A VÁRATLAN ELLENSÉG.

Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.

Ama félelmes ember volt, a ki elől tegnap az utczán elszökött. Potyási úr!

Ez a rettenetes egyéniség, a kinek egy kézszorítása ötezer forint.

Leon összeborzadt és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a füléig húzta a takarót.

Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá és leült az ágya szélére, rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.

– Jó reggelt kedves Leonkám; jó reggelt.

Leon összevaczogtatta a fogait.

– Jaj, ne bánts. A hideg lel.

– No majd mindjárt mondok én neked valamit, a mitől rögtön meggyógyulsz. Most kaptam ezt a levelet, a mi Bátokon volt kiragasztva a községház kapujára. Olvasd.

– Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.

– No hát majd elolvasom én neked.

Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a félbankjegyek ügyében, a mit Leon már régen ismert.

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Nagyon fáj a fejem; nem értek belőle semmit.

– Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek; szépen kiegészítették azokat; azt mondták: megcsalt a német; megharagudtak a jelöltjükre, s el sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán megfutott; a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztatásod bizonyos.

– Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.

– De annyira bizonyos, hogy «zikher».

Leon csak didergett.

– No már most. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos előkészületet tenni a megválasztás alkotmányos megünneplésére. Hiszen tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, etcætera. Ez mindig az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A mult választáskor Nagybaróthy idenyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a czókmók meg a dinom-dánom ötezer forintba. No ez nem is sok; ötezer forint egy alkotmányos actusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az egyes.

(Mondta ezt Leon már tegnap.)

– Tehát marad fenn a mult választásról kétezer forint lebegő adósság. Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos usus, jól tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon megtaksálni. A háromezer forint «minus»; az már a tied: ha még kétezer forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit elküldheted majd a képviselői napidíjakból; elvárok vele, nem zaklatlak érte.

De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a vaczogó fogaival, a míg ki tudta mondani.

– Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom Séra urat.

De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a szállásáról, s a pinczérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.

– No megállj! Megbánod te ezt! Mondá a veszedelmes férfiú, végig csapva azzal a korbácscsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.

Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés téve, hogy kitűzzék a zászlaját, s kiragaszszák a kiáltványait? Nincs? Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztán minden ember akart lenni az a valaki, a ki ezt elintézni magára vállalja.

Délután azonban már nem gratuláltak neki s nem ajánlkoztak a plakátjait kiragasztani.

Elment a casinóba. Itt most nagy dolognak kellett történni, mert sokan voltak s még a paskevics hívei sem kergették a pagátot. A billiardot körül ülték a mandanellen, egész gyűlés-szine volt a társaságnak; s a jelenlevők arczán észrevehető volt a zavar, a midőn Leon közéjük lépett.

Jelen volt Nagybaróthy úr is.

Miután egy darab ideig nézett Leon és a társaság szótlanul egymás szeme közé, egyszer csak eléje ment Nagybaróthy úr s belépett in medias res.

– Hát tudod, kedves barátom, épen a bekövetkezendő választásról tanakodunk most s igen jó, hogy te is itt vagy; előtted nincs titkunk. – Arról bizonyosan értesültél, hogy Nornenstein princzre megharagudtak a hívei, a princz bucsút vett a kapufélfától, s most azok abstineálnak: s ezzel a többség elesik; most a gezetleniek, kiktől Karakánt megszöktetted, a mi igen jó tréfa volt, téged kiáltottak ki jelöltjüknek s toborzanak melletted. A tréfa tréfa volt: egészen hozzád illő; de azt te bizonyosan nem veszed komolyan. Gezetlen szélsőbal, s hogy te, ki – megbocsáss a nyiltságért – eddigelé a jobboldal híve voltál, most egyszerre mint szélsőbali képviselő foglalj helyet az országházban, minden politikai morál ellen volna. Egészen más, ha a balközép választana meg, a mit csak egy subtilitás választ el tőletek: de egyszerre a szélsőbal! Ez «saltus in natura!» – Volt is róla szó eleinte, hogy pártunk téged karoljon fel: ma délben azonban barátaim, pártunk vezérférfiai, rám jöttek, s addig unszoltak, erőltettek, a míg kénytelen voltam a közóhajtásnak engedni, s ujból elfogadni a jelöltséget. Reménylem, hogy ez által nem érzed sértve magadat. Ifjú vagy még, ráérsz carrieret kezdeni, s nem válik szégyenedre, ha az e téren tapasztalt veterán előtt visszavonulsz, a mit annyival is nagyobb raisonnal tehetsz, mivel ha kenyértörésre engeded jönni a dolgot: nékünk itt Sipotán a körülfekvő falvakban hatszáz bizonyos szavazatunk van, míg Gezetlen és a hozzáhajlók nem képviselnek többet háromszáznál. Azért most az egyszer nyugodjál meg ezen elhatározásunkban kedves barátom.

(Ah! a török szultán, persa sah és a nagy mogul bizonyosan valami nagynénjét örökölte tegnap óta, s így léptek fel egyesített kincseikkel rávenni Nagybaróthy urat e lehetetlenséggel határos véleményváltoztatásra? Nem biz az, hanem hogy a nevezetes férfiú restelt ötezer forintot kidobni a bizonyos megbukás hitében: mit örömest rászánt, mikor bizonyossá lett a győzelem.)

Potyási ott ült a kályha mellett, s önelégülten csapdosta a korbácsával a lábszárait; (partem pro toto) – Leon egyszerre megértette az egészet.

(«Sic vos non vobis»! Ő küzdte keresztül az egész hadjáratot. Ő semmisitett, térített meg egész táborokat, s most azt mondják neki: «Servus öcsém, köszönjük a barátságot: eredj haza!»)

Egy perczig sem csinált kedvetlen arczot. Oda csapott Nagybaróthy tenyerébe jó kedvűen, s megrázta a kezét barátságosan:

– Vivat Soroksár! kedves bátyám. Van eszemben képviselőségre gondolni! Előre megmondtam neked, itt ezen a helyen, a hol most állunk, hogy ha te fel akarsz itten lépni, a kis ujjamat sem mozdítom meg.

– Igen. Ezt el kell ismernem. Loyalisan léptél fel irántam. Akkor azt mondtam, hogy nem akarok. De azóta barátaim annyira rám estek…

– Jól tetted, hogy engedtél a kivánságuknak, csatold hozza még az enyémet is, s aztán Isten éltesse Etelvár képviselőjét, az én kedves bátyámat: Nagybaróthy Sámuelt!

S azzal akkorát csapott a tenyerébe, mint egy kis pisztolylövés; összecsókolóztak: az egész társaság riadó éljenben tört ki, s mindenki sietett Leonnal most már kezet szoritani. Potyási is. Most már nem ötezer forint a kézszorítás (legalább nem Leonnak).

– Hát nem lel már a hideg?

– Soha sem is lelt engem.

– Csak engem bolondítottál el.

Leon súgva mondá neki:

– Nem akartam az öreget kiszúrni. Tudtam, hogy nagy kedve van elmenni.

Ekkor aztán Nagybaróthyhoz fordult:

– De nem addig van ám az, kedves bátyám, hogy «a mór megtette kötelességét, a mór elmehet»; hanem mit mond a biblia: «adj bort a szomorodott szivűnek». Ha megszomorítottál, meg is vigasztalsz ma. Ezt nem viszszük el szárazon. Én ma inni akarok, de nagyot.

– Meglesz pajtás, meglesz! Kapott rajta nagy örömmel a jeles hazafi.

– De nehogy valami korcsmába invitálj meg, mert attól már irtózom; vannak neked jó magyarádi boraid odahaza. Aztán azt a csupa férfitársaságot is megeléglettem már.

– Ne félj, bruder; nálam lesz a lakoma. Készülnek már az asszonyok. Lesz ott szép leány is; van gondoskodva róla. Ismerősök a tavalyi casinóbálokból. Vigan leszünk.

– Kivilágos kivirradtig!

Mindenki elismerte azt az egyet, hogy ez a Leon megennivaló fidelis czimbora. Nem ront ez el semmi mulatságot.

Hanem ezért Potyási úr, a ki nagy praktikus, jónak látta összeszólalkozni egynehány czimborával, hogy e percztől fogva soha se ereszszék ki a kezükből Leont, mindig legyen vele kettő-három, a ki kisérje; mert kötve kell hinni a komának! Ha ez most a gezetlenieket értesítheti a történtekről, vagy beszélhet velük, a mint holnap feljönnek a választásra, megteheti azt, hogy a sváb falukból jövő választókat megijeszti, a ráczokat meg elcsábítja s a szavazásnál még majd elverik rajtunk a port. Legjobb lesz pedig, ha a mai esti vacsoránál leitatjuk az öcsémet, hogy holnap délig azt se tudja: a földön van-e vagy a mennyországban?

E dicséretes szándékkal ölelte és kisérte karonfogva minden ember Leont egész addig az óráig, a mikor Nagybaróthyéknál meg kellett jelenni.

Leon, természetesen, a legszivesebben látott vendég volt a háznál. A háziasszony juristakori tánczosnője volt. Kedves emlékek! Aztán Napoleon szép, igéző szemei mindenütt hódítottak. Veszedelmes volt azokkal játékot kezdeni. A bekövetkezett lakománál egyik áldomás a másikat érte. Körömpróbáig kellett inni a poharat. Leon mindjárt vette észre, hogy ezek most őt le akarják itatni. Ez kellett neki épen. A kecses háziasszony maga is bele volt avatva a kegyes complottba, mely egy alkotmányos czél elérésére terveztetik, s ott maradt az asztalfőn, még mikor a fagylaltot elhordták is. Tudva van, hogy a mig a házi asszony ott ül, addig senkinek sem illik az asztalt elhagyni. Leon ott ült a jobbján, s a kecses hölgy saját szép mollett kezeivel töltögetett a poharába, s az átellenben ülő férj nógatta a koczczintásra.

A szép házi asszony kiváncsi is volt. Azt mondták neki, hogy Leon igen érdekes alak, mikor leiszsza magát. Az is volt. Toasztjai majd költői fellengésben úsztak, majd a humor tüzében röppentyűztek szerte; adomái megnevettették az egész társaságot: mikor elmondta a négy nap élményeit princz Alienor társaságában, roppantak a vállfűzők zsinórjai a nagy kaczagástól.

Közbe-közbe udvarlói tisztjéről sem feledkezett meg Leon, s hizelgő bókokat mondott kecses szomszédnéjának, el-elszalasztva egy-egy áruló sóhajt ajkairól.

«Hiába, csak a mi szép, örökké szép marad!»

– Hej ha én akkor már szolgabiró lettem volna, a mikor jurista voltam! (Egy veszedelmes oldalpillantással azokból az igéző szemekből a házi asszonyra.) Nos uraim: ezt a poharat a legszebb asszony egészségeért az egész vármegyében!»

– Te Leon; mondá féltréfával Nagybaróthy. Ha te ilyen veszedelmesen kezdesz udvarolni a feleségemnek, akkor én nem viszem fel az asszonyt Budapestre.

(«Ah, gondolta Leon, még magad jösz kapóra elém. Milyen szépen lelőlek most!»)

– Ah, azt elhiszem. Az ürügy hamar készen van, a miért a képviselő urak itthon hagyják a feleségeiket. A kis Fifine azóta bizonyosan kijárta már az énekiskolát.

– Micsoda kis Fifine? kapott bele a háziasszony.

– No, az a kis reményteljes csemete, a kit a képviselőház taníttat ki énekesnőnek. Egyébiránt a szinháztéri pogácsaárulónő többet tudna felőle beszélni.

«… Sssss!» hangzék az asztal tulsó végéről. Potyási úr már vette észre a Leon képéhez emelt puskát s látta, hogy most mindjárt lelövi Nagybaróthyt, mint egy szalonkát.

Leon azonban hallatlanná tette az ő pisszegését, s részeg ember szelességével folytatá csak azért is:

– De iszen ismerjük a képviselő urak kópéságait! Mikor otthon elpanaszolják a feleségnek, hogy micsoda szörnyüség attól a pártelnöktől, hogy tiz órára teszi a conferentiát s éjfélutáni két óráig nem ereszti haza a törvényjavaslatok tüzetes tárgyalásából a tagokat! Szép kis tárgyalások azok.

«Zárkány! Zárkány!» Kiáltának most már többen közbe.

Erre a figyelmeztetésre úgy tett Leon, mint a ki hirtelen meghökkent, s a hogy részeg ember szokott, mikor észre veszi, hogy egy vasvillára való ostobaságot vetett az asztalra, azt hirtelen igyekezik még egy petrencze még ostobább magyarázattal eltakarni.

– Óh kérem, én a világért sem czéloztam Nagybaróthy barátomra, ő kivétel a többiek közt. Ő példánya a jó férjeknek. A mint a nyolcz órát üti, ő kel fel a klubban a helyéről és megy haza. A szinháztéri mandoletti boltba pedig csak azért szokott bepillantani, hogy a kedves feleségének egy kis friss dióskalácsot, meg pogácsát vigyen haza.

Ezzel a mentséggel aztán tökéletesen a víz alá buktatta szegény Nagybaróthyt; mert ez soha sem szokott nyolcz órakor hazamenni, pogácsát sem vitt a zsebében haza soha.

Potyási odaszaladt Leonhoz s a fülébe súgott:

(– Gyere már haza, kedves barátom. Szükséged van a nyugalomra. Tudod, reggel a hideg lelt.)

(– Nagyon részeg vagyok már, úgy-e? Sokat ittam.)

A házi asszonyság is felkelt és asztalt bontott, s igen fagyos tekintettel s feszes magatartással hagyta el a társaságot.

Leon tökéletesen el volt készülve. Ugy kellett a kalapot a fejébe nyomni, mert azt sem tudta, hogy az mire való? Aztán két czimbora kétfelől a karjánál fogva, nagy vesződséggel vezette haza az arany sasig. Utközben minden házba beakart menni. A szállásán aztán levetkőztették, lefektették s rábizták a pinczérre a szobakulcsot, hogy majd ha csenget, nézzen fel hozzá, – úgy holnap délfelé.

Nagy volt aztán a pinczér bámulása, mikor félóra mulva hallotta a csengetést s felszaladva a szobába, ott találta azt a holtrészeg embert az iróasztal mellett ülve s leveleket pecsételve.

Leon a legnyugodtabb hangon mondá neki, hogy rendeljen számára rögtön egy lovas embert, a ki a két levelet elvigye.

Az egyik szólt Nagy János uramnak Gezetlenbe.

A másik Csajkos uramnak Bátokba.

Nehány percz mulva ujra csengetett a pinczérnek.

Visszakérte az egyik levelet. A Bátokra szólót.

Meggyújtotta azt a gyertyánál s elégette.

Az a hajszálrugón ketyegő finom bolondság, a mi az emberi szív óra-művében megvan (a míg el nem kopik), s a mit becsületérzésnek neveznek, ezt még a mámor sem bírta elaltatni, ez megsúgta neki azzal az alig hallható óra ketyegésével, hogy lehetetlen az, hogy ő a bátokiak segélyéhez folyamodjék s győzzön olyan emberek szavazatával, a kik Nornenstein Alienor borát és pénzét elfogadták.

Csak a gezetleni levelet küldte el.

De nem is volt többre szükség.

A petarda megtette már a hatást.

Másnap a választásra felgyült városi és vidéki választók előtt az elnök egy levelet olvasott fel, melyben Nagybaróthy Dániel ur kijelenté, hogy ő neki családi körülményei s egészségi állapotjai nem engedik a képviselőség elvállalását, minélfogva barátai bizalmát megköszönve, kéri jelöltetését visszavonatni.

Nagy lett erre az ijedelem.

Futottak Nagybaróthy szállására, ott azt tudták meg, hogy az már korán reggel el is utazott családostól Koritnyiczára.

A gezetleniek, kik a piacz baloldalát foglalták el, az alatt lelkesülten hangoztatták Zárkány Napoleon nevét.

Az elnök határidőt tűzött ki a másik pártnak jelölt fölállítására.

Potyási lótott-futott jelöltet keresni: de minden ember hátra dugta előle a kezét, tudták, hogy ez drága kézszorítás.

Lassankint terjedt a lelkesülés s a jobboldalon álló csizmadiák is elkezdték hangoztatni Zárkány nevét, a nagybaróthi tábor kezdett átpártolni.

A végzetes határidő is letelt, most csak egyetlen egy mód van még fordítani a dolgon, azt megsúgta Potyási úr az elnöknek.

A közönség csak egy nevet hangoztat már: Zárkány.

Egyhangú lesz a megválasztás.

Csupán egy lényeges kérdés akaszthatja azt meg.

A jelölt a választás színhelyére idéztetik.

– Van-e önnek választói igazolványa?

Ezt kérdé tőle az elnök.

Azt pedig ezer ember közül kilenczszáz kilenczvenkilencznek nem jut eszébe a tárczájában hordozni. Pedig ebbe bele lehet kötni, ha nincs; mert a törvény azt mondja: választható csak az, a ki választó.

De épen Leon volt az az ezredik ember, a ki azt elő tudta adni.

– Itt a budapesti választói igazolványom; s minthogy a törvény a huszonnégy éves kort és a magyar nyelv tudását is feltételül szabja a képviselőnél, elhoztam a keresztlevelemet is, meg az iskolai bizonyítványomat: méltóztassék belőlük meggyőződni.

Csak akkor esett hanyatt minden ember bámulatában.

Hát ez már akkor, midőn hazulról elindult, tudta azt, hogy itt őt fogják megválasztani képviselőnek.

Irtóztató ember ez! Ilyen fiatal létére.

Mi lesz belőle még, ha a bölcseségfogai kinőnek?

S hangzott aztán az általános felkiáltás: «éljen Zárkány Napoleon, Etelvár képviselője!»

S nem volt egy falragasz, nem egy kitűzött zászló a városban, mely azt előre hirdette volna.

Alienor késő éjjel rendelte meg a pesti kocsit, melyen hadjárata színhelyéről elmeneküljön. Másnap reggelre ért be Gezetlenbe. Ott le sem szállt a kocsiból, lovakat váltott s utazott tovább. Délután lett, mikor Bátokra eljutott. Nem kellett neki sem étel, sem ital, csak friss előfogat. Ki se dugta a fejét az ernyő alól, hogy meg ne lássa valaki, a ki ráismerhetne. Ebben az átkozott hosszú épületben tánczolt ő a falusi nymphákkal s azoknak az öreg anyjaikkal. Még a csóktól is elment már minden kedve. A gyomra émelygett, ha rágondolt. Minden poézisát elvesztette előtte az élet. A mint befogták a lovakat, jó borravalót igért a kocsisnak, ha még ma eljut vele Etelvárra. Késő este volt, mikor a herczegnő kastélya mellett elhajtatott. Osonva akart keresztülmenni előtte, de a kocsis okvetlenül meg akarta a lovait itatni az út közepén lévő kútból, s az alatt ideje volt kikémlelni a hintó ernyője alól.

A herczegnő palotájának minden ablaka ki volt világítva, s a narancsfák sorba rakva a terrace előtt, tele aranyalmákkal.

A kapubejárat nemzeti színű szalagokkal volt felpiperézve s az ősi faragványok virágfüzérekkel átfonva.

Az udvar közepén állt egy roppant nagy gúla, melyen sorba rakott veres és fehér virágú pelargoniumok képeztek egy óriási «ÉLJEN»-t. A corridor boltívei mind szőnyegekkel feldiszítve, mig a kastély legmagasabb tornya hegyéről egy földet seprő nagy trikolór zászlót lebegtetett meg koronkint a feltámadó esti szél. Holmi ácsok, szőnyegészek mindenféle állványokon, karzatokon dolgoztak még ez éjjeli órában is, s a kastély melletti tó szigetén erősen építettek valami échafaudeot: az bizonyosan a tűzijáték számára lesz.

És ez mind az ő tiszteletére készül.

És ő ennek mind hátat fordít.

Egyszer-egyszer úgy rémlett neki, hogy be kellene hajtatni arra az udvarra s megkérdezni: ébren van-e, vagy alszik már az a szép leány, a kinek ő róla kell gondolkozni, ha ébren van, s róla álmodni, ha alszik? De csak elmult az is. A négynapi erőtetett tevékenység, izgalom után még mélyebben esett vissza erélytelen lomhaságába.

Nem kellett neki már se istennő, se nympha, ha még küzdeni is kell érte.

A méreg ette belül, ha rágondolt, hogy milyen hóborodott hadjáratra engedte magát rávetetni.

A parkból szép csengő soprán énekhang zendült fel, kisérve egy másik női alt hangtól.

– Siessünk kocsis!

Alig várta, hogy a kocsizörgésben elveszszen az a csábitó dal.

Éjfél volt, mire az etelvári postaház előtt megállt a hintó. Sietteté az előfogatot: reggelre az indóháznál kell lennie. Még nagyon is korán érkezett. A reggeli vonat csak tiz órára érkezik meg. Tehát öt óráig ülhet ott egy helyben. Nagyon haragos volt. Az állomásfőnök azt kérdezte tőle, hogy honnan jön. Megmondta neki, hogy Sipotáról. «Ejnye, nem tud valami hirt a princzről? Itt azt beszélik, hogy a gezetleniek levágták mind a két fülét.» Alienor megtapintotta a magáét. Még meg volt. Azt mondta, hogy nem tud róla semmit. Azt kérdezte tőle az állomásfőnök, hogy hová akar menni? Mondta neki, hogy Budapestre. «Ah, hisz akkor iszonyú kerülőt tett ön szekérúton. Sipotához csak egy napi járat a dancsvári állomás: arra mehetett volna.»

Erre Alienornak egy rémgondolatja támadt.

Ha Dancsvár csak egy napi járás Sipotához, akkor Dumka úr meg Leon a vasuton még eléje kerülhetnek, megfoghatják, visszavihetik.

Ez a rémület felkölté benne az akaraterőt.

Azt kérdezte az állomásfőnöktől, hogy lehetne-e innen különvonatot kapni?

Ez a kérdés gyanússá tette őt a hivatalos úr szemeiben. Kinézte a szemeiből, hogy nem jó járatban van.

– Szabad a becses neve után tudakozódnom?

– Igen hát. Princz Nornenstein Alienor!

Erre aztán csinált neki a főnök furcsa bókokat, egymás után hármat is. S futott, a sarkával előre, be az irodájába s egy óra mulva fűtve volt a gép. Alienor princz könnyebbült szívvel ült fel a waggonba. Ide már nem jöhet utána a kortes!

A tíz órai vonattal csakugyan megérkezett Dumka úr, a hátán czipelve a bundáját, a mit kölcsön kért Dancsváron.

– Kit tetszik keresni? kérdezé tőle az állomásfőnök.

– Nem látta a princzet? súgá az érdemes úr.

– Dehogy nem. Most ment el két óra előtt különvonattal Pestre.

– No akkor jójczakát kivánok.

Azzal bement a váróterembe, levetette magát a bundájára s azt mondta a szolgának, hogy őtet fel ne költse estig. Nem tudta azonban a szemeit se behunyni. Fölkelt, kocsit keresett, felvetette rá a bundáját s hajtatott Etelvár felé.