A HÍVEK TÁBORA.

Barátom Leon, mondá Alienor, mikor a kocsiban fennültek, lesz-e még ma valami ivás? mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglobust. Többet ki nem birok.

– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifujja a szél, még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lakzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy–két–tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet s a borbúl csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van; azután minden pohár-koczintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába locscsantsd, így aztán kevesebb felhajtani valód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.

Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt perczben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: «éljen a lion úr!» s arra aztán minden lovas legény rákezdi «a lión úr» (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.

«A lion úr azt izente,
Hogy nincs elég regementje,
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájan el fogunk menni,
Éljen a pirincz!»

A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a szöveget németül énekelték, a mi igen szépen hangzik:

«Herr Aljonur liesz uns sagen:
Er hat nicht genug Soldaten.
Wenn ers nochmals läszt verkünden:
Werden alle uns einfinden.
Es lebe der Princz.»

Azután meg a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel:

«Karakánnak nem kell hinni,
Mert az jégre akar vinni.
Nincs itt annak semmi jussa:
Üres a bugyellárussa.
Éljen a pirincz.»

A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:

«Dem Garakan sollst nit trauen.
A schlechtes Bier thut er brauen.
Leer ist immer sein Geldbeutel:
Hol’ ihm der krumpete Teufel.
Es lebe der Princz!»

Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajjon Karakán nem fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?

– Csak te aludjál békével: vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta Alienor s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a keserves kocsin alvásnak, a mitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad, mint ha gyalogolt volna.

Egyszer aztán rettentő harczi zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból, puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőről mozsarak durrognak, a szekeret tomboló lovasok veszik körül, a kik veszedelmesen pisztolyoznak fel a levegőbe, keresztülkasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált torkaszakadtából valami harczi jelszót.

– No Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!

Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek táborából.

Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt diadalkaput, a mi díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült lampionokkal. (A mi geniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén t. i. mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot derengetve.

Az «éljen» harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja, kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról leszálljon.

Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét, hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina, kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma, boldogasszonytenyere koszorúkkal, s a mi egyébbel az Isten megáldotta, igyekeznek kocsiját telehajigálni.

Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek; «halljuk a szolnokot!»

A «szólnok» egy vén, fogatlan tisztelendő úr, a kit nagyon megviseltek már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti bucsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.

– Nagyon be van már «káfolva» az öreg ilyenkor este felé, magyarázza a nagyszájú kortes a bakról. Kiáltsatok éljent, fiúk, mert külömben nem lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt az öreg: süket ez, mint a föld.

Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hinárjából, s azzal tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elől-hátúl annyi ember, a hány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.

A hívek arczán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a befejezése, s azok az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára kihengerítve. A jelölt kisérői, kik mai napság már két díszlakoma feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén épen semmi előnyben sem látszottak lenni a rájuk vártak fölött.

Bátok nem olyan helység, a hol előkelő uraságok laknak; itt nagy vendéglő, tánczterem nincsen, hanem van egy nagy hajdani urasági dohányszárító pajta, a mi azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri szolgalom alól felszabadultak s a legelőelkülönítés megesett, a községnek jutván, üresen áll; váltig törik rajta a fejüket az előljárók, hogy mit csináljanak egy olyan épületből, a minek harmincz öl a hossza, s hat öl a szélessége? Dohányt meg már nem termesztenek.

Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeűl. Elfér benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak zöld galyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg feldiszítve.

Az a kis baj meg van ugyan benne, hogy a száz esztendős dohánypor úgy belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan kitakarították, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot tüszszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy épen tánczolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok «kedves egészség» kivánást megköszönni.

– Itt fogunk mi lakmározni? kérdé Alienor Leontól, gyanusan szimatolva a levegőt; hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.

Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümeozva. Szűr, a hogy megázott, ködmen, a hogy megkeseredett, csizma, a hogy a szántásból hazajött, azon módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan, mint vendég, mert az úri szokás, az asszonyfélét is az asztalhoz ültetni; de mint néző sereg; s mind ez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? «Monsieur, c’ est la guerre».

Itt nem sokáig czeremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a tisztelendő, a ki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka úr és az együtt jött honoratior kisérők; háta mögött az a nagyszájú kortes, a ki úgy látszik, hogy itt a «rendező».

Mögöttük van egy padozaton felállítva a czigánybanda, derék falusi művészek, a kik remekül tudják játszani a «Kerekes András nótáját», hanem a primásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princzet kaphatott a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza a háta mögött «Ördög Róbert» opera kivonatát, a mi Alienor zenefinynyás idegeinek ördögi élvezeteket szerez.

No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.

Malomkő nagyságú cseréptálban czinóbervörös lé között tornyosuló húsfalatok. Mi lehet ez?

– Pörkölt hús, kegyelmes princz! kinálkozik vele a nagyszájú kortes. Én magam készítettem. S azzal oda tartja eléje a nagy tálat.

– Ah, tehát maga a szakács; mond Alienor, mire a nagyszájú arczáról rögtön eltűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.

– Nem szakács; siet Leon helyrehozni a tévedést. Csajkos uram helybeli birtokos; ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a nemzeti eledel elkészítésére.

– Ah tehát nemzeti eledel? mondá Alienor, s nagyon kiváncsi volt megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakalánnal valamit kivenni? s mi abban a megenni való?

Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét,) megszánta a jelölt gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoriczát kapálni.

Egy másik polgártárs viszont egy tál eczetbe csinált zöld paprikával kinálta meg; azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett kivenni egyet a becsületért.

Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.

Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélekzete két perczig elmaradt utána) Leonnak:

– Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkigyóhúst ettem meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.

– Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.

Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a foga alatt; ő is neki bátorodott s bele ízlelt: akkor vette aztán észre, mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égőparázs zöld burokban, a mi az embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték; most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa, mielőtt a gyomrát kiégetné.

Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.

– Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek válaszolni; (Süket lévén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt iszik, akkor egyúttal toasztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az inség idején enni és inni ád. Csakhogy a toasztot senki sem hallgatta, mert nagyon hosszú volt, és igen jámbor volt: beleéljeneztek neki; ő azért csak mondta tovább. Már egy másik toasztot is elmondtak közbe, a czigányok is rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a vele szembenülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével igyekezett kifejezni a mondatokkal tökéletesen találkozó véleményét, a miknek soha se lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az elpusztíthatlan toasztmondót egy tótkalap nagyságú tállal; melyre odatekintve, a szónok e nem várt rhetoricai fordulattal végezé toasztját: «túrós csusza! De már abból eszünk!» – Aztán leült.

– Ezt meg a feleségem készítette! dicsekedék ragyogó orczával Csajkos uram, a tálat Alienor elé tartva, s a közben odasugott gordonka hangon Leon felé. (Ilyet tudom a hetvenhetedik öreg apád sem evett fejedelem korában, ott Nornensteinban!)

Már az igaz, hogy pompás eledel volt: apró csipedett, fehérsárga, mint a kisasszony böre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsált kapros túróban, a mi sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.

– Hát ez micsoda? rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott mészszel, légylábakkal keverve, és csizmatalp darabokkal felczifrázva, s dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált mikor egy galuska, a mit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól, olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek tetszését. Az az igazi ember, a ki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan vendég, a ki csak turkapiszkál a jó ételben.

Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsirta le senki, mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kivántak Alienornak, s ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni is napirenden levő kérdés volt.

Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta mindig zsebében hordott otkolonos üvegét, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze benne.

Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott vizes veres bortól, a mivel a világot bolondította. Leon vette azt észre s odasugott valamit Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal ugrott a menyecskék közé.

Épen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.

– Ahol jön még a boa constrictor! Ijeszgetőzött Leon. De már abból nem eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a tánczos menyecskéknek.

Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a czigányok elé nyolcz darab idei menyecske, a kik most farsangon mentek férjhez, szép, eleven, ruganyos alakok, piros arczokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők; a százránczú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott elkezdtek egymással tánczolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve, másikat vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerü táncza volt ez: a nők toborzója. Valóban eszményi szép táncz; szelíd, ábrándteljes: a zenéjét sem tudja más, csak az ottani czigány húzni.

Alienornak rendkívül megtetszett az.

– No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni? mondá neki Leon.

Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú, bogárszemű menyecske, a ki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a selyem szoknyájával söprötte előtte a tért. Úgy suttogott hozzá az a selyem viganó!

– Az épen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez, ott a férje, a jegyző, abban a molnárszinü dókában: világosítá fel Leon, ki ismert a hajdani szolgabirói járásban minden embert, s különösen menyecskét.

Hiszen szép az a csupa asszonyok táncza; de mégis csak többet ér az, ha férfival van tarkítva. Csak hogy legény kell a gátra, a kinek elég oroszlán szive legyen, odarontani a villik közé és megbontani a tündéri phalanxot.

Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni; de az még egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.

Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány «ujuju!» mely a vállalkozó vakmerőt jelezi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az asztal mellől, a kiről senki sem tette volna ezt fel.

Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, a mitől addig meg nem vált volna a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik vállát felhúzza, a másikat aláereszti, összecsapja a két tenyerét, rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a czigányba: «hogy volt hogy?» s azzal elrikkantja a csatajelszót: «utczuczucza! szűk az utcza!» közibe veti magát a menyecske csoportnak, egyet mindjárt nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a nótáját a kopogósnak: «száraz dió csörögdögél, – a vén asszony dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak! – hogy minden ember majd szétdül a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.

Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Soha sem hitte volna, hogy Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a vakmerőségre, hogy a szép paraszt menyecskét, a kinek férje ott áll vele szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s elkezdjen vele csárdást tánczolni.

Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein bajrámünnepi kegyencznő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt, fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember láttára.

S a menyecske épen nem volt vad. Inkább ő forgatta a tánczosát, mint az őtet; oda is tapadt hozzá, ha átszorította s nem hunyta le a szemét, ha bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta: «szorítsd hozzád: nem anyád!» Egyszer csak az történt, hogy Alienor a szép farsangi menyecske rózsaarczára egy csókot nyomott.

Ettől aztán maga is megijedt.

Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, a hol egy ilyen úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak irgalmatlan agyonveretésével végződő.

De nem így van ez az életben.

Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy a mint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy másik, ez forgatta meg; attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta a másik, úgy vándorolt kézről-kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a mi képviselőjelöltünk ez. A ki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi, mintha saját magát csókolná meg.

Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.

Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.

Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.

Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.

A mint az idei menyecskék kézről-kézre sorba adták, jött a nagyja a mulatságnak. A derék tenyeres talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak a folytatáshoz: mindjárt legelől maga Csajkosné asszonyom, a szép süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros karokkal, mint a czékla; kerek, ragyogó orczával: az kapta ölre a mi jelöltünket: a ki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy csókot rabolni? azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat? Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat, foghagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat, czuppanó csókokat, a miktől a füle megcsendül, s az állkapcsa félrelódúl. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson; a mitől egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott ajtón ezzel a rémszóval: «tűz van a faluban»!

S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.

A társaság képe rögtön megváltozott.

«Ezt a Karakán emberei tették»! ordíta a zsivajon keresztül Csajkos uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.

– Csak a jelöltre vigyázzatok! figyelmezteté őket Leon; az ajtónál megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. «No most már hasonlítunk ahhoz a képhez, a mit a bolond lapban adtak rólunk».

Igy vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap lakára, a ki maga is félstólája kárbavesztével menekült haza a nagy veszedelemből.

Pedig hát semmi baj sem volt. Egy kukoriczagóré gyulladt meg a mezőn, pásztor gyerekek vigyázatlansága miatt. Csajkos uram maga jött a megnyugtató hirt bejelenteni.

Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végig élvezni, csakugyan sok egy napra: kivált neki, a ki a világ leglustább emberének ismerte magát. Tíz mértföldet vágtatni, feldülni, három lakomát végig enni, inni, utoljára meg tánczolni, s fiatal és vén asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.

– Most már menjünk aludni; mondá Leonnak.

– Még nem lehet kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok nagyérdemű birája, a ki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember. Néhány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait, ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.

– No hát hadd jöjjön be, mondá Alienor, nagyot ásítva, s két lábát szétvetve, végig vágta magát a pamlagon.

Csermő uram, az érdemes helységbiró csakugyan igen derék, okos és tanult ember volt; de épen ez volt az ő tulajdonsága, a miért őt Alienor fél óra mulva a bátoki legmélyebb kút fenekére kivánta.

Mert épen fél óráig tartott az az egy pár szó, a mivel Csermő uram a képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni megkisérté.

Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét, hogy települtek ide le az ősök, hogy nyerték privilegiumaikat? hogy vették el azokat tőlük, hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták vissza a császáriak? Hogy kerültek földes uraság alá? Hogy volt faizási joguk az erdőben, a míg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tiszaszabályozás után, a hol azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földes uraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy semmisítették meg a szerződést? s hogy bánták meg ismét, hogy a szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?

Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt, hogy elnyeli; folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, a ki jobban értsen az informáláshoz.

S nem haszontalan mendemonda volt, a mit előadott. Idézte a törvényeket II. Ulászlóból, Mária Theréziából, pontosan évszám és paragraphus szerint. Hivatkozott az 1836-iki és 1842-iki idevonatkozó törvényczikkelyekre, a miket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól fog ismerni; felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi leiratokat, a mik e tárgyban történtek.

Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte fenekét a tudományának.

Elmondta, ha micsoda kisérletek történtek ez ügyben a lefolyt országgyűlés alatt. A volt képviselő mikor nyujtotta be a kérvényt, hányadik szám alatt utasíttatott az a kérvényi bizottsághoz, hogyan tette az azt át az igazságügyminiszteriumhoz, hogy indorsálta rá az igazságügyminiszter, hogy az a belügyminiszterre tartozik, hogy adatott be új kérvény megint? hogy utasítá ezt a kérvényi bizottság most már a belügyminiszterhez, de időközben belügyminiszter is más lett, igazságügyminiszter is változott, most meg a belügyminiszter indorsálta a kérvényre, hogy ez az igazságügyminiszterre tartozik.

Alienor közel volt hozzá, hogy felugorjék, nyakon ragadja a derék, becsületes, okos embert, s valamennyi miniszterével együtt kidobja az ajtón.

Végre Leon megszánta, félbeszakítá az előadást.

– Jól van, édes biró uram. Mindezt írják le még egyszer, s küldjék fel kérvény alakban Budapestre. Ezúttal majd olyan képviselőjük lesz, a ki a kormányférfiakkal tud beszélni, s ha nem hallgatnak ránk, akkor megbuktatjuk őket. Most pedig hagyja a jelöltünket kissé magára. Tetszik tudni, hogy még ma mily fontos nagy feladat vár reá?

Csermő uram okos ember volt. Engedett az indokoknak, s nagy emberségtudással búcsút vett és eltávozott, igérve, hogy még visszajön.

Alienor azonban gyanakvó aggodalommal kérdezé Leontól:

– Te, úgy e bár, ez csak ürügy volt tőled, hogy még ma valami nagy feladat vár rám? Én már alszom.

– Ne is álmodj arról, hogy alszol. Persze, hogy fontos feladat vár még ránk. Ez a nap koronája.

– De már én köszönöm, nem kivánok semmiféle koronát. A mi még van, halaszszák holnapra, reggelre.

– Már ez pedig olyan dolog, a mit nem lehet reggelre halasztani; mert ennek okvetlenül sötét éjjel kell végbemenni.

– Mi a csoda az?

– Hát mi volna más, mint fáklyászene? Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen nap végbemenjen fáklyászene nélkül? Hisz az annyi volna, mint bucsú mézeskalács nélkül. Ha fáklyászenét nem kapnánk, azt írná rólunk minden újság, hogy kivertek bennünket. Az a lyuk, a mit a kalapunkon a szuroksziporka éget, a diadalunkat szentesítő (L. S.) «Locus Sigilli». De azt már el kell fogyasztanod.

– S még dictiózni is fognak?

– De még milyen szépen. A jegyző lesz a szónok. Annak a szép menyecskének a férje, a kit megcsókoltál. Most reszkess a bosszujától; nem lesz az nagy, de hosszú.

– S ki fog neki válaszolni?

– Ha akarsz, te magad.

– Az nem jó lesz; mert én azt fogom neki mondani, hogy menjenek már aludni!

– Hát akkor majd én felelek neki.

– De csak röviden.

– Lehet is azt! Mikor az érdemeidet kell elősorolnom: a mi valóságos «embarras des richesses».

– Én közbe fogok kiáltani, hogy hazudsz!

– Hallod, már pufog is az öreg dob. Jön az elkerülhetetlen sors!

A zenehanggal egyidejüleg ébred fel az utczát bevilágító fáklyafény is. S jött a tengernyi sokaság az utczán végig imposans látványt képezve, elől a hány kuvasz volt a faluban, egymást keresztül-kasul ugrálva, utána az összes mozgósítható gyerekhad, virtust csinálva belőle, hogy ki tud jobban czigánykereket hányni? azután a zenebanda az öreg dobbal; végre nagyon sok száz fáklyavivő, kik közt zászlókiséret mellett lépdelt a felköszöntéssel viselős szónok; az asszonynép kétfelől a kerítés mellett.

Mikor az ünnepélyes menet a paplak elé ért, hol a tisztelt követjelölt volt szállva, százszorosan zendült fel a lelkes éljenriadal. A házigazda miatt ugyan zendülhetett, mert az már lefeküdt és aludt: Alienor nagy irígységére; hanem a megtisztelt férfiak tudták már kötelességüket, hogy ilyenkor meg kell jelenni a tisztelgők előtt, s kimentek eléjük. Az utczaajtó mellett volt egy felfordított ladik. (A helységet sokszor járta a vizárja.) Erre a rostrumra állította fel Leon Alienort, hogy mindenki gyönyörködhessék benne. Mire a tisztelgők szónoka, az egyenmagasság elérése végett, egy széket kért magának szószékül; azt hoztak is neki, arra felállt s aztán rágyújtott a hatalmas szónoklatra, a minőhöz hasonlót nem hallott még Bátok.

Mintha helyre akarta volna hozni azt a hibát, a mit Csermő uram, a helységbiró elkövetett az által, hogy szűk látköréből nem tudott más feladatot szabni a jelölt elé, mint Bátok község agrari panaszainak megorvoslását: addig Mujkos János jegyző európai magaslatra emelkedett, s tartott egy hatalmas leczkét a jövendő képviselőnek az európai bonyodalmak fontosságáról, a német hegemoniáról s a franczia imperialismusról s azoknak Nagy-Brittannia ellen irányzott szövetségéről, az orosz terjeszkedésről Chinán át Afghanistán felé, Nagy Péter czár testamentomáról s az ebből Törökországot fenyegető veszélyes complicatiókról; az északamerikai bankkrizisről és a veszélyesen terjedő szabadkőmívességről s annak válfajáról, a nazarénusságról: közben megemlékezett Magyarországról is, melynek feladata lesz az öt világrész közül legalább kettőt megmenteni örökölt bajaitól.

Nagyon szép beszéd volt az, csakhogy nagyon hosszú volt és semmi kilátás, hogy a szónok berekedjen. Olyan hangja volt annak, mint a víz-duda. A közönség sokalta is már.

– Végezd már Jancsi! mert a körmünkre ég a fáklya! Kiálltott bele Csajkos uram; de a mit veje ura egészen hallatlanná tett, s most már áttért annak az elemezésére, hogy mit vár az öt világrész attól a férfiútól, a kit az etelvári kerület megválaszt képviselőjének? Itt azután tetőtől talpig feldicsérte Nornensteini Alienor herczeg úrfit, megrakva őt a bölcseség és erényesség minden válfajaival. S ki tudja, hol végezte volna, ha az a fatális incidens közbe nem jön, hogy egy nagy csikasz komondor a fáklyások közé tévedvén, azok addig rugdalták innen oda, onnan ide, míg a nyomorult pára a középre menekedett, s ott meg a zászlónyelekkel fogadtatván barátságtalanul, utoljára a végső szűk menedékbe, a szónok széke alá furakodott be; de ott sem pihenhetvén meg üldözői miatt, tovább rohant, s a széket is magával vitte: a szónok épen Gibraltár magasán járt e perczben, onnan esett le a földre; képzelhetni, hogy betörte az orrát.

Se baj! Katonadolog! Rögtön készen állt Leon a remek szónoklatra egy még remekebb rögtönzéssel megfelelni.

Követte nyomról-nyomra a felköszöntő szónokot Nagy-Brittanniába, Oroszországba, Törökországba, átment vele a Csendes-tengeren; idézett angol és arabs mondatokat kitünő államférfiaktól; világosságot derített a socialismus és saintsimonismus tanai körül, az atheismussal sokat foglalkozott, s Anglia egyedárúskodását megtámadta erősen; kiterjeszkedett Magyarország legégetőbb kérdésére: a jus placetira s miként hinné azt megszüntethetőnek? S végül miután elmondta nézeteit a proletariatus szép jövendője s az erényegyesületek szükségessége iránt, áttért a mi tisztelt jelöltünknek megismertetésére. Először is feldicsérte annak apját, minden ivadékát; összeköttetésbe hozta a geneologiáját a híres Crouy Chanell családdal, s ez által egyenesen Árpádtól származtatá le, majd elmondta mindazt a szépet és jót, a mi magáról a jelöltről köztudomású.

A fáklyák az alatt egyenkint leégtek, a közönség sötétben maradt, a kakasok kezdtek éjfél utánra kukorítani.

Leon csak folytatta.

Elmondta Alienorról, hogy az milyen vitéz a harczmezőn, milyen bölcs a tanácskozásben? mily híres költő és hány tudós akadémiának a tagja? A mellett mily jótékony? Hány kisdedóvó intézetnek az elnöke, hány bölcsődének a megalapítója? a ki minden jövedelmét a mezítelenek felruházására fordítja az ó- és az új-világban.

(– Soká fogsz még itten szemtelenkedni? dörmögé a fülébe Alienor.)

(– Csak a míg az utolsó fáklya is kialszik.)

S csakugyan szavának állt; kihúzta addig a speechet, a míg az utolsó legény is eldobta a körmére égett szurokcsutakot, s sötétben maradt a tisztelgő sereg.

Akkor aztán végzé e szavakkal:

– No már most jojczakát kivánok mindnyájunknak; különösen a mi szeretett hazánknak! «Éljen»!

Alienornak az a véleménye volt, hogy az embernek egy ilyen választási körút végeztével lehetetlen, hogy olyanná ne legyen a bőre, mint a bagaria: először a portól és napégetéstől, másodszor attól a sok érdemetlen magasztalástól, a mit nyilvánosan szemébe mondanak.

– Majd lesz annak bőjtje is, csak várj; vigasztalá őt Alienor.

De már most csakugyan ideje volt lefeküdni, a nap fáradalmai után.

Alienor előbb kénytelen volt egy olyan lefekvés előtti foglalkozást elvégezni, a mi csak a töröknél szokásos: a «thüharet»-ot, az éjszakai mosakodást (vagy az «abdestán»? nem merünk rá megesküdni.)

– Kétezer polgártársnak a tenyere… dörmögé felhangon… Kétszáz vaskos delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!

Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyembőréről lemosogatta.

Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.

Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó, űdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, a minek pelyhes ágy a neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában összeveszett tömeges rémalakok egymással s a bódulás álomba megy át, akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang, hasonlatos ahhoz, a mit Cooper Fennimor világhirű amerikai regényeiben leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven torokból vérszomjas riadójukat.

Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát elfujni. (Asszonymódra mindig gyertyát égetett, mikor aludt.) Azután a sötétben átrohant Leo szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt gyertyatartóstul, órástúl, poharastúl.

– Mit keressz itt? rivalt rá Leon.

– A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.

– Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked énekelnek most itten notturnót. Nem hallod?

Csakugyan «notturno» volt. Valami szárazföldi barcarole.

«Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…

Pianissimo… csend… des… sen…

S azután fortissimo fel a hetedik égig:… aludjál csendesen!!! hogy attól még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.

– Mégis jó volna a revolverrel egy párszor kilőni az ablakon, attól talán elszaladnának ezek a mi tisztelőink, mondá Alienor.

Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.

– Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a kertre nyilóban, oda lebegjenek el zengedezni.

De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen az állításon. Tudják jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig minden gyanun felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak s az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: «cis, e, d, gis»!

– Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a repertoirjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabiró koromban. Most következik a «Jer vidám csónakos, jer Fidelim»! Azután a «Múlik, mint az árnyék, ez az élet» s ha még el nem felejtették, a «Mars műhelyén, vér mezején»! szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy legutolsó az a gyönyörű «éji őr dal» lesz: «Midőn minden állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kisértet ténfereg. Csak a rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost bebarangolom. Hu – hu – hu – hu! – Huhuhu – hu! Kiáltom! Huhuhu!»

Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára, mint egy agyonvert ember. Ott még sem kapta olyan közvetlen első kézből a megtiszteltetést, mint a saját ágyában.

– Mondok neked valamit, szólt Leon: gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji szekrénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya; (hiszen papnál vagyunk) pikétezzünk addig, a míg ebben tart.

Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyujtottak; csakugyan megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik onnan elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.

De már a végső «huhuhu» biztató cadentiájánál csakugyan elnyomta az álom Alienort s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik perczben elaludt Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó genrekép: két korhely, egymáson keresztül hajigált lábakkal, betakarva elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó, füstölgő gyertya kanócza által.

Ha ezt Octavián fejedelem láthatná!

Princz Alienor aztán aludt édesdeden (pedig vánkos sem volt a feje alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítség kiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s azokkal mind kezet szorítani és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka úr tánczolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra ő neki kézen fogva, mint a menuetteben vissza kellett tánczolni és szónokolni. Aztán minden ember tánczolt, ott volt a herczegnő is, az öreg; mintha az akart volna vele minden áron tánczolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor Leon tánczolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-a-vis-je támadt Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy tánczolt. Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont, lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás ember sorfala között veszszőt futva, a kik mind azt énekelték neki, «aludj csendesen»! elrohant a két mázsás eszményképpel a vállain, haza rohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: «itt van! méltó pendantja a bajrámünnepi kegyencznőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg bennünket». A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad; ő elől, a megrabolt férj hátul keresztül lövik őt; de nem érnek vele semmit: a bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy fakanál paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és dereka körül, s megfojtással fenyegeti.

Valódi jótétemény volt ránézve az a duplapuskaropogás, a mivel az álmát elriaszták összeszorult kebléről.

Ez volt ugyanis a kissé drasticus jeladás a rendezőség részéről a fölébredésre.