A NŐ SEGÉLYE.

– Mi történt? Kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel, hogy tovább ne rohanjon.

– Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az inspiciálást, mentem haza szépen a «Ló»-ba; a kapuban majd összeütöttük az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak. Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátbavágtam. Erre ő azt mondta, hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit? a mint a levelet elolvasta, kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt, fogassak be; elszökött a princz! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már? Aztán segítettem neki felszerszámozni; Dumka úr ezalatt felpofozta a pinczért, hogy mért nem siet a számadással? azután kijött, megpálczázta a kocsist, hogy mért nincs készen? a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy verekedés volt ott! Mikor már ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el, de pofon ne üssön aztán maga is!

Leon átvette az összegyűrt levelet s kisimította annak ránczait a térdén.

S aztán olvasta a levelet fenhangon.

«Uram! Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni, olyan nagyot, a milyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok nyaktörő útakon, részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos tenyereket ezer számra; eszem és iszom egy vályúból mozsdatlan vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács-készítette ételekből, a mikkel valahol rabokat vallatnak.»

– De uram! Az én magamfőzte paprikásom!

«Tánczolok kemenczevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.

– De uram! Az én feleségem!

«Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.

– Mink: botozni való parasztok!

«Neki megyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak s ráhagyom magam vétetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt angol verseket.»

– Mink pecsenyégek és kalmukok!

«Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb aristocrata, egy parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát, gelencsért, borbélyt, czirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leczkét tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz közepett, sőt még csizmadiamesterré is meghagyom magamat tétetni. De a mi még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én cholerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a szavazókat! S hogy én Nornenstein Alienor princz, a kinek az ősei a zsidókat csak a ghettoban tűrték meg, most elmenjek ujszülött zsidógyereket felavatni; annak keresztapjává lenni; a sakterrel, meg tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az önök rongyos képviselőségéért, de a spanyol királyi koronáért sem. Csinálják önök a választást, a hogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz kell rá? Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó, a mi áron csak kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbbé zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.

«Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.

«Princz Alienor Pratz von und zu Nornenstein.

– Tyhü, a ki áldotta! kiáltá el magát Csajkos uram. S én ezért az emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.

– Mit csinál Csajkos uram?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az újjamat, aztán egy kicsit a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? «Mozsdatlan vadállatok». – «Méregkeverő szakács.» (Ez én vagyok!) «Kemencze-vastag boszorkányok!» (Tyhü, ha azt a feleségem meghallja!) «Pecsenyégek és kalmukok.» (Ezek meg valamennyien vagyunk) s még «rongyos képviselőség!» No megállj princz! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a félbankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem? («Önnek is szól.») Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember, a ki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról-balról pofoncsapják vele. «Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó!» Eladó van, de nem gazember; gazember van, de nem eladó.

– Mit csinál Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?

– De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a falról azt a plakátot, a mi azt hirdette, hogy «Éljen Nornenstein Alienor képviselőjelölt.» Azt tizenhat felé tépte s elszórta a szélbe.

– De hát aztán mi lesz ebből Csajkos uram?

– Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.

Mikor aztán már akkora egérútat vett Csajkos uram, a honnan gondolta, hogy Leon nem éri utól: akkor elordítá magát.

«Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselőjelölt!» s azzal, a hogy csak a lábai bírták, nyargalt végig az utczán, minden alvót felordítva az álmából a fentebbi csatajelszóval.

Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a szállására, a hol most már egyedül maradt.

Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a félbankjegyeket tartalmazza.

E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt mellékelve.

«Polgártársaim. Azokkal a félbankjegyekkel, a miket önöknek a választás czéljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott van a szomszéd faluban. Ha a «vitéz»-es rész Bátokban van kiosztva, akkor a «leány»-os rész Máron: két ember ragaszsza össze a magáét, s úgy lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek összehasonlítják a fél jegyeiket: a mit jó lesz előre tudni.»

Az, a kire bízva volt a bankjegymanipulatio, el is végezte azt híven, csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta, hogy félbankjegyek s kiosztotta azokat. Először Bátokon, Kopronon, majd Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő a leányosokat.

Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle, hogy a mint a polgártársak figyelmeztető anonym levelek által értesülve lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot s haragjukban fel sem jönnek Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.

A végkatastrophára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.

És így ezer szavazat otthon fog maradni.

Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafæla herczegnő jegygyűrűjétől is.

És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer frtot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.

Leon elgondolkodott rajta.

… Milyen nagy a nők szerelme!

… Milyen nagy a nők csalfasága!