AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN.

Alienor úgy érezte magát, mint a kit gyöngén kerékbe törtek.

– Te Leon, panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki a mint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hidegvíznek menni és kegyetlenül megmosakodni. Te Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel; hogy úton útfélen fognak heverni, a kiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. «A gárda iszik, de meg nem adja magát»! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kisérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy bucsuztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, a mint illett. Nehány ember ingadozott; de a lováról le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól, mondá Alienor nyilt bizalmassággal Leonnak.

– Ne busulj, mindjárt elmaradnak.

A mint kikaptak a gyepre s elértek a hármas halomhoz, a honnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, a mint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s kiki leszállt a kocsijáról.

– Itt bucsut veszünk a hiveinktől; mondá Leon Alienornak, a ki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat; megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat? S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kisérettel asszonyok is jöttek: azok fenmaradtak a szekéren; ott volt a darázsdereku menyecske is.

– No Alienor, biztatá Leon védenczét, nem adsz egy bucsúcsókot a szép tánczosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fennülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kisérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen czivilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszin szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fennültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el?

– Hát csak arra, a hol az a falu tornya ragyog.

– Az ott «Gezetlen!» mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arra felé.

– Az ott Gezetlen! ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót exequálni. Szeretnek ott engem nagyon. Épen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak neki indultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket:

– No Csajkos uram; most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá; – s ő maga kezdte rá: «Fürge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!» – De csak nem akart neki senki kontrázni. – Nagyon szolid életet kezdtek el folytatni. – Aztán meg Dumka úrba kötött bele: «No kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal tánczolunk ám még nagyot;» a mire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Luczifer tánczoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoriczaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve; egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, a hányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

A mint az uraságokat megpillantá a szekéren ülő leány, megállíttatá a lovat, mely kivánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odábbmenni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya, mondá Csajkos uram. A Száli.

– A biz a Száli! bizonyítá Dumka ur.

– Csakugyan a Száli! erősíté a kocsis.

– No mi baj Száli? kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim; jajveszékelt a Száli, mindjárt a siráson kezdve. Bele ne menjenek ma Gezetlenbe az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. A mint tegnap este a tátele kitüzte az odaküldött fehér zászlót a ház-hiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal; csunyául káromkodtak, az Istent szidták; minden ablakot bevertek; az ajtót bedöntötték, minden itczés poharat összetörtek, rontottak; a tátelének a fejét három helyen beszakították; most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot, meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát soha se érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uraim; a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó hugám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhirekkel, s ha aztán a gyönge szivű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik hugám, a kik elejbénk küldtek ezzel a hirrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre, földre, hogy de biz a tátele fejét nem proforma szakasztották be három helyen; de már arra nem hallgatott senki; az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, a mivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a a kortesvilágból, a mikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekesznek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy a mit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz; de nem akarta elrémíteni embereit; attól tartott, fele úton visszafordulnak. Igy pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent.

Gezetlen «kulcsos» város volt: a mennyiben köröskörül levén szőlőskertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsánczba. Dülő úton, «kertek alól» megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlő-garád között, s hogy minő szándékkal? ezt tanusíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, a minek magja is volt egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni, véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak; mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. Nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni, tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandirozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma peteket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per itéletének végrehajtásához képest? ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jó kedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön, kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak; heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az útat elálló népcsoport szándéka iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, a ki a mint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adá tudtul:

«Be ne próbáljatok jönni, a ki rézangyalatok van! mert a kutyák iszszák meg a véreteket!

– Ejnye de szép kanczád van Bandi; szólt Leon, odalépve a legényhez; meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, a míg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából s odanyujtotta Leonnak. Az jót huzott belőle.

– Magad bora van ebben úgy-e Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a discursusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett; az kikérdezte minden otthon levő pereputyjának állapotát, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé? s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád melől, a kisérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? Kérdé végre Leon. Ugy-e bár Tukmányi úr?

– Az: a vad palatinus! Disznó turja ki a töviből!

– Szeretitek úgy-e?

– Mint az ördög a malaczot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert a mint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is diszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt.

Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő herczegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, a mikor legutoljára láttuk, hogy jól kiette, itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz; két veszekedő élettárs arczkifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete ép oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás czipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok; hanem aztán mindent jóvá tett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, a mi a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervus, kedves czimborám, Palkó! üdvözlé a nagy férfiut Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. De megnőttél, a mióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, a mit mondott. Kezet csókolt a vad palatinusnénak. A mivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy a mint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön eleredt az orra vére.

– Hát miért nem akartok minket beereszteni, kedves czimborám? enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. Ugy megijesztitek az embert, még a vére is meghül.

– Hát mit kerestek itten! förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából.

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arczkifejezéssel sugott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibirjátok a választást? nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! a zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól; egyik a fehér szoknyáját adta ide, másik a vöröset, a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, a ki pénzt hoz, meg enni, inni valót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! de hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénzt. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis «psóres». Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jól esik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.

– Hehehe! már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugy-e Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitüzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, tánczolt neki, ivott neki a választás napjáig; akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig; de csak irmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni? mit állod el a bornak az útját, a mi a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedveért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mézeskalácshuszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz benünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide, nem vesztek meg rajta senkit. Hanem te tőled magadtól még is félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha téged beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó! ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programmunkat. Lehet azzel valakit Gezetlenben eltántorítani? A «Jerichoi Kürt» elveivel meglehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piaczon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai! itt hozok nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No ne gorombáskodjál! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ránczba kérem, ezt a rakonczátlan kópét! – Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; a hol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre szeretett polgártársaim! S azzal «ámen!» Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, a mi ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te; ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát) majd megczáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, a kiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programmotokat; azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. – Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német el kezd magyarul beszélni, a ki nem tudja az «r»-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg; – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vad palatinus már nevetett; de Tarifás a rektor keményen tartotta magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? Kiáltá fel Leon; hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?

– No hát nem félünk, azért sem félünk! kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányiné nagyasszony, karjára gyűrve a füzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni; úgy látszik, ennek a phalanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták; de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét; hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitüzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programmjukat a népgyülés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van: véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket, sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy bár csak már ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen; de nem verést kapni.

– Mais c’est le guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hizelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: «nincs a németnek…» (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élczlapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrudra tűzve, arra volt irva: «in hoc signo vinces». S a vexillifer egyre süvöltözé: «éljen Alienor, zászlónk vezére!» (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: «éljen Karakán Absolon!» Egy suhancz bele kapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyujába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán! a tulsó oldalon pedig egy czigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaczczal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: az volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem a mint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pinczébe. Csakugyan igaz volt, a mit a Száli mondott. Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel birták előcsalni a pinczéből az ifjaszszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszakgató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesen szólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitünt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben, vagy hangjának érczében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e? de annyi bizonyos, hogy a mint azt mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, a ki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolcz krajczáros, a mennyi csak elakar fogyni szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fujva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vaczogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjére is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, a mint a lépcsőn alá sietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejüeket gyógyítani a világba, monda Alienor, ki egy perczre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinczeajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztül esik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelőlt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nem sokára, lelkes éljenzések szünni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy «urat!» Geniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjuszájú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, a mi a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, turi süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Soha sem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

«Szeretett testvéreim. Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásuak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véráztatta földéből verítékkel sózott kenyeremet».

– Soha sem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében, jegyzé meg rá Leon, közbevetőleg.

«De hát miért kell minekünk, ti nektek a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hizlaljuk, a kik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsufolnak, eladnak, mészárszékre hordanak».

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítás.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vaczogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learczképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint Faraónak a tiszttartója, a ki a szegény néppel téglát vettet, s még polyvát sem ad hozzá; a sarczoló, commassáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a haja szála. (No nekem kijutott szépen; monda Dumka ur) A másik, az ifju óriás, az a Napoleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóexequáló, ujonczbehajtó, tömlöczbecsukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

– Hüh! szörnyedt fel Alienor.

– Hahaha, kaczagott fel Leon.

A szónok folytatá: ime most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza, még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válaszszátok meg képviselőnek.

Ekkor aztán következett Alienor.

No ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, a minek most leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Soha sem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, a melyben ilyen dolgokat mondhasson el valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag; hanem a félelem.

A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

– De hát nincsen itt katonaság, fináncz vagy pandur, a ki az ember életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.

– Csigavér! csitítá Leon. Félóra mulva mind megváltozik az, csak hagyd te azt én rám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak.

Miután ellenfeleit olyan szépen helyben hagyta, áttért Karakán barátunk saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóexecutió neve még a szótárból is kitörültetik. (Lelkesült éljenzés.)

A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, a ki az ellenséget puszta megjelenésével elkergeti. (Zajos taps, tetszéshangok, különösen a hölgyközönség részéről.)

Dohányt termelni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik. (Általános helyeslés.)

Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el. (Zajos tetszés.)

(«Mi van még?» szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás a rektor.)

(A vasut) sugá neki Tukmányi.

«Igen is. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első feladatunk legyen.» (Lármás helyeslés.)

(Nevelésügy) sugá Tarifás uram.

«Igen. Fősúlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolába behozatalára, (Erről sokat beszélt neki a rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az?) és a felnőttek oktatására. (Mit felejtettem még el?)

(Egyházi javak) sugá Tukmányi úr.

«Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, a hogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott. (Ez is tetszett nagyon.)

(No még mi van?)

(A nemzeti bank.)

«Épen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap; ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz. (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszünik a kedélyesség.)

(Mi a végszó?)

(A polgári házasság.)

«Igen is. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házasság okvetlenül behozandó.» (Erre már csak sporadice éljeneztek. Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő thémára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, a mikor Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban süttette meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: a miért újra megéljenezték.

(– Mind agyon vernek ma bennünket; szurkolt Alienor, ki mindezt a korcsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták. Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes.

Hanem, hogy mára való esze több volt, mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallották a jelölt remek programmbeszédét, annak buzditó szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni; mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kisérőik személye szent és sérthetetlen, a ki azoknak a fejét beveri, a szolgabiróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe; katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket becsukják egy pár esztendőre: mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy «fenynyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket» csak mint bibliai mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról; azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keblünkbe és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait, igazságunk bevehetetlen várának sánczaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszenyezzük az ő megérintésükkel.

– Ez derék, okos, becsületes ember: rebegé Alienor könnyebbült szívvel. Ebben van keresztyéni érzés.

– No én bennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet; mondá Leon, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a saját népe által.

– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?

– Veled együtt.

– Ilyen úri ruhában? mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.

– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más costumeöt is. Te felveszed a rókavadász piros frakkot, én meg a franczia zuáv egyenruhát a mult jelmezbálról.

– Csak nem bolondultál meg?

– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyülölik; de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én franczia. A többit bizd rám. Most siess öltözködni. A közönség már türelmetlenkedik. Siess. A szinpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a sugólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operette libretto eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur; itt más választás nincs.

Alienor ráadta fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a savannák indiánjainak wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, a mint látta, hogy Leon egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust, a veres bugyogóval. Leon még koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárboczos kalapról, s hogy tökéletes legyen a costume, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No már most «all right» – «vogue la galére?»

Künn rettentően halljukozott már a kiváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj; útat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, a míg a kútig eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

«Felséges nép!»

(Felséges! Nem: «hallják kentek!» nem: «ti barátim!», hanem «felséges!»)

«Mert ez a czím illeti meg a suverain népet, kinek szine előtt szabad legyen néhány szót szólanom.»

«Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismer engem a nép: tudja mindenki, hogy én vagyok Napoleonnak öcscse.»

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy «Napoleon öcsém».

(Még csak nem is lehet megczáfolni! dörmögött Tukmányi úr).

«Annak a dicső nagy Napoleonnak, a ki Solferinónál legyőzte az osztrákot s a kinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és mindnyájunkat be nem csuktak Olmüczbe, Józsefstadtba, hanem szabadon megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős franczia nemzet! Éljen az én dicső bátyám és druszám Napoleon!»

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

«Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű princz Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának, mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta, melynek hatalmas hajóhada előtt reszket az egész világ; azon hatalmas Angliának, mely minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom alól.»

(Te! Ezért meg a kormány akasztat fel, szepegett Alienor.)

(English spoken mylord! dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

«Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodorei egyenruhájában, mellén a Viktoria regia érdemrendével.»

(Hisz az vizi virág! kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

«Az ám; mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint Tarifás uram.»

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sáncz.

(Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! dörmögé Tarifás úr.)

«De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyülésen? Azt kérdi tőlem a felséges nép. Megfelelek rá. – Nagyon helyesen mondá az előttem szólott igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképen meg kell szüntetni. Én is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én tisztelt barátom, hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napoleont, a többi potentátok leverték 1816-ban, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak ki tőle, a melyből Magyarországra is jutott nyolczszáz millió. Ezt a pénzt azonban, a helyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, a hogy illett, inkább megtartották és betették az angol bankba. Ez most is ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy két ezer millióra. Ezt a két ezer milliót kipörölni az angol bankból és nekünk juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.

(Hüh, hisz ez felségsértés, a mit te itt beszélsz. Én elszaladok innen, monda Alienor.)

«Nye krics, ha angol vagy», dörmögött rá mérgesen Leon; el pedig nem szaladhatott, mert fogta a karját.

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

«S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani. Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképen nem helyeselhetem azt a módszert, a mit ő nekünk a helyett ajánl. A nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás uram, a kik negyvenyolczban nemzetőrhadnagyok voltak, tudják jól, mit tesz nemzetőrnek lenni? Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni. Kenyéren vizen Nagy-Bányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül hazaérkezni; itthon a feleségnek hült helyét találni. Nem hiszem, hogy még egyszer kedvük legyen a «bőrseregbe» beállani.

(«De nem bizony! De kell biz a kányának!» kiáltozának minden oldalról a hallgatóság öregebb férfiai.

A nemzetörség tehát formaszerint megbukott.

«A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyülést arra, hogyan lehet a mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem állítani. Ezt úgy híják, hogy «garantia». Ha Francziaország meg tudja védelmezni Algirt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, a ki csupa czigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot is, s akkor nem magunknak kell fáradni vele; a mi igazság is: mi háromszáz esztendeig védtük egész Európát; most védjen bennünket Európa. Mi majd csak nézzük.

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

«A mi az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt szeretném hozzátétetni, hogy minekelőtte kimondanók, hogy az államadósságot nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az állam minden egyes polgárának a a magánadósságát vállalná el magára, s abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, míg azok eltörültetnének, nem csak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves uzsorát az adósságainktól; hanem a czudar hitelezők maguk is fizetnék a saját követeléseikért járó kamatokat.

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy hallásra meg nem érteni akárkinek; hangzottak is sürűn a fölkiáltások: «De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!»

(Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! zsörtölt rá fel a vad palatinus.)

(Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, a min állunk, hát akkor sokat megbír, mormogá Alienor.)

«Halljuk! halljuk!»

«A mit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló: azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kivánság; hanem, hogy minden ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor ki veszi meg a mi dohányunkat, a mit magunk el nem pipálunk? A mi jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely szerint dohányt csak a kisbirtokosoknak szabad termeszteni, a nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen fináncz, de maradjon meg a trafika.»

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről, aggodalmaskodék Tukmányi úr. Elég már a pletykából Napoleon!)

«Mi van még? szólt hozzáfordulva Leon. Úgy! A potyománd-gezetleni vasút. Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja újjából a maga választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi a haszna a népnek a vasútból? Az, hogy a buzának az ára felmegy, s a szegény nép drágábban veszi; a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes polgártárs van Gezetlenben, a ki azzal tartja a családját, hogy fuvarba jár; a mint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor tavaszszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az ürge. Hát ezért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termeszszünk káposztás-kertjeinkben.»

(«Nem kell! Nem kell! Veszszen meg a vasútja! Igazsága van neki!» hangzott fel a tömeg közül.)

(Te asszony, ördög bujjék a sarkadba; nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd élete párjával: minek szóltál a mellett, hogy ezt ide beereszszük? Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kiliczitál bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj, csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy csoport vásott iskolakerülő suhanczot, hogy csináljanak sárból galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó szikkadó fekete agyag; azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a füle közé.

Leon ezalatt folytatá a hátralevő themát:

«Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek; de nem az állam által, a hogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem mi általunk, nekünk több szükségünk van arra.

(Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! hüledezett Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbe kiabálni az ellenpárt kortesvezérei; kik vették észre a romboló hatást, a mit beszéde költött, de nem bírtak vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek; dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem kellene ezüst alap; de nagyon is kell, sőt inkább az kell; de hát mire való a quóta? Ha az osztrák adósságnak harminczas quótáját hátunkra nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harminczas quótája is minket illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen elfogadható propositió.

(Te, hisz ez meg épen communismus! szörnyűködék Alienor.)

E közben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű sárgombóczokat, s sejtette a strategémát. Várt, míg egészen közel jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

«De tisztelt felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak s ez az, hogy ő a népiskolába be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni, botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét mogyorófával, virgácscsal akarja, mint a barmot üttetni. Mit? hogy nem igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának szükségét a népiskolába? Oh ti ártatlan gyermekek, hát azért ujjongtok-e ti, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a ti nyereségtek a követválasztásból? Hej te Pista Marczi, Gyurka! tapogathatod a helyét előre is.

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! rikácsolá, fel akarván kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre; de abban a perczben Pista, Marczi, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az agyaglövegekkel, hogy egyszerre látást-hallást vesztett, s visszaesett a párkányról.

(«Nesze üteny!» sivalkodék a fiatal «krethi és plethi.» A rektornak is jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy löveg fejéről a piros rózsát.)

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt róla, hogy őtet meg nem dobják.

«Nagyon sajnálom, folytatá a szónoklatot, hogy az érdemes ellenjelölt urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt, hogy ő csak egy zsidó gyerek.

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő «zsidó»!

Már most, hogy czáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

– Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek. Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban; a Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, a mint meglátta. (No a szegény Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele! kiáltozának Karakán főemberei.

(No most már végünk van! sóhajta fel Alienor.)

– Hazugság? rivallt éles hangon Leon. No hát majd én bebizonyítom, hogy ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.

Erre mégis kiváncsiak voltak még Tukmányiék is.

«Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy a ki már megunta a feleségét, az odamehet a jegyzőhöz, leteszi az öt forintot s az rögtön elválasztja tőle; s akkor aztán másik öt forintért összeesketi valami szép zsidó lánynyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az a polgári házasság.»

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú asszonyokkal, minden korosztályból.

«Ezt éljenezték meg az urak ő kegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel! folytatá Leon. Jó volna úgy-e a maga öregét oly könnyű szerrel kifirunczvanczigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét haza hozni? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a polgári házasságnak. Tetszenék úgy-e, a hűséges jámbor hitestárs helyébe a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz szólítani a polgári házasság útján?

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta mögött, s az, a mint Leon eltalálta azt a kulcsot, melylyel szivéhez lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a tökmagos ridikült s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a nyelvébe harapott tőle; s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a ridiküllel; az pedig nehéz volt mindenféle sok czók-móktól és a zenéhez a recitativot is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál. Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne, hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha megtalálta. És a míg a bőszült zűr-zavarban Alienor utolsó óráját hitte már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még névszerint is heczczelje az uraikra.

– Ugy-e Siskáné asszonyom, úgy-e Bendekné asszonyom; nem kell már a parasztházasság, polgári házasság lesz már ezután! Majd lesz itt farsang egész esztendőn át!

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelől szólott nagyon tisztelt képviselőjelölt, a ki a herczehurczából kifelé menekülvén, épen egy csoport hajlottkorú matróna keze közé került. E haragos amazonok bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt a biróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezuttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: a mint a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt túlkiáltó hangját.

– Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

– Én elmondám mondandómat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.

Most rettent csak meg Alienor.

(Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

– Ő herczegsége angolul fog szónokolni! melyet kegyes engedelmükkel én bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.

(Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint Hamlet monologját Shakespeareból.)

(No hát elmondod azt; de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, neki köszörülni a torkát s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi beszédet «Hamlet»-ből: «to be, or not to be, that is the question».

Nem sült bele. Elmondta végig; a hallgatóság áhitatos figyelme mellett.

Akkor aztán előállt Leon és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek tökéletesen felfogni.

– Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül megfogadta azt, hogy mindazon programmtételeket, melyeket én szerencsés voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen országgyülés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit szivesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kiván; az nem is szép s Angliában nem is szokás; de ha valakinek valami titkos kivánsága volna a mi uri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, a ki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő küldeni fog olyan egyptomi mumiabuzát, a mi százhatvan magot ad, olyan jerseyi káposztamagot, a minek a feje egy lépés, olyan yorkshirei emsét, a ki hat mázsára meghízik s olyan aargaui tehenet, a ki negyven itcze tejet ád; a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyukokat, miknek strucztolluk van, minden nap kétszer tojnak s kakasuk nem kukorikol, hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám boltjában a medveczukor.

(Ez mind benne van Hamlet monologjában.)

– Egyébiránt áldást, békességet kiván mind közönségesen s élete legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent csütörtököt.

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra emelték a férfiak s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

– No te Leon, monda Alienor, ha minket ezért a sok veszett bolondért, a mit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog s be nem csukat az államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.

– Soh’ se búsulj. Azért, a mit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a piaczon, ép oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth személyesítőjét, a miért Duncan királyt megölte.

– No de már most iramodjunk innen, a hogy csak a lovaink visznek!

– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha elfoglaltuk a csatatért, azután kell néznünk, hogy hadizsákmányt is ejtsünk.

– Hadizsákmányt?

– Igen bizony. Szavazatokat kell gyüjtenünk most hevenyében, a míg melegek az embereink; azért jöttünk ide, nem pedig a te angol szavalatodat meghallgatni, a mit a concert spirituellben is hallottam én már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat. Nem tudom, te mi véleményen vagy? Én megéheztem. Most harangozzák épen a delet. S a legközelebbi falu fél napi járásra van. Én odáig ki nem állom.

– Hát majd ád valami ebédet Jakab.

– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok s Jakabbal akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János uramhoz: ismeri úgy-e? biróviselt ember; jelentse be az asszonynál, hogy odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram nem szereti a tréfát.

– Hát ez nem látott így bennünket?

– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!