AZ ALBUMBÓL.

Az urak megérkeztek a vadászatról s ebéd idejéig átöltözni szobáikba vonultak.

Etelváry Miksa herczeg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni. Mikor ide lenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári prépostja.

Igenis. Az etelvári herczegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi javadalmakat maga a herczegi család alapította, s az etelvári prépost jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a herczegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a legfüggetlenebb főpap.

A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a közbeszédben «pater Timót», hajdan ezredpap volt a huszároknál, a reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát visel. Erős, egészséges, duránczai alak, gömbölyű piros orczával, katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani, nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a herczeg is, a herczegnő is, és a fiatal urhölgyek, meg madame Corysande, a megyegyüléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hizelkedés. Soha sem biztos felőle senki, hogy előre üt-e, vagy hátra?

A főtisztelendő úr az első, a ki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzá szoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a herczegi salonba lépne, előbb útbaejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menu? betekint az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a pinczemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről s csak azután halad át a szomszédterembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátsza a «búsul a lengyelt». Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Tovább halad a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyülhelye is. Még ott sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herczeg hálószobájába vezet. Az egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás után benyit. A szobában a herczeg van csak jelen és az orvos.

A herczeg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven emlékeztetnek azokra az ősőkre, kiknek arczképei a czímerteremben néznek le az új ivadékra; csakhogy az élő arcza halaványabb, mint a festett kisérteteké: alig látszik élni; ritkán szól, beszéde halk suttogás. Fején a sürű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden tartott bajusza hollófeketék. A herczegnek idült szívbaja van, s az látszik meg rajta, mintha mindig szive rendetlen verését hallgatná.

Most épen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat felizgatta.

Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú, tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy a mit tud, nem tudja elmondani. Egy toasztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell kivontatni a hinárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.

Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál is több. Homœopatha. Doctor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy cholera alatt veratrummal!

A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.

– Doktor úr, tudja ön, miért itélték Palmert Londonban a garottra?

Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.

– Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hányadik szemer ez már, doktor úr?

– Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvörösödve. – Az orvosi tudomány…

De csak nem mondja tovább.

Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal agyonsújtani, mely így hangzanék: «az orvosi tudomány nem – breviarium.» – A mint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén s engedi még egy kicsit tovább élni.

– Oh dicső Hufeland! sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló ellenfelét.

Azonban a tulsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a scénának. A herczeg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés «utóbbisága» felett.

– «Kérem: ön az idősebb.» – «Rang szerint ön az első.» – «Ecclesia præcedit.» – «Én a házhoz tartozom.»

Csakugyan Napoleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, a ki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a «Jerichói Kürt» szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, a mennyiben a papok pénzét költi és a házhoz tartozó, a mennyiben a herczeg pénzét költi.

Különben Napoleon öcsémnek meg volt az az előjoga magához hasonlók között, hogy mindenütt előlbocsátották, azután arról, hogy ő mit és hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni? Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s félóra mulva minden tánczos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.

Ezúttal épen azon nagy problema megoldását akarná általa megkiséreltetni Kolompi úr: vajjon a herczegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni, mikor az ember a szobájába lép? Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos lelkiismeretmardosásokat érez e miatt, hogy nem követett-e el vétkes mulasztást az udvariasság szabályai ellen?

Zárkány Napoleon sugár, csaknem öles termetű ifju, kissé aláhajtva hordja fejét, mint a ki megszokta, hogy minden emberhez le kell hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív is, karddal a kezében, néha komolyan is; a midőn tornaszabály szerint folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelid, félig tréfás, félig szerelmes sugárzat egy perczre sem ad helyet vad villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily magas termetnél feltünő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni; de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.

Napoleon öcsém a herczeg elé lépett s megcsókolta a kezét.

Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd összeköttetésnek.

Hanem a hátuljövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s czuppantott a herczeg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig elmulasztottakat kárpótolt vele.

Ezáltal kész prédául esett Napoleon öcsémnek.

Ez a mint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe, sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet csókolt.

Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott perplexitásában, utána csinálta a kézcsókot a doktornak is.

Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napoleon, e szóval: «servus pater!»

Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét. A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az illetéktelenül lerótt kézcsókot.

Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.

A prépost hangosan felkaczagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés rájött. Megfenyegette ököllel Napoleont, a ki minden helyen bolondot űz s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.

– Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Czélzás az álmodott executióra.) Szólt a prépost a megfenyegetettre.

– A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám; felelt Napoleon öcsém kenetteljesen.

– De hisz ön oda be nem jut, tiltakozék az egyház embere. Majd, hogy még magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.

– Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga szállásán.

Kolompi barátunkra mutatott.

A «Jerichói Kürt» lovagja alacsony, tömzsi termet, a kin minden csupa domonstratio.

A kiborotvált áll demonstrálja a loyalis alattvalót, a kipödrött bajusz a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a traditiók hagyományos őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimismus helyreállítása mellett tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a szent Antonius egyesület tagsága mellett tanuskodik, az óralánczáról lefüggő csilingek egyike Szentgyörgy-pénz, mely a keresztyén katholikus sportsman jellegével ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját hirdeti; mellénygombjain szent István koronája, mint az ős alkotmány jelvénye, balkeze kis ujján czímeres gyürű, aristocraticus tartozandóság igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint, még a csizmája talpaira is az országczímer van felvésve. És a mit mond, az is mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.

Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.

– De hiszen ennek a patronusnak magának is pártfogóra lesz szüksége, hogy a mennybe bejusson.

– Miért? szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint a ki azt tartaná a legnagyobb csapásnak, a mi rajta megeshetik.

– Azért, mert ujságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden ujságiró egy héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan, hogy «ne csinálj te magadnak xylographiákat!» egész odáig, «hogy ne kivánd te a te felebarátodnak előfizetőit».

– Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása; védé magát és osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.

– No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok mondhatom! Csak a subventio tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?

A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését Etelváry herczegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni egynéhány angyal (a kik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a keserves czélzás a jusculumra.

– Az idők mostohasága… és az emberi hitetlenség… a közöny… Mutatott rá a vész indokára a betűk nagymestere.

– Ejh mit, zugolódék az egyháznagy méltó bánattal; ti nem értetek hozzá. A kinek ujság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenhét milliom lélek közül ha csak minden ezredik prænumerál is a lapodra, herczeg vagy s te traktálhatsz minket. Mért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked az egész világot, mint a czigány a fiának; hogy nem tudsz megélni belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg a módját, hogyan kell azt behajtani?

Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt akadva, hogy mivel védje magát?

Napoleon öcsém segítségére sietett.

– Én itt árulást sejtek, mondá fontoskodó arczczal. A kereskedelmi miniszter, mint tudjuk, szabadkőműves.

– Ah! Ez igaz volna? hebegé bámészkodva Kolompi.

Napoleon öcsém csak a szeme csöndes hunyorításával bizonyított állítása mellett.

– Még pedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri præsumtiv jelölt. Mikor a walesi herczeg itt járt, a ki valamennyi szabadkőműves páholyok főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek, egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plausibilis ürügye legyen az értekezletnek, a herczeg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón elnyerni magától, ez volt a titkos subventio.

– Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően irták le.

– Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég constatálva van, mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható már meg, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a «Jerichói Kürt»-re előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni, a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis erőszakosan előfizet, akkor megszekirozzák: minden második száma a lapjának elmarad. Vagy kap a «Jerichói Kürt» helyett «Alföldi csimpolyát», tót ujságot, míg megunja. S ha mindennek daczára mégis oly tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet, akkor mit cselekesznek? Azt, a mit dicső druszám ott Párisban praktizál a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újra nyomják a «Jerichói Kürtöt», titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított lapokat küldik szét titkos expeditio által az előfizetőknek.

Kolompi úr a herczegre nézett e szavak után, mintha azt akarná megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni?

Hanem a prépost nem kérdezte azt.

A hasára csapott tenyerével, s elkezdett nevetni.

– Bravo Napoleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd bizony miniszterek, királyi herczegek, s valamennyi kőművesek összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik az magától azért, mert élvezhetlen.

E szó elfeledteté Kolompival elébb a herczegre nézni, hogy engedelmet kérjen a tűzbejövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.

– Miért volna a «Kürt» élvezhetetlen?

– Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt, bogarat. A szerkesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!

Súlyos vádak!

De itt van Napoleon öcsém az interventioval.

– Au contraire! Nekem épen az a kifogásom a «Kürt» ellen, hogy nagyon is szelid, hogy igen kiméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég zélust.

Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon szelid, minden védelmi eszközeihez nyulni kényszeríté. Kereszttűzbe jutott. Napoleon öcsém ellen csinált arczvonalt.

– Én úgy hiszem, szólt, a kötelesség teljesítését érző harczfi buzgalmával, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a legkiméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.

– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy ujságíró, a ki előtt egy magas czél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, a mi igaz, annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. – «Gyanusítsunk!» mondá a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond «De insidiis» czímű könyvében a 456-ik lapon: «ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja követni, sőt ha rá fogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután már rá van fogva, kedvet kap hozzá.» Ez volna a «Kürt» jelszava, programmja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanusabbak. A hívek nekünk hisznek.

A prépost hahotával kaczagott. A herczeg pedig egy arczvonását sem mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a komoly arczra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság?

Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.

A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a keztyűt csak a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.

– Jöjjön tekintetes úr, az Isten áldja meg; legyen védelmemre. Nézze, bántják a «Kürtöt».

Számtartó úr megnyomta az orrahegyét a mutatóujjával s kimondá a tábori jelszót.

– Éljen a «Jerichói Kürt!» Isten tartsa meg sok esztendőkig!

– Ime, itt van egy hű olvasóm! szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az újérkezett karjába. Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy könyvben.

– Még pedig lelkiismeretes olvasó: a ki elolvassa a hírlapot egész odáig, hogy: «Nyomtatta Gyurián és Bagó». A «Jerichói Kürt» igen jó lap! A legjobb lap valamennyi között.

– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? Kapczáskodék a prépost.

– Nem! kérem. A pogánylapokból csak az ujdonságokat olvasom, s onnan mondhatom, hogy a «Kürt» valamennyi fölött áll, mert abban minden nap találok olyan ujdonságokat és kiváltképen táviratokat, melyek semmi más lapokban nem észlelhetők.

Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az ujdonságait kilencz más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb magasztalásra készen volt, csak erre nem.

Pedig a nagy œconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen beszél. Illustratiókkal is szolgál a kétkedőknek.

– No hát nem a «Kürt» hozta legelőször, hogy «Rothschild megvette Palæstinát s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda fogja összegyüjteni?» – Hát azt, hogy «Bismarcknak három fia – az egyik Franciscanus, a másik Dominicanus, a harmadik Templarius baráttá lett.»

– Ah! kiáltá fel elbámulva a szerkesztő, Templarius! (Ez mégis sok volt.)

– A hogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A Templariusok rende helyreállíttatott s vagyonaik visszaadattak.

Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.

A prépost arcza már kezdett lilaszínre válni a sok nevetéstől: Kegyelem! kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.

A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, a mit mondott.

– Ime a legujabb számban is, a mi csak épen most érkezett, egész csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók. «Monacoban kiütött a forradalom.» – «Az ashantik fenékbe fúrták az angol hajóhadat.» – «Nena Sahib angol peerségre emeltetett.» – «A három északi nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly a pápa leendő székhelye.»

– Per amorem Dei! – ne mondjon többet! könyörgött a kaczagó főpap; míg Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.

– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! szólt a számtartó, előhúzva zsebéből a «Jerichói Kürt»-öt. Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! A mit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: «Timót etelvári prépost excommunikáltatott, oka a veres nadrág.»

– Apátok lelke! szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről elfeledkezve.

– Itt van; mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. Nyomtatva van.

– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. Az nincs az én lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.

– Pedig íme itt van.

– Hogy történhetik ez?

– Uraim! szólt megnyugtatólag Napoleon öcsém a felháborodott hívekhez. Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a «Jerichói Kürt»-ből. Ő herczegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele össze.

Ez az indítvány praktikusnak látszott; az egész társaságot izgalomba hozta. – A herczeg arczán szelid mosoly kezdett feltünni.

– Megengedi kegyelmes uram, – szólt Napoleon, hogy a komornyikot elküldjem a lapért?

A herczeg helyeslően inte, Napoleon a csengetyűvel jelt adott.

– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből, serénykedék Kolompi úr.

– Nincs még az olvasóteremben, sugá fülébe Napoleon öcsém.

– Hát hol van?

– A konyhában odafenn.

– A konyhában?

– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van a lap nyomtatva, hogy a herczeg egyszer azt mondta rá: «ennek a lapnak oly szaga van, mint egy új koporsónak,» s azóta elébb mindig kiterítik a kemenczére száradni.

De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképen igaz volt. A visszakerült hirlap még azon meleg volt, mint a most sütött zsemlye.

A herczeg arczvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, a mint a most bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végig nézte. A megdöbbenés, az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle arczokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kaczaj, a számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr beledugta a fejét az incriminált hirlapba, minden arczvonását az orra körül iparkodva összegyüjteni; míg Napoleon öcsém maga igyekezett a legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég felé borzolva.

– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! hangzék fel minden oldalról.

– Felonia! Stellionatus! Larvatus! szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.

– Sőt misdemeanour! hajszolta tovább Napoleon öcsém.

– Igenis az! Ime itt van egy utánnyomott lap! Kiálta felragadva a corpus delictit Kolompi úr. Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herczeg én kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye kormányzójának feljelenteni.

A számtartó megrántotta az atilláját hátulról s fülébe sugott.

– Ezt a szolgabirónak kell feljelenteni; az első instantia.

– Igen, uram, Zárkány Napoleon! Én kivánom, hogy szigorú inquisitió tétessék rögtön ezen mis – izé – angolnevű czudarság felett.

– In flagranti? In facie loci? Biztatá őt a fődeliquens.

– De talán mégis nem illenék itt a kegyelmessége színe előtt. Okoskodék Dumka úr szerénykedve.

– A törvény nem ismer személyválogatást, szólt a hivatalos tekintély szigorú hangján Zárkány Napoleon, s tudta arczával jelezni, hogy mikor a szolgabiró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak «közönség», vagy «tanú» – czím nélkül.

S hogy tökéletes legyen az illusió, a herczeg is letette kezéből a szivart, a mire épen rá akart gyújtani, s a helyett az égő gyertyákat a komornyikkal az iróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló feszület mellé.

Zárkány Napoleon helyet foglalt az iróasztal mellett, s elkezdé a benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős, nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e himlővel oltva? Azután következtek a keresztül-kasul vallatások, mely műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győzödve, hogy ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze s egy organicus egészszé fognak képződni az ügyes vizsgáló biró kezében. Napoleon öcsém inquisitori hitele meg volt állapítva az által, hogy e hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.

A komornyik reszketett és vallott.

– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta ön a miláreszeket valami papirba takarni, a miket innen kivisz?

A számtartó izzadt és vallott.

– Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hirlapba volt takargatva az a kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A teinsasszonynak vette-e azt a kalapot, vagy másnak? – Kik voltak azok, a kikkel ön Pestig utazva, a waggonban egy kiterített plaiden egész éjjel ferblizett?

Következett Kolompi úr.

– Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor valamit más hirlapokból kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? – Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? – Emlékezik-e ön arra a dominóra, a ki önnek a mult hushagyón a Neue Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a szabadkőmivesek ismertető signaculumaival? Kikkel játszik ön calabriast? – Nyerni szokott-e vagy veszteni? Hány előfizetője van, mikor sok van?

Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.

El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, a mi nem ment minden makacskodás nélkül.

Azután következett a szembesítés.

– Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót, mikor elmegy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? – Kolompi úr! – Mi czélból érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? – Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?

Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények után az is constatálva lett a tanuvallomások által, hogy Dumka úrnak a «Jerichói Kürt»-jében egészen más tudósítások foglaltatnak, mint a melyek a herczeg és a prépost példányaiban feltalálhatók.

Az egész benevolum alatt a herczeg tekintete egyre derültebb lett; néha eltakarta zsebkendőjével arczát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel csomagolta össze gyógyszereit, a mik fölöslegesekké váltak.

Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláirták a jegyzőkönyvet. Megvan.

Már most tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni, szorgalmazá Napoleon öcsémet Kolompi úr.

– Én-e?

– Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabiró.

– Az ám. De én már nem vagyok szolgabiró. Még tegnap beadtam a lemondásomat ő kegyelmességének.

– Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? Förmedtek rá egyszerre hárman is.

– Önök maguk kivánták s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok?

– Szörnyüség! sopánkodék a számtartó; még meg is esküdtetett s kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!

– Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, a mit sohsem tudott meg tőlem senki.

– S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! veté szemére az egyháznagy.

– Én már azt hittem, hogy akasztani visznek; jajveszékelt a komornyik.

A herczeg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.

– De én viszem a dolgot a miniszterium elé. A nyilvánosság foruma elé adom. Interpellálom a kormányt. – Tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába kerítve a jegyzőkönyvet.

A herczeg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kinálta az uraságokat, a chartreuse zöld-arany nedvével.

A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot evett és interpellált.

– Majd én jövök most Napoleon urat kivallatni!

De a herczeg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmult arczáról. Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.

– Kolompi úr! mondá, jöjjön be velem kabinetembe.

Kolompi úr e szóra békét hagyott Napoleonnak, chartreusenek és kalácsszeletkéknek s követte a herczeget kabinetjébe, melynek ajtaja bezárult mögöttük.

A künnmaradtaknak Napoleon öcsém néhány szóval röviden elmondta a meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári posta-casinóban Dumka úr példányaiba extra-táviritokat. Dumka úr maga nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napoleon öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni s ezentúl Dumka úr a «Jerichói Kürt» sajtóterményeit egész természetes savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőczukor és spiritusz hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az emberek a tréfáért sokáig haragudni.

Nem sokára visszatért Kolompi úr is a herczeg kabinetjéből egyedül. Nagyon komoly és fontos arczot igyekezett csinálni. Kezet szorított Napoleon őcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének; ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internationalis kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herczeg is compromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez idő szerint barátságos nagyhatalom; loyalis embernek magánsérelmeit alá kell rendelni magasabb állami tekinteteknek; azért kéri is a jelenlevő urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.

Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy miatt.

Napoleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, a mit már azok tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szive. Az már a rurális gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az ujságirót.

Kolompi urnak pedig hát igen nemes intentiói voltak Napoleon öcsém irányában. Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.

– Ön tehát elhagyja a megyei pályát? kezdé a belekötést; nem is az ön tehetségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell választania; ott az ön carriereje.

– Igaz a! szólt Napoleon öcsém felsóhajtva. Csak akadnék olyan mesterre, a kinél az inasesztendőt kitöltsem.

Kolompi megszorítá a karját s protektori hunyorítással sugá:

– Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a lapomat.

– Igazán? szólt Napoleon gyermeteg örvendezéssel. Befogadna a műhelyébe úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok? Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat bele csinálni a lapba? Csak arra kérem, hogy a kis gyereket ne ringattassa velem, mert azt nem szeretem.

Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kis gyerek nincs a háznál, azután meg nem physicai működés végett hanem szép tolláért akarja őt megnyerni.

– Az igaz, hogy nagyon szép toll; szólt önelégülten Napoleon öcsém. Magam lőttem azt a darút a töbörcsöki pusztán.

Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott tollról van szó, hanem az irótolláról: melyre Napoleon öcsém ismét becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő irótolla olyan csunyát fog, mint a macskakaparás; de e scrupulusa nagy rögtön el lett enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres publicistának mind fertelmes calligraphiája van. Végre észrevette Kolompi úr a mókázást: akkor hátbavágta Napoleont s azt mondta neki, hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezérczikkiró főmunkatárst akarja őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, a miket az imént közrebocsátott. A ki annyira érti in theoria, hogy mint kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.

Erre aztán Napoleon öcsém egyszerre igen komoly arczot öltött és kezet adott rá.

– Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szivesen felajánlom szerény tehetségeimet.

Ez már okos beszéd s beillik egy kezdő képviselőjelölt programmjába.

– Aztán illő díjazás is jár vele: a «Jerichói Kürt» havonkint kétszáz forintot fizet.

– Ah, az nagyon sok lesz! szabadkozék Napoleon öcsém. Hisz annyi fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabiró ott hagyja a hivatalát, elmegy ujságirónak, s időjártával annyi lesz a lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.

Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva a felől, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában megbirálta ezt az együgyű falusi talentumot, a ki elég naiv, ki nem találni, hogy a számára felajánlott havidíj a herczeg grácziájából kerül; ki mind kettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton szokott, álczázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napoleon öcsém azt is kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a herczegnek alighanem ötszázba kerül; mert Kolompi úrnak csak le kell belőle destillálni a maga provisióját.

– Áll az alku!

Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani, hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napoleont magával. Most kell már majd a «Jerichói Kürtöt» megnézni!

Az ifjú Zárkány pedig azt sugta az orvosnak:

– A herczeg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.

– Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, a kit szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb. Ön mindig földerítette. De a herczegben nincs semmi önzés.

– Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a «Jerichói Kürt» utján.

– Ah – a legunalmasabb lap a világon!

– Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.

A befejezés nem váratott magára, mely minden családi vígjátéknak a végét képezi, t. i. az ebédre meghivó szózat. A herczeg előjött kabinetjéből, karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett el Napoleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az étterembe, hová a tulsó lakosztályból madame Corysande és Livia kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját nevét a terítéken, tudta hova üljön. Az asztalfőt Rafaela herczegnő foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herczeg; áttellenben az asztal végén Napoleon a két házi hölgy között.

– Az urak olyan sokat nevettek ma, szólt Rafaela szomszédjához. Felhallatszott hozzám az emeletbe.

– S ő kegyelmessége is osztotta a jó kedvet; mondá az orvos.

– Oh az Isten áldja meg, a ki őt felderítette, szólt Rafaela, gyöngéd kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy soha se legyenek azon e búskomor ránczok.

– De ne áldja meg! sietett ellenvetni páter Timót. Mert a mi rovásunkra történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!

– Kicsoda?

– Hát ki más, mint ő keme ott ni! Az én antipodesem.

Napoleon szembeszállt a váddal.

– Miért ellenlábas páter Timót?

– Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.

– A mi bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az igazmondás minden kellemetlen következményeitől.

– Ecce! szólt a prépost felserkenten: ez igaz volt. Lám, nekem tud igazat mondani.

– Mert ön is igazat mond nekem.

– Holott ezer embernek sorba tud hazudni.

– Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.

– Tehát a ki önhöz igazlelkü, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?

– Bizonyosan.

– Mindenkihez? Utriusque sexus?

– Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!

Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: «igen!» A min aztán a prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.

Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak a hegyes nyelével felírta e szókat a menulap tiszta oldalára: «utriusque sexus» – «ad internecionem». E szavakat majd ők Liviával, egy szótár meg egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni s megtudják belőle, hogy az első azt teszi, hogy «mindkét nembeliekhez», a másik pedig azt, hogy «halálnak haláláig!»

Napoleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame Corysandenak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Baloldali szomszédnéját, Livia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a poharát obligat udvariassággal néha-néha megtölté.

Ebéd után a társaság átvonult a társalgó terembe. Rafaela herczegnő ismét atyja karján, Napoleon öcsém madame Corysandeot vezette.

A társalgó terembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát Rafaelával. A herczegnő kereste őt.

Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napoleon előtt s azt kérdezé tőle:

– Ön szolgabiró?

– Nem többé herczegnő; már leköszöntem.

S miért tette azt?

– Diplomatiai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyülés letegyen.

– S mit fog ön most kezdeni?

– Beállok valami uriházhoz lengyelnek.

– Mi az?

– Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, a ki a házi urral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a whistpartiet kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért megverekszik, beszél francziául, úgy hogy csak maga érti, s nem haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak czimezik.

A herczegnő e tréfás őngúnyt e szemrehányással feddé meg:

– Önt Napoleonnak hívják, nemde?

– Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.

– S miért?

– Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak? Nekem nem maradt más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam költeni a felét.

– Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!

– Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk octroyált tíz parancsolat hosszú életet igér azoknak, a kik atyjukat tisztelik.

– Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. A kinek annyi módja van magát ujjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem választott ön életpályát?

– De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy miniszter.

A milyen komoly arczczal ezt Leon elmondta, (kit már ezentúl mi is így fogunk nevezni) olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.

– Ez igen szép czél. De a végett, hogy a magasra eljusson, elébb alant kell kezdeni.

– Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a herczegnő, még lejebb is megyek.

– Először hírt s nevet kell szerezni.

– Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a vármegyében. Nagy celebritas vagyok: ha muzsikálnak, az a kár, hogy nem muzsikálnak mindig.

– Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.

– Oh akkor bizonyosan áldott apám görögdinnyéiről hallott a herczegnő. Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm, hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett, hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni, kertészkedni. Ő maga az úrban boldogult, világhirű görögdinnye termesztő volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint kimentem a kertbe, s a szép síma görögdinnyéit mind tele karczoltam czifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott meg kapott rajta a közönség, agióval vették a czifra dinnyét. Erről lettem hirhedtté, herczegnő.

– Nem csupán erről, szólt Rafaela, ki el sem mosolyodott Leon adomáján. Vannak, a kik emlékeznek az illustrált folyamodásra, mely a főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.

– Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá herczegnő; kiskorú voltam, mikor azt elkövettem.

– Én, ha férfi volnék s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A festő a legfüggetlenebb úr a földön.

– Igaz, herczegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő. Abból nem lesz miniszter. Iróból még lett néha miniszter, szinészből is, sőt nyomdászból és szabóból köztársasági elnök is, de festőből soha még eddig.1)

– Hát mért nem lesz ön iró, szinész, nyomdász, vagy szabó?

– A két utóbbi qualificatio csak Amerikára szól. Szinész nem lehetek a termetemnél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák a fejemet, s az arczjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.

– Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két újjnyival.

Valóban, a mint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy szembenézhessen azzal, a kivel beszél.

– Marad az iró. Nos?

– Megvallok mindent, herczegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a megjavulásnak. Én épen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a lelkemet.

– A lelkét? Kinek?

– Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a «Jerichói Kürt» érdemdús szerkesztőjének, a ki azt igéri, hogy felváltja a Napoleonomat Péterfillérekre.

– No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?

– Nagyon meggondolom. Herczegnő, én ismerem mindenféle módját a pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az adóköteles tárgyat a financz elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét; eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot s nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak tartom azt, hogy egy ember előálljon s azt mondja ezer embernek: «nekem most jutott eszembe valami, a mit én leirok; ti pedig ezeren fizessetek nekem azért, hogy ezt elhagyom nektek olvasni». Hiszen igaz, hogy mindig szerettem elbolondítani, a kivel tehettem, de annak mindig én adtam meg az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, a kinek publicum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap elámítom.

– De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem tulsó felét. A ki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet s ez nemes, magasztos hivatás.

– Leteszem a paizsomat, herczegnő s nem védem magam, ez valóban úgy van. De épen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz? Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy czélt, a melyhez háttal fordulva indulok el?

– Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer bizonyosan el jut keletre.

– Tökéletesen igaz, herczegnő, de épen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz lesz-e bennem elég kitartás?

– No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?

– Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.

– Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.

– S inkább minden szenteket, mint önt, herczegnő. De Isten őrizze ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, a kit annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok. Látogatása nem álom, hanem «jelenés.» Buzdít, vagy lebeszél, vigasztal vagy megfedd, s a mit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!

E szavak alatt a herczegnő érezé, minő hatása van a földi halandók szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.

– Mi a szent neve? kérdé a herczegnő, a varázs alatt.

Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.

Aztán halkan mondá:

– Az egy nőnév.

Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.

Az a diadala már meg volt, hogy a sarkasmusokkal vértezett embert kényszeríté pánczélját letenni s az érzés selyemköntösében jelenni meg a küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?

«Az egy nőnév?»

Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a hithű mozaita előtt az «Úr»-nak neve.

Ez nem kérkedés, ez meghódolás.

Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában meg ne jelenjen Napoleon előtt, a hogy e mondta, könyörgetlenül és tanácsát el ne mondja neki.

Büszkesége talált ki valamit az ellen.

– Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell; figyelmezteté társalkodónőjét.

– Én készen vagyok.

Napoleon megcsókolá madame Corysande kezét.

– Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a herczegnő anyjának s mondja meg neki, hogy ez bucsuzó tisztelgésem. Holnap eltünök e vidékről.

– Hová megy ön?

– Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.

– Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? Kérdé tőle hidegen a herczegnő.

– Az indulás késői órájáról.

A herczegnő sietett bucsut venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a kezét és arczát s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel eltávozott.

Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész éjjel nem feküsznek le, s így meglesz óva attól, hogy vele álmában, büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék ő róla; de az álom viszonozva ne legyen.

Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve. Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes polczot a másik után elfoglalja; lángészszel, szorgalommal a mindennapi emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze a mit ősei elvesztettek; láthatóvá tegye magát, s ez jó lesz rá nézve. Ha pedig vissza fog futni sebével az erdőbe: hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul s meg lesz rajta boszulva az a sok gonosztett, a mit ő követett el másokon.

Negyedóra mulva utban volt a hintó a két hölgygyel Etelvár felé.