A MIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK.

– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen kivántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú hölgy. Vous étes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet hozzám te «arany fáczán». Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz. Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, a kik nem szeretik a gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj. Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hivatlak. Itt marad a kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély? Ugy-e milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai mind végig befuttatva repkénynyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk este kelnek s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb, mint a nappali. Télen úgy sem nagy a külömbség. Akkor az ember nappal sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell tartania, csak naplement után lehet szabadon lélekzeni. Ha egész nap szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van légygyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál körülöttünk, a kire semmi szükségünk nincsen, a ki csak alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak a mit magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész láthatárt körül látja, s arról, a mit lát, százféle gondolat tódul kedélyére; olyan gondolat, a mivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig csak azt látjuk meg, a mit szándékosan meg akarunk lámpánkkal világítani. Aztán meg fordítva: a ki éjjel alszik, az mintha el volna temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket s elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő! Gondolkodni az ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong, munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van, mindegyik három perczczel elébbre igazítva; úgy, hogy minden óranegyedet ötször hallok elkondulni) akkor a tizenkét óraütéssel is, ha fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni madame Corysande, ha gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az arany fáczán. Olyan túlhalmozott minden szépségekkel, mint egy arany fáczán és épen olyan semmi egyébre nem való, mint ránézni. Ennek az arcza még hetven esztendős korában is olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az arczképemet. Barabás festette tizennyolcz éves koromban. Semmit sem szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugy-e mennyire nem hasonlít a mostanihoz? Ne mondjon semmi bókot. Én jobban megvénültem mint koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok physicai szenvedést álltam ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah, pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly feledékeny vagyok. De az arczvonások elváltozásának egyéb okai is vannak. Az arcznak minden izomszálaga egy-egy különnemű indulat behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. A kiknek arcza nagyon fogékony az indulat-kifejezésekre, s érzésein nem tud uralkodni, annak arczán időjártával egészen megosztoznak a szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kigyóvonalt örökítenek meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arczból az indulatok befolyása által vén arcz. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s homlokizmait felvonja, támad három parallel fekmentes kigyóvonal. Ha haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban érinti az a ráncz, mely a félszemöld integető felhuzásától ered. A jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a hármas karéjt az orrczimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az egyik arczgödröcskét alakítja át mély árokká s azzal egyúttal fél képűvé teszi az arczot, míg a sok sírás concentricus ívekkel fogja körül az áll környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arczomon mind meg van. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az öregbítésükhöz, az által, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért mondta azt a párisi híres művész, kivel le akartam magamat arczképeztetni, hogy lehetetlen az arczomat eltalálni, mert az minden ülésnél más. Vigyázzon ön magára madame Corysande. E tekintetben tanuljon Rafaelától. Más egyébben ő neki kell öntől tanulnia. Mert az egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója lenni, édes jó madame Corysande?

Ez volt az első pihenő, a hol madame Corysandenak alkalma nyilt szóhoz juthatni.

Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, a ki őt egy egész olymppal felülmulja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy a mi az előadási tehetséget illeti, abban ő az utolérhetlen nagyságok közé tartozik, s ime most talált egy vetélytársra, a kivel szemben a párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik által «oui»-val és «non»-nal megszakgatott monolog.

– Ja wohl, duchesse.

A beszélgetés németül folyt, francziával vegyest.

– Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De úgyebár, az okosságot nem adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a főlényt a nő fölött, a kit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s a mint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a propylæum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény és travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?

– Igen herczegnő. Hanem auto–

– Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A herczegnő nem engedett neki egy egész szót végig mondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül s nem is olyan egyéneknek való, a kik vagy házi munkával, vagy mulatsággal vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell; előszeretet valamely szakmához, külömben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent összetanulás kiállhatatlan tudákos polyhistorrá teszi az asszonyt. Isten őrizzen a tudákos asszonytól; a hol az leül, onnan férfi, asszony, gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti figura docet!

A herczegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt egyszerre az arcza, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike harmoniába törekedett jönni egymással.

– Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom. Borzad a prælectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van. Nem vagyok cziczomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.

– Herczegasszonyom! Talán peri…

– Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem fel, együtt sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő mulva a kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal. Kétszer-háromszor körültánczolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig nyolcz szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a nagy pók hirtelen szétpeczkeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad le a hálóról és siet elbujni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a tanítványának: «nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házas életéből. Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a hatalmas nagy pók, a kié az egész selyempalota, az asszonyság; az a félénken közelítő pedig, a kinek a kuczkóban a helye, az az úr. Ha rossz kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha megkaphatja, meg is öli». Erről aztán áttér ön a corollariumokra és applicatiókra!

– Ah!

– Vagy pedig: együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre lecsapódik a cartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a «légy physiologiáját». Csak nem mosolyog ön azon madame Corysande, a mit mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt lény a világon. A teremtés remeke! Ha az ember azt mondhatja magáról, hogy ő a világ «ura», úgy a légy elmondhata, hogy ő a világ «úrnője». S ezt ön megmagyarázza neki.

– De herczegnő! Én nem tudok semmit a légy physiologiájáról, kiálta fel elszörnyedve madame Corysande.

– Ah menjen őn! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, a míg az ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, a mi női hivatásuk physiologiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a férj, kihez az élet minden phasisában hozzá vannak varrva. De miért tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat lehetetlenné teszi; s a kiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön sphærában élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia? Mit használ egy herczegkisasszonynak nem tudni azt, a mit megtudni veszedelmes egy polgár leánynak? És elvégre is a női erényt nem az ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy herczegnő is luxuriöz. Daphne, a nympha, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a «Nap» ellenében: míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az aranyeső ellen sem.

Madame Corysande mégis csak kiváncsi volt rá, hogy mi lesz mind ennek a vége?

– Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higyje, hogy én itt száraz pædagogiai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz, saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszitett agyú. Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, a miket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést nagygyá, hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a legnagyobb boldogság küszöbén álltam, a mi egy nőt idvezít; s akkor egy könynyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán egy felhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert engemet is tanítottak tánczolni, zongorázni, festeni, öt nyelven beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, a mi a nő életében a végczél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak?

Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy hová megy ki ez az értekezlet.

– Avez vous des enfants?

– Még mindig nincsenek, herczegnő. Felelé madame Corysande eczetesedni kezdő kedélylyel.

– Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent magyaráznom. Lesz ön szives velem az olvasószobámba jönni?

Kénytelen volt vele.

Az olvasószoba az emeleten volt, épen azon terem fölött, a melyben Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, a miket Chopin ábrándjaiból játszott.

A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt világitva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével bekalandozva a világos termet. A herczegnő nem félt attól. «Ezek az én fecskéim», mondá.

Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.

Gyönyörű éjszaka volt, a hold végig sütött a szobákon, a lámpáktól vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.

A herczegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő nem szokott reggelizni (t. i. este).

Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy tojást kellett meginnia nyersen, aztán még theát kapott, a miről nem tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne, vagy ánizs? azután egy csigahéjalakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie, a mi alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve valamivel, a mi erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók rejtegette csontkarjaiban.

A herczegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.

Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame Corysande szivét, a mint a könyvek sarkán a czímeket kezdé olvasgatni. Ez neki igazán «étrange» irodalom!

A herczegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy boncztani atlast, melynek a legelső felnyitására madame Corysandeot az ájulás kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.

A herczegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.

– Mert lássa ön, madame Corysande, szólt a tudományos magyarázat közben a herczegnő: a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei aztán a boldogtalan házasságok. A physica erősebb az ethicánál. Erény és erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani; de az életszervezet ismeretét: a belső organismus csodálatos összműködését kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én a miatt, hogy ez ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem tud előadásomra, mindig kaczag rajta, s ha öt perczig magyarázok neki valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigneolja Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alpháján? Ismeri ön a nőalkat strukturájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy nőalakot a maga primitiv valóságában.

– Dieu! Rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans habits?

A herczegnő egy szekrény elől félrehuzta a függönyt.

Attól aztán, a mit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka madame Corysandenak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látványnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes; de a mi madame Corysandera nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az, hogy neki a női csontváz minden egyes porczikájának rendeltetését, előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a herczegnő. Kitanult boncztanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tíz órai, mely a misére jelt adott s félbeszakítva az előadást, madame Corysandenak e spanyol inquisitori tortura alól felszabadulást hozott. A herczegnő ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

– Menjünk most a kápolnába; szólt helyretéve természettani könyveit, s imakönyvét keresve elő, a mi azon gyönge reményt gerjeszté madame Corysandenál, hogy talán már most a prælectió be van fejezve.

Rafaela herczegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta, előre bocsátva a tudakozó kérdést.

– Csak ketten vannak önök, vagy hárman?

– Csak ketten! mondá a herczegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. Te Loripapagály! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.

Rafaela bejött s malitiosus nyájassággal kérdé madame Corysandetól:

– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?

– Rettenetes szép.

– Mit értesz te hozzá? Te aranyfáczán! Neked ha nem regény, hát nem könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No nyujtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzádvaló embert.

A kápolna a kastély balszárnyán volt, az egyik donjont foglalta el. Belseje fejedelmi pompával diszítve. Művészi remekképek és szobrok a falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos hangulatába bele találni; a képeknél, szobroknál is mindig az kisértett fejében, hogy ez itt a «musculus buccinator», ez a «musculus masseter», ez a «serratus magnus», ez a «pronator», ez a «flexor», et cætera! et cætera!

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a herczegnő Rafaelának:

– Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te nem szereted azokat az ételeket, a miket én eszem. Pedig azok specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különcz ételeidet szereted. No hát rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

– Mi pedig menjünk a muzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba. Mégis használt hát szent Rókushoz folyamodni.

Már a hogy veszszük. A «használás» relativ fogalom.

Madame Corysande a «herczegnő muzeuma» alatt képzelt magának egy ritkaság-gyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi hímzetekből, viseletekből, butorokból; porczellánokat, majolikákat, vén emlékeket, a hogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatomiai muzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép remekmintázásaiból a természetnek, a miken, ha egy kiváncsi laicus végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől italtól, minden felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó muzeumban másfél óráig kellett madame Corysandenak hallgatni és nézni a herczegnő felvilágosításait pathologiai mysteriumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének revelatióiról, hypochondriaköltő felfedezéseket; a mikkel a jószivű előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső részében.

– No lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam, szólt a herczegnő nagyon elégülten. Azt a nagy aranyfáczánt hasztalan hozom ide, mert az felkapja a szoknyájáról a volan-t, az arczára teríti, hogy ne lásson semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a fejére borítani!

– És lássa ön: ezek azok, a miket az előkelő családok leányainak mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent? El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el ezeket?

(«Tartok tőle, hogy nem», mondá magában madame Corysande).

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, a mit Liviától hallott a herczegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem hozza el anyjához Liviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, a midőn azt állítjuk, hogy ez volt az első eset, a midőn egy élő testtel felruházott ember az éjféli rémes tizenkét óraütést, mint szabadulása hangját, áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. A hogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a herczegnő egy családi órást. A szakács órája három perczczel előbb jár, mint az étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kisértetek confundálása végett van így; azok nem tudják a sok óraütés közül kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a tálalás rende végett van így; a herczegnő csak teljesen kihült állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó csengetyűje s a komornyik «le diner est servi» jelentése között három percznyi időköz van hagyva.

És ez a három percz időköz még épen elég arra, hogy a herczegnő madame Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta muzeumnak felfedezze s őt ama borzalmas mysteriummal contemplative megismertesse, mely II-dik Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes eseményt alkotta.

Madame Corysandeot a hideg lelte. Nehányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kisértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédrehivás után is, a míg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem szünt meg a herczegnő az értekezést folytatni materialisticus életnézeteiről, s meg-megállt a lépcsőn, madame Corysandeot neki szorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat, szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s a közben ujjai hegyével gyöngéden érinté áldozatának magyarázat alatt levő alkatrészeit.

Az ebédhez csak hárman jelentek meg. A herczegnő nem volt bőkezű azon kegyével, hogy valakit asztalához ültessen. Madame Corysandera nézve az valódi kitüntetés volt. És mindazok, a kiket e szerencsében «nem» részesített a herczegnő, valóban, mély hálára lehettek ezért lekötelezve: mert a herczegnő rettenetes menut tartott.

Csak annyit bocsátunk előre, hogy számára minden ételt csaknem só nélkül, de igen sok czukorral készítettek.

Aztán minden ételnek czélja volt nála. Hiszen czélja van a szegény ember ételének is: az, hogy a gyomrot ellássa. De a herczegnő ételeinek nemcsak a gyomor számára volt nemes küldetésük. Azoknak üdvös hatása számítva volt a test minden életszervezetére: az egyik ide, a másik amoda hatott; azokból az ember nem azért evett, hogy jóllakjék, hanem hogy üdítő, zsongító, lágyító, szíverősítő, vértisztító, izzasztó és álomhozó szereket szedjen be magába, s ha valakivel együtt ebédelt a herczegnő, azzal dicsérte az ételeit, hogy ez erről, amaz arról jó: csak az éhségről nem volt jó egy se; s ha aztán a vendég végigkóstolta az egész patikát, akkor csakugyan fölösleges volt neki kedves egészségére kivánni az ebédet.

– No te nagy arczkép! Kiléptél a rámádból? ezzel a szóval köszönté leányát a herczegnő. Valóságos arczkép! Mozdulatlan minden vonása. Szoktál gondolkozni valamiről? Érzesz valamit? Éhséget úgy-e, semmit mást? Szeretsz valakit?

– Igen. Tégedet.

– Senkit. Magadat. Nos, mit főzettél magadnak ebédre?

– A mit a cselédek számára főztek. Az nagyon izletes. Burgonyaleves és pörkölthús tarhonyával.

– Az pedig egyik sem neked való. A burgonya túlságosan sok fehérnyét ád a vérnek, a sápkórra tesz hajlandóvá, a paprika pedig izgatólag hat a zsigerekre. Ezt majd magyarázza meg neki madame Corysande.

De nem hallott abból semmit madame Corysande, mert annak a figyelmét más tárgy foglalta el. Egy gyönyörű nagy füles bagoly, mely a herczegnő karszékének támlányán gubbaszkodott. Madame Corysande irtózott a bagolytól, s nem volt felőle bizonyos, hogy eleven állat-e az, vagy csak kitömött példánya egy bagolynak? Mindenesetre sajátságos diszítménye egy karszéknek.

Végre annyira kihült a leves, hogy le lehetett hozzá ülni. Az valami rókaszinű folyadék volt, melyből a mint egy evőkanállal bevett madame Corysande, úgy érezte, mintha egy rébuszt vett volna a szájába, a melyet addig nem lehet lenyelni, a míg a nyelvével ki nem találja a tartalmát. Ilyet ő még soha sem ízlelt.

A herczegnő előtt állt egy felnyitott doboz, melyből ő kis arany kanálkával a leveshez hasonló szinű, valami süredéket szedett ki, s azt a leves közé keverte, hogy még tartalmasabb legyen.

– Ez kænguruh kivonat-leves; magyarázá a herczegnő hüledező vendégének, ki azt képzelé e szónál, hogy a kænguruh még húskivonat korában is megtartotta ugrási tehetségét, s irigy szemmel tekinte Rafaelára, ki azalatt tele tányérral étvágyingerlő burgonyalevest fogyasztott egész mohósággal.

– Ez a leves az izmok szilárdságát mozdítja elő; igazolá a keserédes főzeményt a herczegnő. Szükséges azoknak, kik a női idomok plasticai egyöntetüségét sokáig fenn akarják tartani. Egyék még madame Corysande.

Lehetetlenséget kivánt a herczegnő. Ételei mind olyanok voltak, hogy azokba csak belekóstolni lehetett, de belőlük enni ép oly erős meggyőződésre volt szükség, minő az övé.

Az ember nem tudta nála, hogy mit eszik! Tészta boríték alatt gyanus, rezgő, nyúlós anyagok lappangtak; százféle füvagdalék complicált hospóttá keverve, rejtegetett félelmes, csúszós, mézgás falatokat, miknek lenyelésekor végig borsózott az embernek a háta; majd meg csak akkor vette észre, mikor a foga alatt valami megroppant, hogy most olyan állatot eszik meg, a minek soha sem vétett életében. Megörül valaminek, mikor a villájára kerül, azt hiszi, hogy palacsinta, s mikor beleharapott, akkor veszi észre, hogy kolbász, s mikor lenyelte, akkor kezdi sejteni, hogy az valami csúszó-mászó állat volt.

A herczegnő menujében lényeges alkatrészt képeztek a hidegvérű állatok, halak, rákok, békák, kagylók: madame Corysande pedig delejes irtózattal gondolt mindezekre. Ő a halat sem ette soha, de a hüllőkkel meg épen nyilt ellenségeskedésben élt.

S a herczegnő olyan kegyes volt, hogy meg is magyarázta neki, mi előnyük van a vizlakó állatoknak emberi táplálék alakjában? s föltette róla, hogy azokat majd odahaza is meg fogja honosítani s e czélból körülményesen elmagyarázta neki, hogyan kell elkészíteni a békát feketekávé mártással? mit használjon a minestrához, ha azt chinai holothurokból (tengerpuhányok) készítteti? miért kell két tengeri pókot használni egy grancevolihoz? hányféle fű, laboda, paréj vagdaltatik össze a macedoinehoz? mi mindenből áll ezeknek a kis lilaszinű, uborkába ójtott bogyóknak a tölteléke, a miknek a neve melonzani? A hogy jó gazdasszonyok szoktak kedveskedni vendégeiknek, mikor azok valami új ételt nagyon megszerettek. A húsneműekből a herczegnő csupán a vadaknak engedett polgárjogot, de azok is olyan csodálatos alakban voltak feladva, hogy az ember inkább hitte volna, hogy az valami csokoládszinű sajt, a mit felmetszenek előtte, hogy sem nyúlhus; s mikor egy bepáczolt mahagoni barna tömegről azt az ajánlatot hallotta madame Corysande, hogy az hód-czomb, fogadást tett magában, hogy még a castorkalapját is elpusztítja, ha hazakerül, nehogy erre a tárgyra visszaemlékeztesse.

De ezek az ételek mind különösen női életműszerek üdítésére, zsongítására valók.

E közben a herczegnő egyre zsémbelt Rafaelára, hogy azokból a paraszt ételekből oly jóizün eszik, s az övéit meg sem ízleli.

– Ezek az ételek neked valók. Soha sem lesz jó hozzád a férjed, ha ezeket meg nem szokod.

– Mama. Inkább soha se veszek férjet, mint hogy azt a sok csigát, békát mind együtt elvegyem vele.

– Igy beszél a «menyasszony kacsa». Ön nem iszik madame Corysande? Ön nagyon keveset eszik és épen nem iszik.

Ital pedig sokféle volt ott: az is mind langyos, mint az ételek. Ez a fogak épségben tartása végett van így rendelve. Bor, ser nincs azok közt, de különféle üvegekben árpaviz, kenyérvíz, édes savó, savanyú czibere, narancsvíz. Ezek közé a komornyik kegyes csalásból egy málnavíz feliratú üvegbe valami könnyű veres bort csempészett Rafaela számára az asztalra. Rafaela megszánta madame Corysandeot, s abból töltött az ő poharába is: a miért madame Corysande örök hálára lett iránta lekötelezve, e pohár veres bor mentette meg attól, hogy ebéd után a hideg kilelje.

– Ön, látom, hogy más ételekhez van szokva, mondá a herczegnő. No várjon, most jön valami, a mi önnek tetszését meg fogja nyerni. A legnemesebb része a marhának. Ez a kérődző állatoknak egyedüli alkatrésze, mely érdemes nők táplálékául szolgálni.

Ugyan mi lehet az? Behozták. Egy roppant nagy marhaszív volt spékelve.

– Az állatok szive, mint eledel, erősíti a női szívet. A női szív, mint tudjuk, egy 8-ad részszel kisebb, mint a férfi szív. Ezért az ösztön minden ifjú nőnél csirkék s egyéb szárnyasok szivét elkölteni. Ösztönszerű védelem a cardiopalmus ellen. De leghatásosabb erre az ökörszív. Egyék belőle madame Corysande…

De nem volt a világnak olyan kincse, a miért azt madame Corysande megtette volna! Eszébe jutott a troubadour szive, melyet a kegyetlen férj nyújtott feleségének szarvasszív gyanánt elkészítve, mely után a nemes hölgy éhen ölte el magát.

– Te sem? kinálkozék Rafaelához fordulva a herczegnő.

– Nem mama; megosztott szívet nem fogadok el.

– Úgy látom, szólt elszomorkodva a herczegnő, hogy az én lakomámat megint nem osztja velem senki más, mint Jakab.

Erre a névre a szék támláján gunnyasztó bagoly meglibbentette a szárnyait, s madame Corysande akkor lett bizonyossá felőle, hogy az csakugyan élő állat. Most aztán annál jobban félt tőle: a mióta megtudta, hogy azok a nagy világló szemei nincsenek üvegből, hanem azokkal az emberre ránéz. A pompás éjmadár feltátotta száját a nyujtott falat elé s lenyelte azt, mint egy gép. A herczegnő nagy gyönyörűséggel rakta a madár szájába a falatokat egymásután.

– Ez a legokosabb állat a világon. Éjjel van ébren, mint én, s megeszi azt, a mit én.

Mély szomorúság volt e szavakban. Rafaela könytelt szemekkel nézett anyjára: kinek egyedüli igaz élettársa egy bagoly, a ki együtt ébred, együtt alszik, együtt eszik vele. Senki más. A többi mind kényszerűségből teszi azt, ez az egy rokonszenvből.

A bagoly huhogott. Ez volt az asztaláldás nála. Meg-megrebbenté szárnyait, mintha el akarna repülni, de azért erősen fogta karmaival a szék támlányát, mintha a herczegnőt is magával akarná vinni.

Madame Corysande ájuldozott attól a gondolattól, hogy ha ez az ő fejére találna repülni, s titokban megtapogatta a chignonját: elég szilárdul van-e az alapzathoz hozzá épitve?

– Ugy-e mily pompás állat? Magasztalá őt a herczegnő. Mily okos arcz, mily gondolkozó fő, milyen szép szemek! És minő hatalmas karmok! Képes volna egy férfival megvívni. Csak nőket enged magával bánni.

– Gyönyörű! Rebegé madame Corysande.

– Ha meghalok, önnek hagyom Jakabot, madame Corysande.

– Oh herczegnő, én mindennap imádkozom, hogy az ég tartsa meg sokáig a herczegnő életét.

Egyszer aztán mégis csak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek.

Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a herczegnő odavonta őt az ölébe: ezt a diánai alakot.

– No jer ide, te kis ölbeli baba; te parányi. De rég nem voltál az ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak. Fűztél-e már rablánczra férfisziveket? Hogyan? Egész olvasószámra? He? Vagy még most is babával játszol? A leveledből nagyon keveset tudok meg. Nagyon röviden bánsz el az ifjakkal, a kikről irsz. A Jenő jó lovas; a Béla nagy bohó, az Alienor kiállhatatlanul szép ember. Nos, hát mi történt tovább? Mi van a Jenővel?

– Még mindig jó lovas.

– Hát a Béla?

– Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt.

– És az Alienor?

– Ép oly szép és kiállhatatlan, mint eddig.

– Azt szeretem, hogy hideg vérrel tudod megitélni a férfiakat. Minden nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, a kihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, a kit bálványoz, mert annak rabjává lesz. A középszerüség jellemzi a jó férjeket. Az olyan házasság a legboldogabb, a milyen Zenobiáé volt Odenatussal. A férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől örökölt ranggal birjon, mint olyannal, a mit öntehetségével szerzett. A nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből egészséges embert; gyáva férjből nagy jellemet; egyszerű férjből okos embert és megfordítva: egy túlerős férj mellett a nő elcsenevészhet betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyü, akarat nélküli, gondolkodni nem tudó lénynyé idomul át. Atyád egészséges-e?

– Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam.

– Köszönöm. Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk egymáshoz. Azt te jól tudod. De ő neki hivatása van, a mi nem engedi, hogy egy asszony szeszélyei nyügözzék. Neki a világban kell élni, nekem a világon kivül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam látogatóitok?

– Üdvözletüket mindig megirom levelemben.

E szónál madame Corysandenak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja egy átadandó üdvözlet.

– Megengedi herczegnő, hogy én is átadjak egy rám bizott bucsúkézcsókot?

– Kitől?

– Zárkány Napoleontól.

– Ah! Napoleon ott volt nálatok? Erről az egy emberről nem irtál leveledben.

– Nem jutott eszembe, felelt Rafaela.

A herczegnő odanyujtá kezét madame Corysandenak.

– Köszönöm Zárkány Napoleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjuból nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. Nagy ember lesz belőle.

– Miért hiszed azt? szólt Rafaela.

– Azért, mert nem akarják őt észrevenni.

A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar oly gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre megérkeztét.

Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani.

– Ah mily gyönyörű zivatar! kiálta fel a herczegnő, s egészen félrehuzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e nagyszerű tüneményt.

Madame Corysande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől; mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, s ha nagyon mennydörgött, bebujt a dunnája alá, s a mellett az az előitélete volt, hogy a villám nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A herczegnő pedig megfogta a két másik hölgy kezét, s odavitte őket magával az ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek, e czikázó napsugarakat a fekete éjben.

– Az ilyen ünnepélyes perczben rejlik a teremtés titka, sugá a herczegnő a reszkető Corysandenek. A kiáradó villanyosság termékenyítőleg hat növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert tény.

S azután olyan szépen elmagyarázta a herczegnő fogva tartott áldozatának a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corysande lassankint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda férfitól.

– Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim, szólt elragadtatással a herczegnő. Ez az én concertem, az én látványom, a miben a nappal élők nem gyönyörködnek. Ez alatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene!

Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról.

De a herczegnő egészen felfrissültnek látszott utána.

Éjfél után két óra volt az idő.

E helyen ebéd utáni két óra.

– Most lesz legszebb idő sétára, madame Corysande.

– Talán a folyosón herczegnő.

– Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben? mikor élenynel, villanynyal, ózonnal van tele a lég. Ki a szabadba; a parkban fogunk sétálni.

A herczegnő csöngetett, s a komornyiknak parancsot adott. A leányok készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el.

Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corysande. Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van.

De gyanus maradt előtte mégis az a szelid szemszögletből való félremosolygása Rafaelának, a mit e szavak után feléje vetett. Itt még valami következik.

Mikor jelezték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy kendőiket s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig, melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt, partjai szegélyezve nymphæákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz szinére, a tó felett tánczoló szunyogok után kapkodva. Szép, kedves éjszaka volt; az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold eltünőben volt már a magas fasudarak között; a falevelek hegyén ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt; minden fű, fa, virág tízszerezve adta ki illatát az eső után; kéjmámorral volt tele a lég.

Négy köpczös leány-cseléd kisérte a hölgyeket rudra akasztott lampionokkal s feltünő volt madame Corysande előtt, hogy az evezősök is mind nőcselédek voltak.

A rezgő tó tükre messzeveté a lámpák világát, s karcsú hattyupárok indultak utána a tovasikló csónaknak.

A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett ki. A sziget tamariszkbokrokkal volt környezve, s e bokrok keretén belül széles pázsit-tábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által, melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva.

Hanem út nem volt e szigeten sehol. – A zöld pázsit szőnyege szakadatlanul teríté azt be.

– Hol fogunk mi itt sétálni? sugá aggódva madame Corysande Rafaelának, a mint észrevette, hogy a gondola a szigetnél kiköt.

– A fűben, felelé neki Rafaela.

– Vékony brunellczipőinkben? mondá ijedelmesen Corysande.

– Nem. Mezítláb.

Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek hozzáfognak a herczegnőnek és Rafaelánák a lábait megszabadítani czipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltűzködni.

Madame Corysande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven fokon alul levő vízbe bele nem dugta.

Már pedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni.

– Je me meurs! rebegé az ártatlan áldozat. Ebbe én belehalok.

– Biztosítom önt, mondá neki a herczegnő, hogy a női organismus megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer. Egy séta a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal előtt.

Mit volt mit tenni? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek s eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó hüvelyt, s öltönyeit magasra föltüzködjék.

A herczegnő maga volt az első, a ki a gondolából kiszökött a gyepre. S azután a lámpavivő leányokat két oldalt bocsátva, sorba elvezette kedves vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik a holdfénynél gyönyörű rózsacsoportjait, yukkáit, cactusait, jazminbozótjait, ficuslugasait, keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban: kecske-békák, leveli békák százai ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók csoportja előtt; madame Corysande csak azon imádkozott, vajha egy béka rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha egy kigyó találna feltekergőzni a bokáján.

A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, s a társaság ismét visszakerült a gondolához.

A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait, s ismét felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért mégis csak azt hitte madame Corysande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ő vele senki, mert akkorra ő már meg lesz halva; de ha Isten úgy engedi, hogy élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen is ez a herczegnő, de nem látja az őt többet a kastélyában, a hol a vendégeket éjfélig anatomiai felolvasással, délben kænguruh-kivonattal traktálják s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott füben.

Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden másodnap ír levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer.

Mikor a gondolából a verandára kiléptek, így szólt a herczegnő:

– Mindjárt reggel lesz; most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó előállhat. Csókolj meg, te márványszobor s add át e csókot atyádnak. Madame Corysande: nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el Rafaelával mindazt közölni, a mit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg minél többször. Zárkány Napoleonnak vigye meg viszonüdvözletemet. Ha útra kel: mondja meg neki, a mit felőle hallott tőlem. Egyébb útravaló neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem «jó éjt».