KARAKÁN BARÁTUNK TRAGOEDIÁJA.

De senki sem fente annyira a fogát princz Alienorra, mint Karakán barátunk. Fogadta, hogy ha egyszer megkaphatja, bizony princzhust fog enni! De nehéz összetalálkozni e két úrnak: Karakán úr nem jár a casinóba, a princz meg a «Kis pipába» nem; az utczán az egyik gyalog jár, a másik kocsin; a princz a szinházak közül a németbe jár, Karakán úrnak pedig fogadása tartja oda be nem tenni a lábát; a «Jerichói Kürt» munkatársai mind telivér magyar chauvinisták.

Egy szép reggel a szerkesztőségben egy ylang-ylang illatú levélke várt Karakán úrra, melyet felbontva, nagy bámulatára Nornenstein Alienor princz névjegye akadt kezébe, e rövid sorokkal:

«Uram, izenje meg, hol lehetne önt megtalálnom?»

Ez nagy szó! Nemcsak a merénylet vakmerősége miatt, hanem azért is, mivel csakugyan nehéz rá megfelelni, hogy Karakán úr hol lakik? Ő minden harmadnap változtatni szokta a szállását. Az oroszlánnak is van az a gyöngesége, hogy fél a kakaskukorikulástól. Karakán úr is sok ilyen kakast ismer, a kik korán reggel azzal kukorikolják fel az embert, hogy «mikor fizet már?»

Legjobbnak találta a princznek a hotel «Hungáriá»-ban adni találkozót holnapra. Ott bérelt szobát erre az időre.

Princz Alienor pontosan megjelent a kitűzött órában á la bon enfant hajfodrozva, kezében napernyővel. A brilliánt gyürüt ujján vékony aranyláncz csatolta a kézcsuklóját szorító karpereczhez, arcza, halántékai remekül retoucheolva carminnal és ultramarinnal.

A mint belépett s bemutatta magát, rögtön a dologra tért.

– Uram. Én azt hallottam, hogy ön engemet mindenfelé keres, azon czélból, hogy velem megverekedjék. Kedves szolgálatot véltem önnek tenni azáltal, ha magam helyébe jövök. Nekem is épen az a szándékom, a mi önnek.

– Uram! princz! Ha ez nem tréfa?

– Részemről nagyon is komoly dolog. Én tudom, hogy ön hires kardvívó. Én akarok önnek egy vágást adni.

– A mennykőbe!

– Egy szép, derék vágást, a mitől az ember a karját két hétig a nyakába felkötve hordozza, vagy a képére valahová, a hol jobban meglátszik.

– Ohó!

– Igen egyszerű dolog. Én vívni nem tudok, ön pedig mester benne; annálfogva szükséges, hogy ön az első odavágásnál megkapja a sebet. Igen világosan beszélek. Nekem szükségem van arra a vágásra az ön testén; majd azt is elmondom, hogy mi okaim vannak e szükség beismerésére. De előbb hallgassa meg ön az én ajánlatomat. Én önnel szerződésre akarok lépni. A hány czentiméter hosszuságú vágást ejtek én az ön karján, annyi ezer forint fizetésére kötelezem magamat.

– Az istenfáját!

– Kérem, ne káromkodjék ön, az nekem idegrángásokat okoz.

– Hiszen nem káromkodás az. «Istenfa» egy jószagú virág: Artemisia camphorata, szagos üröm.

– No hát szidjon ön valami másféle bokrot. Hát mit szól hozzá: ha én egy tíz czentiméternyi vágást hagynék hátra az ön nagybecsű bőrén: nem volna-e az tízezer forinttal jól meggyógyítva?

– Tízezer forint!

– Ha pedig arra tudná ön magát elhatározni, hogy egy látható helyen, a homlokon vagy arczon hajtassék végre ilyen műtét, annak minden futó czentimeterje háromezer forinttal lenne kárpótolva.

– Méltóztatik tréfálni?

– Nem én. Egészen komolyan beszélek, s ha megegyezhetünk a föltételek iránt, önt nemesi szavammal is biztosítom. Elmondom az indokokat is. Én egy előkelő hölgynek udvarlok, a ki még ragaszkodik a középkori regényes lovagiasság eszméihez. E napokban e hölgy a sokat emlegetett «Mene, Tekel, Fáresz» röpiratról beszélve, úgy nyilatkozott, hogy ez iratok szerzőjétől nem lovagias felfogás ellenfeleit álnév alá rejtőzve piszkolni, míg azok nyiltan lépnek föl ellene. A megrovás egyenesen rám volt czélozva. Nem tudom miért? el van terjedve a vélemény, hogy azon füzetek szerzője én vagyok. Nem segíthetek rajta. A névtelen szerzőt illető megrovásokat mind nekem kell fölszedegetnem. Nekem érdekemben van az említett hölgy véleményét lovagiasságom felől megtéríteni. Már most remélem, hogy tökéletesen megértett ön engem?

– Tehát komolyan áll az ezer, meg három ezer forint czentiméterenkint?

– A vista fizetve. A hogy önnek tetszeni fog, a karra vagy az arczra.

– Oh kérem alássan, tessék a bőrömből kisajátítani rőf számra azért az árért, a mennyi tetszik; kaptam én már olyat ingyen is eleget, ebcsont majd beforr. Itt a kezem rá.

– Tehát a karjára?

– Nem. Inkább a pofámra. Ide ni, a fültől kezdve a szájig. Az lesz önnek a dicsőség, ha majd a hirhedt viador Karakán Absolon viseli, mint eleven trophæumot, önnek a manupropriáját a czifferblattján: akár aláirhatjuk, hogy «Sculpsit Alienor». Ebnek fáj az, nem nekem, harminczezer forintért.

– Tehát tíz czentimétert enged ön.

– Nem lesz baj, ha hosszabban üt is ki.

– De természetesen, ön nem vág vissza én rám. Mert ha ön is megsebesít, akkor az egész szerződés semmis.

– Vigyázni fogok.

– De nem sérthet meg akarata ellen a karddal?

– Oh semmi esetre sem. Én nem a «német» szabályvívást követem, melynél a kart és a kardot előre nyujtják, a hogy Magyarországon is tanulják a vivást; hanem a franczia modort, mely szerint a kar fel van húzva, s a kard felemelve. Nézze így, princz Alienor. Mintha ez a bot volna a kard, s az ön napernyője a másik kard. Én így állok ön előtt en garde: most czélozzon ide a balpofámra azzal a napernyővel. Csak bátran. Nem fáj az a kutyának! Úgy ni! Bravo! Pompásan volt. Az első vágásra, a mint a vér foly, a négy secundans egyszerre közberont, a kardjaikat kettőnk között keresztbe teszik, s kinyilatkoztatják, hogy a közöttünk fenforgott ügy a lovagiasság követelményei szerint elintéztetett.

– Ezzel tehát, reménylem rendben volnánk. De már most előbb valami ürügyet kell találnunk az összekoczczanásra.

– Úgy gondoltam, hogy a «Mene, Tekel, Fáresz»…

– Nem! Annak a szerzőségét nem akarom a világ előtt elvállalni. Valami mást kell kigondolnunk.

– Nekem van egy jó eszmém. Én ujságíró vagyok.

– Azt tudom.

– Naponkint elszoktam járni a nemzeti szinházba. – Az ön imádott hölgye jár-e oda?

– Páholya van ott, s minden este ott szokott lenni.

– Tehát a mai előadás alatt jőjjön fel a princz a delnő páholyába, s a hogy az urak szokták, az előadás alatt társalogjanak mentül jobban fenhangon. Én azután majd iktatok be a «Kürt»-be egy hatalmas megrovást a szinházban fenhangon fecsegő úrfiak és úrnők ellen. Ön az által magát és hölgyét találva érzendi, rögtön küldi a segédeit a szerkesztőségbe. Ott felfedezik a czikk szerzőjét. A kihívás megtörténik, s önnek tenyerébe hull a diadal pálmája.

A szerződés ekként mind a két gentleman által megállapíttatván, s nemesi parolával és kézszorítással megerősíttetvén, nem volt hátra más, mint a jól betanult szinműnek nyilvános előadása, a mi kétségen kívül igen fényesen sikerülendett. Karakán úr soha könnyebb mesterséggel nem jutott még ilyen szép összeg pénzhez, hogy sem az alkalmat elszalaszsza, míg princz Alienor elég olcsón vásárolta meg azt a dicsőséget, hogy a büszke Etelváry Rafaela herczegnő szép szemeiért a főváros leghetvenkedőbb viadorát legyőzte, s azzal egyszerre kimutatta, hogy a szenvelgett asszonyos külső alatt mi lakik?

Arról nem szükség senkinek tudni, hogy a princz atyjának felfedezései, igéretei és fenyegetései mennyi befolyással voltak e furfangos tragœdia fogalmazására.

A szerepek igen jó kezekben voltak. Az esteli előadáson Alienor fellátogatott Rafaela herczegnő páholyába: szokott fesztelen modorában ott fecsegett vagy egy félóráig, nem törődve a közönség elégületlenségével, mely elég háládatlan nem köszönni meg, ha egyszerre a szinpadon is, meg a páholyban is játszanak. Princz Alienor nagy megelégedéssel ügyelt a páholy alatt megtámaszkodó Karakán mogorva alakjára, ki a felvonás közben fejébe vágta kalapját és elsietett.

Ment egyenesen a szerkesztőségbe, megírni azt a bizonyos czikket.

A «Jerichói Kürt» szerkesztőségében az a jó rend uralkodott, hogy ott minden munkatárs akkor jelent meg, a mikor neki tetszett s azt írta a lapba, a mi saját testének jól esett és egyik munkatárs a másik rovatát soha nem olvasta; a szerkesztő pedig egyikét sem, ennélfogva megtörtént, hogy egy és ugyanazon dolgot két külön rovatban megírták, egymásnak ellentmondó értesüléssel, vagy a mit az egyik már tegnap közölt, azt a másik holnap, mint legujabb eseményt adta elő; a revisor, kinek az egész lapot át kellett volna olvasni mindennap, este beült a kis pipába s éjfélig ki sem jött onnan, s a metteur-en-pages, ha már egyszer ki volt valami szedve, akár avult el, akár volt megczáfolva, azt ő belenyomta a lapba, mert már pénzben volt a szedés, s azt a közönségnek el kellett fogyasztani; s ha néha az is megesett, hogy a lap nem telt meg, és sehonnan semmi fiókból nem lehetett már előkeríteni tavalyról felmaradt szedést, a mivel a hiányt pótolni lehessen, maga a főszedő fogta az ollót, kivágott egy megfelelő hosszúságú hasábot a legelső istentelen hirlapból, s beszedette azt a jámbor életű «Jerichói Kürt»-be; csakúgy szikrázott tőle másnap a kegyes olvasó szeme!

Csupán egy tagja volt a szerkesztőségnek, a ki becsületbenjáró dolognak vette a hivatását: Leon. Ő is azon furcsa emberek közé tartozott, a kik szeretnek titokban csupán saját maguk tudtára becsületesek lenni; ösztön ez, mint a macskánál a mosdás, ki ha besározza a talpát, nem nyugszik, míg tisztára nem nyalja: a kutya hagyja sárosan.

Tehát Leonnak az a különös szokása volt, hogy későn este, mikor vacsoráról jött, mielőtt hazament volna, előbb mindig felnézett a szerkesztőségbe. Ott már akkor egyedül volt a füstölő olajlámpás, mely elé hosszában lerakta a főbetűszedő a hasábok kefelevonatait, s megint elhordta onnan, akár nézett beléjük valaki, akár nem. – Leon nem tűrhette, hogy egy olyan lapban, melybe ő dolgozik, mindenféle banális ostobaságok jelenjenek meg, s a sajtóhibák legyenek a legmulattatóbb rész. Minden este ő olvasta végig a kefelevonatot: igazgatott, szelidített a kifejezéseken, elfogdosta a hircusokat. Őrködött a társaság hangulata felett. Úgy volt, mint mikor egy józan ember hét részeggel egybeczimborázva kerül illedelmes közönség elé.

Ezen a napon is megjelent a tete à téte-re a füstölő olajlámpával. Tanuk nélkül lehetett jelen. Corrector és revisor az új schwechatit próbálgatta az átelleni gambrinus-templomban. Ő egyedül szedegette egyik papirlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először a szedőgyerek ólmos ujjainak helye, másodszor a masinista hüvelykének a nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a dicsőség útja itatós papirosból van.

Irni meggyőződésével ellenkező dolgokat s azokat még ki is corrigálni és a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvasni és kitatarozni, s szégyenleni magát maga előtt. Ha szidják, haragot szinlelni, ha dicsérik azért, a mit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a nagyság útja.

Hát egyszer az ujdonságok végén rátalál arra a kakuktojásra, a mit Karakán barátunk igtatott be frissiben a szini előadásról, melyben azonban a darab czímén kivül semmi sem vonatkozott a művészeti részre, annál több gorombaság egy számszerint is kipéczézett páholy látogatóinak a közönséget sértő magukviselete ellen.

Hiszen a dolog érdemére nézve igaza volt a czikkírónak, csakhogy a rhetori virágok, melyek hozzá voltak kötve, mind olyanok, a minőket az irodalmi kertből tisztességes ember ki szokott gyomlálni.

Leon nem restelte a fáradtságot, az egész czikket újra írni, s a pimaszságokat kihagyni belőle, s úgy adni be újra. A metteur-en-pages ugyan protestált ez eljárás ellen: ez már egészen új szedés, s kilencz órán túl a 24 krajczár per mille «n» betű duplán számíttatik: Leon azt is megfizette a saját zsebéből; még egy miláreszt is adott ráadásul.

Voltaképen sejtelme sem volt róla, hogy a gorombáskodás épen Rafaela, sőt Livia ellen volt intézve. Ő, a mióta e pályára lépett, nem járt se szinházba, se látogatóba: megfeszített szorgalommal tanult odahaza, mikor dolgát végezte a szerkesztőségben.

Másnap korán reggel (még csak nyolcz óra volt) szokatlan látogatás lepte meg Fürst Nornensteint: a fia, Princz Alienor.

Nagy dolognak kellett történni, hogy ez ilyen jókor fel legyen öltözve. Kifestve ezúttal nem volt.

– Nos? Mi dőlt fel?

– Olvasd ezt, szólt princz Alienor, odanyujtva a «Jerichói Kürt» festékszagú számát atyjának, melyben veres plajbászszal körülkoszorúzva tünt elő az olvasásra méltó czikk. A nyilvánosan megrótt főúri társaság egyik részese Rafaela herczegnő, s a másik én vagyok. Teendőm világos előtted. Én a szerkesztőségtől lovagias elégtételt akarok kérni. Leszesz-e párbajsegédem?

A fejedelem érzékenyen ölelte meg trónörökösét.

– Tehát mégis!

A vér nem válik vízzé.

– Ember vagy fiam! Mától fogva tegezni foglak. Rögtön sietek ügyedet elintézni. Tartózkodjál odahaza; a többi segédeid gondja lesz.

Azzal forrón megrázta fiának a kezét, lekísérve őt a bérkocsijáig, maga sietett legbensőbb barátját, gróf Kolabinszkyt felzavarni, második párbajsegédül.

Gróf Kolabinszky szivesen vállalkozott e lovagias feladatra, de kikötötte, hogy semmi irkafirka ne legyen a dologból, mert az ő melle rossz, a doktor megtiltotta neki az irást, meg hogy a kocsikkal egész a harcz szinhelyéig menjenek, mert a gyaloglás az ő egészségének megárt.

A szerkesztőséghez hajtattak egyenesen.

Gróf Kolabinszky, mielőtt belépett volna, beküldte az irodaszolgát recognoscálni, hogy nincs-e egy ablak nyitva az irodában? mert neki megárt a légvonat.

Az irodában még nem volt senki más, mint Leon.

A rendúr bemutatta magát és társát Leon előtt; elmondá, hogy ők princz Nornenstein Alienor képviselői: ki magát és másokat érzékenyen találva hisz a megjelölt czikk által s annálfogva azon czikk szerzőjét fölfedeztetni kéri.

Leon nem habozott a válaszszal.

– Azt a czikket én írtam.

Igazat is mondott – betűszerinti értelemben.

– Azon esetben kész-e ön a megsértettnek lovagias elégtételt adni?

– Sziveskedjenek önök e tárgyban az általam felkérendő két barátommal értekezni, a kik a megállapodást majd tudatni fogják velem.

Ezzel Leon két névjegyét átadta Alienor képviselőinek, megnevezett két barátjához intézett felhivásával őt ez ügyben képviselni.

Gróf Kolabinszky csak aziránti aggodalmának adott kifejezést, hogy nem laknak-e azok az urak a harmadik emeleten? mert neki a lépcsőmászás életveszélyes merénylet. Leon biztosítá róla, hogy mind a két gentleman első emeleti szállást tart.

Azzal meghajtották magukat; a két főúr eltávozott. Napoleon pedig leült polemiát írni a «Mene, Tekel, Fáresz» ellen.

Fél óra mulva megnépesült az iroda. Jött nagy zajjal a nemes czimboraság; felültek az íróasztalokra, leheveredtek a hirlapokkal terített pamlagokra és élczeltek a főszerkesztőre, a kit feltréfálni minden munkatársnak legkomolyabb feladata.

Karakán barátunk is berontott. Első dolga volt előkeresni a hirlap-petrencze közül a saját lapját, abból elolvasni a saját czikkét. «Hm! de kisimította valaki, én ezt nyomatékosabban írtam meg».

Azért maradt elég ok a megneheztelésre.

– Nem keresett engem itt valaki? kérdé türelmetlenkedve társaitól.

Azok élczeltek rá. Dehogy nem, «Szipoly» úr, «Nadály» úr, ismeretes uzsorások.

Ő más látogatókra lesett.

– Nem járt itt két idegen úr?

Az irodaszolga mondá neki, hogy korán reggel volt itt két finynyás úr; bizonyosan mágnások lehettek, mert nagyon fintorgatták az orrukat, mikor ebben a bokáig érő összesepretlen papirhalomban végig kellett gázolniok, de akkor még csak Napoleon úr volt itt, azzal beszéltek.

Karakán barátunk bajt kezdett szimatolni. Napoleon egy kis mellék-oduba húzta félre magát, hogy dolgozhassék; benyitott hozzá s megszólítá.

– Napoleon, te!

– Nix ungrisch! volt rá a rövid felelet a sürgős dolgozótól.

De végleg megállapodott Karakán barátunk gyanuja, mikor félóra mulva két fiatal urat látott belépni a szerkesztőségbe, kik már egyenesen Zárkány úr után tudakozódtak, s vele egyedül óhajtottak beszélni, aztán bementek hozzá, az ajtót gondosan betették maguk után, odabenn igen csendesen értekeztek és igen rövid ideig, aztán megint kijöttek és eltávoztak.

Karakán alig várta, hogy kihúzzák a lábukat, rohant be Leonhoz:

– Mit akartak ezek az emberek itt?

– Velem volt dolguk, az én magánügyemben.

– Ezek párbaj-segédek voltak!

– Arról nem szokás beszélni.

– Ki igazította ki az én czikkemet a páholyi fecsegőkről?

– Én.

– S ennélfogva most te fogadtad el a kihívást e czikk miatt princz Nornenstein Alienortól.

– De mi közöd neked az én dolgaimhoz?

– Szerencsétlen! Tönkre tettél! Koldussá tettél! kiloptad zsebemből a nagy «Treffert!»

Azzal tombolt ki és le és fel a nyomdába; torkon ragadta a szerencsétlen metteur-en-pagest, addig ki nem eresztette a markából, a míg az elő nem kereste neki egy határ országos szemét közül az ő eredeti ős igazi czikkének kefelevonatát, melyet szerencsésen megtalálva, futott lóhalálában egyenesen princz Alienor lakására.

Princz Alienort ez alatt már siettek felkeresni a segédei.

– Minden a legjobban el van intézve. Az ellenfél segédei kardot választottak, mi megegyeztünk «első vér»-re, holnap reggel hat órakor a szentlőrinczi erdőben.

– Sokkal jobb szerettem volna, szólt gróf Kolabinszky, ha zárt teremben történik; reggel deres a fű, az ember könnyen meghűti a lábát.

(Átkozott önzők az ilyen párbajvívók, hogy azoknak csak a saját egészségükre van gondjuk: a segédekével nem törődnek).

– Tehát korán kelj, szólt a rendúr, fiának atyai utasításokat adva, s reggelire igyál egy pohár rhumot, mely fölmelegít, meg egy pár lágy tojást. Ma délután aludd ki magadat, mert az éjjel izgatott lészsz.

– Ne legyen miattam aggodalmad, szólt princz Alienor, az egész dolog még csak fel sem izgat. Tapintsd csak az üteremet.

– Bámulatos! oly nyugodtan ver, mintha csak foxhuntingról volna szó. Nekem az első párbajom előtt egész nap lázam volt, s nem tudtam se ülni, se feküdni, folyvást szaladnom kellett. Ez a hidegvér már hollandi örökség. – De tudsz-e te vívni? Megállj, tanítalak egy pár mesterfogásra. Elhozattam a vívókardokat. Jer, tedd fel a ví-álarczot.

– Ah. Hagyj nekem békét ezzel a tréfával. Az én dolgom lesz az.

– De nem árt ezeket a fogásokat tudni. Állj csak ki a mensurába.

– De megtalálsz ütni.

– No ugyan nagy baj lesz! Életlen karddal.

– Csak mutasd te azt úgy a levegőben, nálam nélkül.

– Nézzed csak. Mikor az ellenfél en garde teszi magát: így ni, a kard belső felével egyet csapni a keze fejére, mindjárt vége van. Vagy ezt ni. Kétszer felül egymásután, a második vágás az ellenfél támadó tempóját szelve keresztül, okvetlenül annak a karját találja. Aztán meg ezt. Az ellenfél alvágását nem parirozni, hanem a kart felkapni, az ellenfél vágását átsuhantani s egyidejűleg eléje vágni, ez bizonyosan pofát talál.

– De ne hadonázz azzal a karddal, mert én csiklándom! Bizonyos vagyok én magamról, ne félts.

– No hiszen, a mi az ellenfeledet illeti, az iránt egy nagy kő esett le a szivemről. Megvallom: egy kicsit szepegtem. Ön tudja jól, gróf, az a mennykő-ficzkó, az a Karakán, a híres krakehler, csak azért van szerződtetve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségéhez, hogy ha jön valaki elégtételt kérni valami czikkért, előálljon, s azt mondja: én írtam azt! Aztán tessék vele verekedni, a kit az ezredétől is azért bocsátottak el, mert mindenkit összevagdalt. Attól féltem, hogy nekünk is őtet fogják idetolni, s akkor nem lett volna más hátra, mint hogy magam verekedjem meg a ficzkóval. Szerencsére nagyon jókor jöttünk, s találtunk helyette egy görbehátú, nádtermetű, tintás ujjú diákot, a ki az első ijedtségben kivallotta, hogy ő írta a czikket. Igazság! meg se mondtuk neked az ellenfeled nevét. Micsoda bolond neve is van? valami Napoleon? Sárkány, vagy Tárkány, vagy Párkány. Nini. Mi bajod lett egyszerre Alienor?

Mi ám? Az, hogy akármiféle Napoleon legyen is az a bizonyos, de ez nem az az ember, a kivel princz Alienornak szerződése van ennyi meg ennyi czentiméterre.

– Rögtöni szívdobogás… hebegé Alienor.

– No, az ugyan rosszkor jön! Micsoda kisasszonyoknak való betegség ez! Igyál egy kis hideg vizet. A Pontius Pilátusra! Hogy ver egyszerre az ütered! Nem szeretem ezt a bajt sehogy sem. Egészen reszketsz. Még a szád is fehér lett. Teringettét. Igyál inkább egy pohár rumot, s lélekzelj egyet nagyot. Hiszen csupa erő, izom vagy. Két olyan ficzkót megennél kenyérre kenve, mint az ellenfeled. Egy inséges Napoleon.

De princz Alienornak egyszerre az egész kedve odalett. Ez a quiproquo neki semmiképen nem tetszett.

– Én nem tudom…

– Mit nem tudsz?

– Nem fog-e Rafaela herczegnő megneheztelni?

– Csak nem bántad talán meg a kihívást?

– Oh azt nem. De úgy látom, hogy ti még is követtetek el egy inconvenientiát a kihívásnál.

– Teringettét! Te adsz nekem leczkét abból, hogy mik a párbaji convenientiák?

– Journalsértésnél mindig alternativát szokás feltenni, vagy revocálja a czikkiró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem kisérlettétek.

A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve, se ajánlva nem igen volt.

A rend-úr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.

E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő komornyik.

– Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogató jegye. Valamit beszél Jerichoról, hogy odavaló.

Princz Alienor arczát egy reménysugár deríté fel.

– Bocsásd be.

Karakán barátunk rontott be a szobába. Fujt a sietségtől, s a homloka csupa izzadság volt.

– Alászolgájuk uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a «Jerichói Kürt» főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök uraim, princz Alienor megbizásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos szinházi czikk szerzője után tudakozódtak. Azon czikk szerzője, uraim, én vagyok!

(– Nos, mit mondtam? dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)

– Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a czikket; heveskedék Karakán Absolon, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, a hogy a szedőinas bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, a hogy én azt megírtam; az a másik úr, a ki a szerzőséget magára vállalta, csak átidomította azt; maga ott sem volt a szinházban. Én vagyok a szerző, igaz, katholikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni. Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bünhödjék. Én nem bújok el senki háta mögé. A mit írtam, azért helyt állok, ha ott maradok is.

– (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép fordulat. Tudtam előre.) Azután nyugalmat erőltetve, fordult Karakánhoz. De uram, ha ön lovagiasságra hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbántást, mely nőket is érintett, szintén hirlapi úton helyrehozni?

Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princz Alienor. Arcza büszke volt és fejtartása vakmerő.

– Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.

Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis becsvágy beszél, s csitítva sugá oda neki:

(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.)

Princz Alienor fennhangon válaszolt rá.

– S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy engemet, és még más valakit, a kinek én védelemmel tartozom, megbántani merészelt. Én e megbántás emlékét oda akarom neki a pofájára feljegyezni.

Karakán Absolon arcza ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz czentiméter hosszúságút!

Fürst Octavian Nornenstein pedig meg volt dicsőülve.

Odament fiához és keblére szorította.

– Most ismerek a saját véremre benned! Épen így szóltam én, mikor egy névtelen megbántás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős; én is azt mondtam, a mit te. Mindegy! Én megakarom azt az embert ölni! És megöltem.

(Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)

– Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, a kikkel értekezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha szükség lesz rá.

A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az öröme a fölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még bucsúra is nyujtá kezét princz Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.

– Futó bolond! dörmögé utána Octavian fejedelem.

– Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben; volt gróf Kolabinszky észrevétele.

A két úr azonnal fölkerekedett és ment azt a két gentlemant innen-amonnan összeszedegetni, a kik az ellensegédek lesznek; gróf Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két distingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.

Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a férfiszellem; ez volt a főczél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is sebet kap; annál jobb ránézve. Az első sebbel fel van az ember avatva hősnek.

A mellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napoleonnal, vagy annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz szegénynek békét hagyni.

Hanem ennek a téves felfogásnak azután az a következése lett, hogy Zárkány Napoleon másnap jóval a kitüzött óra előtt első volt a kijelölt helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt perczet várt, míg a szentlőrinczi úton egy másik fedett hintó is utána érkezett; melyből megint Karakán barátunk segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak magukkal feltsert, gondolták, majd hoz a princz.

A két összetalálkozó consortium aztán rettenetes farkasszemet nézett egymással. Tévedés nem lehetett a dologban; mind a kettőnek az utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.

– Hát ti mit kerestek itten? Kérdezé Karakán Absolon Leontól.

– Azt én kérdezhetném inkább tőletek, a ki elébb foglaltam el a tért.

– Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.

– Azt nekem nem szükséges megtudnom. Verekedhetsz, a mennyit akarsz, de itt, és ebben az órában nem.

– Miért nem?

– Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.

– Napoleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok sokat. Nekem ma itt párbajom van princz Nornenstein Alienorral.

– Az nem lehetetlen; mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon gentlemannel.

– No most már elég. Princz Alienor az én ellenfelem. Ő provocált engem szabályszerüen.

– Az én kihivatásom ép oly szabályszerüen esett meg.

– De ez tévedés volt; félreértésen alapult.

– Erről engem nem világosított fel senki.

– No hát felvilágosítlak én.

– Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.

– No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj innen; mert különben velem gyülik meg a bajod.

– Az is megtörténhetik.

– Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, a kik a lábukat előttem keresztbe teszik.

– Nem kétkedem benne.

– No hát, az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg elébb.

– S minthogy nem megyek el innen, a míg mások nem engedik meg…

– Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az idő rövid.

– Az megint igaz.

A segédek hasztalan vetették magukat közbe; Karakán henczegett pogányul, Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze inpromptu.

Levetkőztek. Karakán bikaerejű test volt. Zárkány Napoleon karcsú, nyulánk; de hosszú karú és lábszárú.

Karakánnak meg voltak a professionatus henczegő modorai. Markába köpött, mikor a kardot a kezébe vette; mutogatta a foga fehérét, gyönyörüséggel, valódi étvágygyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán az volt a szokása a vivásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal, első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha maga is sebet kapott, az nem sokat számított.

Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, a kinek szintén meg voltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú karjai voltak, s azokkal úgy betudott vágni az ellenfél kardján keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz? A mellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökelt előre és hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő épen olyan gyorsan tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal ellenfelének meggyüjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem birta kardhegyre kapni. «A tánczmesteres istenfádat».

A csetepaténak eredménye ez lett:

Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, a mi, ha princz Alienornak számított volna, megér huszonnyolczezer forintot. Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s e közben ott felejtett neki a mellén egy tizenöt czentimérnyi vonalt, tizenötezer forint értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét czentiméternyit a karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezeressel: úgy hogy az együtt egy igen csinos összeget repræsentált volna, ha princz Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal harczképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillon-figura.

Mikor princz Alienor a segédjeivel és orvosával megérkezett a találkozás szinhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok hevertek.

Alienort az ájulás környezte e látványra.

Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjeinek. A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek legyen joga princz Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a «Jerichói Kürt»-ben megjelent, s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert czikk miatt? Zárkány úrnak kedvezett a sors, a kinek a cartellje különben is fennáll.

Ezt nem lehetett eltagadni.

És már most az az ember, a ki a gyakorlott spadassint így tönkre aprította, hogy fog még tánczba kerekedni princz Alienorral.

(– No most már fiam csak hidegvér! dörmögé Octavian Alienor fülébe.)

Princz Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány; hanem azért erőt vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja.

Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, a mit ott szeme előtt törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg kellett fogni és szembe állni azzal az emberrel, a ki már egyet lefektetett a fübe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.

Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyem kendővel átkösse a kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten sugá neki:

– (Neked lázad van.)

Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e kibékülni? nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés által helyrehozni?

Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy «nem».

Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napoleon azt felelte:

«Igen».

És azzal oldalzsebébe nyult, s kihúzott egy iratot.

«Én ezennel nyilvánítom önök előtt, hogy ama czikkben foglalt megsértéseket bánom és rosszalom, s azokért a sértetteket megkövetem és tölük bocsánatot kérek, ezt irásban is adom, s felhatalmazom önöket, hogy e megkövetést hirlapilag közzétegyék».

Princz Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg Leon kezét és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz barátjának.

– Erről ismerni meg az igazi gavallért! szólt beavatkozva a kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság: elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott fél.

Napoleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott. Gondolta magában: mégis csak én vagyok itt a legnagyobb komédiás; megkövetést teljesítek egy czikkért, a mit egy harmadik írt, s a miben az megsértett egy hölgyet, a kit én tisztelek, s egy másikat, a kit szeretek; s még ezért agybafőbe hagyom magamat dicsértetni.

Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy perczre még is elfeledkezett saját magára vigyázni.