltatott.

– Következik Livia.

A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba rejté.

– Azután jövök én, mondá a herczegnő. Az ő neve Madeleine volt. És végül te Rafaela.

A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és íme – oh csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott ki belőle.

Három szavazat Napoleonra és csak egy Alienor mellett!

Három áruló négy közül!

Ez mégis hallatlan valami.

A négy hölgy egymásra bámult.

Az az egy, a melyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a másik hárommal. De vajjon, melyik volt az az egy?

Rafaela felkaczagott.

– No, úgy-e megmondtam!

Azzal mindnégyen hozzá fogtak – tovább hímezni azt a zászlót.