A GÚLA MAGASÁN.

– Nos, kedves Leon, hát kezded-e már körültekinteni szerencséd láthatárát? Van-e már sejtelmed arról, hogy mi vagy és mi fogsz lenni? Hej, hogy összeránczoltad a homlokodat! Bánt ugyebár az a gondolat, hogy ez a nevetséges alak, ez a minden ajtón kidobott vándorló lélek, a vas kakadú, tud arról valamit, hogy te milyen szerencsés ember vagy? Hogy emelkedésed titkába be van avatva, hogy tégedet még méltóságos úr korodban is tegezni bátorkodik?

– Nem úgy van. Sőt ha valaha az lennék, a minek most gúnyolsz: notabilitás, befolyásos úr, egész életed szerepét elrontanám azzal, hogy nyiltan kikiabálnám az egész világnak felőled: íme, ez egy derék ember, a ki nekem jó barátom, a kit én becsülök, ne higyjen senki az álarczának!

– Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy ezt négy szem között hallottam tőled. Igen jól esett. És már most ugyan őrizkedni fogok, hogy veled nyilvánosan találkozzam valahol. Te végetted. Mert ha te azt kikiabálod a világnak, hogy én derék embered és igaz barátod vagyok, azt ugyan felőlem senki sem fogja elhinni; hanem te rólad fogja azt hinni, hogy bolond vagy. Hanem hát már most miért ez az összeránczolt homlok? mondd meg! Ha herczegünk halálát gyászolod, azt jól teszed; de egyúttal engedj arczodon egy kis derengést a hálaérzetnek is, ha rágondolsz. Ő halála órájában egy világot nyitott meg előtted.

– Neked van tudomásod arról a levélről, a mit Rafaela herczegnőnek mondott tollba, én hozzám?

– Van!

– S hiszed te, hogy én azt az előnyt, a mit egy haldokló adott a kezembe, ki fogom zsákmányolni most?

– Micsoda észjárás ez?

– Azt tudod, hogy mennyi mindent ki tudok állani? A gyomrom éhséget, az idegeim rettegést, a bőröm vágást, égetést, hideget, a büszkeségem lemondást. Meg tudom bocsátani egy nőnek, ha szeretett és megcsalt. De hogy egy hölgy más jogon nevezzen magáénak, mint azon, hogy «szeret»: ezzel a gondolattal nem tudok kibékülni soha!

– S félsz, hogy így lehet?

– Tudom, hogy így van. A herczeg szeretett engem, s leánya azt hiszi, hogy ezt lehet örökölni is. A bálványozás, a mivel ő atyját körülvette, képessé teszi őt arra, hogy annak végakaratáért saját magát is áldozatúl hozza. Járul hozzá egy neme a boszúnak is. Sokszor látunk megfoghatatlan házasságokat, a miknél minden ember azt kérdi, hogyan választhatta ez a delnő ezt a férfit a maga urául? Csak a közelebb állók tudják, hogy sértett női büszkeség foglalta el a hajlam szerepét. Valaki hűtlenül elhagyta a hölgyet, s az meg akarta mutatni a hűtelennek, hogy nem búsul utána, el tudja felejteni, s férjhez ment a legelső férfiúhoz, a ki meghajtotta magát előtte. Mire a gyászév lefoly, majd elmúlik a harag, elhalványul a megdicsőült apa végakaratának emléke s ezzel együtt Zárkány Leon képe is az elmúltak közé hanyatlik. Várjuk be ennek a végét csendesen.

– Ugyan nem szégyenled magadat? Vagy engem tartasz a világ legegyügyübb emberének, a kit ilyen lélektani felolvasásokkal lehet jól tartani? Hát kell ahhoz boszú, elkeseredés, hogy egy hölgy Nornenstein Alienor helyett Zárkány Napoleonnak adja kezét? Ha megforditva történt volna a dolog, akkor állna az okoskodásod. S nem tudom, hogy nem úgy történt-e? Nem tudom, hogy nem Leon volt-e az, kinek vigasztaló megjelenésére várt egyszer egy gyászoló hölgy, anyja koporsója mellett. Táviratot is küldtek utána, hogy jöjjön. Ő nem érkezett meg. Félreértették elmaradását. Helyette beállt ez a festett szalmabáb. Sírt, mint egy rossz szinész. S elfogadták őt. Így megfordítva áll a te meséd. Hidd el, hogy téged nagyon régen szeret Rafaela.

– Ő tudna szeretni?

– Attól függ, hogy minő szerelmet keressz egy nőben? Ha kedélyednek kalandos, szeszélyes, csapongó szenvedély kell, akkor szaladj Pompeia után; az most Párisban szalmaözvegy s az ura nem mehet hozzá; ha pedig naiv, érzelgő gyöngédség kell: egy leány, a ki bolondod, a kivel mindent tehetsz, a ki játéktárgyad, mulattatód, a kinek nincs egyéb vágya, mint téged a földi paradicsom üdvözültjévé tenni: akkor maradj a varrólányodnál; Rafaela ezekhez nem fog érteni soha, nem is fogja megtanulni soha: sem a te kedvedért, sem a maga kedvéért. Hanem ha nőt akarsz találni, a ki eszményképe a feleségnek, a ki a férjnek nem játszótársa, hanem saját jobbik fele: a ki bajaidban osztozik, távollétedben minden féltő kincsedet megőrzi, a ki becsületedre büszke, a ki elpirúl, ha megcsókolod s megcsókol, ha alszol; a ki úgy ölel meg, mintha mindig menyasszonyod volna; a ki majdan gyermekeidet az anya fogalmával megismerteti s ha gyónni megy a paphoz, ezt az egy bűnét tudja megsúgni neki: hogy férjét még jobban szereti, mint a gyermekeit! de a mit az nem fog megtudni soha. Ha ilyen nőt kerestél, megtaláltad.

Leon nem engedte magát érzelgésekre ragadtatni.

– Mindig gúny tárgya volt előttem az olyan férfi, s véleményemben osztozik az egész világ, a ki vagyont és rangot házasodik magának. Egy férfi, a ki megfizetteti a szerelmét. Mennyi gúnyt űztünk az olyan tekintetes úrból, a ki nőül vett egy méltóságos asszonyt, s aztán, hogy ne legyen közöttük olyan nagy a distantia, a férjet elkezdték azontúl nagyságosnak czímezni; ez volt a zsámoly, a mire felállt, hogy megcsókolhassa a feleségét. Ha már csakugyan világtörténeti nevezetességgé kell lennem, Anchisest válaszszam-e mintaképemül, a ki arról lett historikussá, hogy fiatal korában egy istennőt szeretett, s vénségében nem bírta a lábait?

– Neked nem lesz szükséged arra a zsámolyra. Nem volna szabad kifecsegnem, a mit csak vísszatértedben tudsz majd meg; de hisz a te titkod az, meg fogod őrizni. Te, édesem, mire visszaérkezel Budapestre, olyan magasan fogsz rang dolgában állani, mint maga Etelváry Rafaela herczegnő.

Erre épen nagyot kaczagott Leon.

– Hahaha! Csak nem tesz tán meg a közvélemény «nemzet bárójának»? Ez a hely már be van töltve.

Az öreg úr vállát vonogatta bosszúsan.

– Én egyenlő rangról beszéltem. Van «ugrás» a heraldikában! Veled nem kezdik a báróságon. Nem csupán a diplomatiai téren tett szolgálataid megjutalmazásáról van szó, hanem nagy tehetségeidnek felhasználásáról. Te a meghalt Etelváry Miksa herczeg helyébe fogsz kineveztetni főispánnak.

Leon arcza egyszerre elsápadt e szóra:

– Te tréfálsz!

– Veled négyszemközt soha. Már készen van kineveztetésed; csak a gyászszertartás peripetiáit nem akarják vele megzavarni. És akkor te egyszerre azon a magaslaton állsz, a melyről Rafaela atyja letünt, zászlós úr vagy: felsőházi tag, egy vármegye kormányzója, külömb főúr, mint Fürst Pratz Alienor von und zu, und ohne Nornenstein.

– Komolyan megrémítesz! Főispán! Ugyanabban a megyében, melyet eddig herczeg Etelváry kormányzott: nemcsak Magyarország első dynastáinak egyike, de a legbölcsebb fő, a legnemesebb szív, a mire valaha ország dolga bízva volt! s most én következzem utána, mint a régi ezüst után a fertálybankó! Én, a ki szolgabíró voltam ugyanabban a vármegyében, az is rossz: tréfacsinálója az egész környéknek, bálokban előtánczos: arról celebritás; különben senki és semmi. Se ész, se tapasztalat, se érdem, se birtok, se tekintély! S hitessem el valakivel, mikor abba az elnöki székbe beleülök, hogy én főispán vagyok! Hát ennyire kifogyott volna az ország nagy emberekből, hogy én rám kerüljön a sor?

– Sunt, qui se nequiter humiliant! Mások más véleménynyel vannak felőled.

De Leon nagyon belejött, mint az egyszer neki lódult lokomotiv, nem tudta magát megállítani.

– Hogy én abban a teremben elnököljek, melynek zöld asztalát csupa tizenhárompróbás hazafiak, kiszolgált képviselők, honvédezredesek és ménestartó kiskirályok ülik körül, a hol még a birtokos paraszt is olyan büszke, mint egy brahmin, magam pedig, a ki esernyővel vágtatok végig az utczán, próbáljak vezetni egy ilyen társaságból álló gyülést, melyet csak egy olyan ember, a ki patriarcha volt, tudott rendben tartani, s tűrjem, hogy per «méltóságos úr» szamarazzanak le? S ne merjek parancsolni, attól félve, hogy senki sem fogadja meg? S aztán, mikor ülés oszoltával alattvalóim fennhangon kiáltják elé ötös fogataikat, halljam a malitiosus felkiáltást a hátam mögött: «János! a méltóságos úr kalucsnijait!» S a míg eddig ahhoz volt szokva a közönség, hogy a közgyűlés után a főispánja az egész tekintetes karokat és rendeket meginvitálja lakomára, hogy az utolsó kortes is a csizmaszárában vitte haza a pezsgőt, a mit már nem tudott meginni, s kilencz ujság nyögött az elmondott toasztok reprodukálásában, most én megszökjem vendégeim elől! Vagy pedig tegyem az ellenkezőjét? Feszítsem magamat, játszam a nagy urat, a szerepet, a minek felvettem a jelmezét? hogy azzal dicsérjenek meg a hátam mögött, hogy a pezsgőm, szivarom ugyan jó, hanem kár, hogy száz perczentre szedem fel a pénzt Lőw Hirschtől! Ez a fátum van szánva nekem?

– Nem vágtam a szavadba, mert féltem, hogy elüttetsz a rúddal. I tempi passati az kedves barátom, a miről te beszélsz. A vármegye sem olyan vármegye már, mint a hajdani volt, a gyűlés sem olyan gyűlés s a főispán sem olyan főispán. Az most hivatalnok, bureaucrata, a kinek dolga van: sok. A parádénak vége. A fényes szónoklatok helyett prózai munka vár minden emberre, s azt a szerint itélik meg, ki hogy elvégzi? nem hogy hány lóval hajtat bele? A mostani főispáni állás igen nehéz: nem fényes, de annál fontosabb hivatal. Épen ezért bízzák te rád. Nyugodt lélekkel fogadd el azt. Fizetés jár vele annyi, a mennyiből meg lehet élni tisztességesen; de meg kell szolgálni erősen. Egyébiránt (előre mindent kifecsegnem nem szabad), de annyit megmondhatok, hogy fényes rangod mellett nem fogsz te a «Johannes sine terra»-k osztályába tartozni.

Leon arcza lángvörös lett e szóra.

– Te! Talán csak nem gondolsz arra, hogy engem a herczeg végrendeletében valami hagyománynyal alázott volna meg? Ez elől kiszökném Európából!

– Ne készülj sehová szökni. Nem hagyott neked a herczeg semmit. Ismerem a végrendeletét; nekem diktálta le; én írtam azt alá, mint egy az öt tanú közül. A te neved elő sem fordul abban.

– Tehát az által hiszed, hogy gazdaggá leszek, hogy előbb elszédelgem magamnak Rafaela herczegnő jegygyürüjét?

– Óh nem. Már akkor gazdag ember fogsz lenni, mikor hozzá közelítesz, hogy őt megnyerd.

– Hihetetlen tündérmese ez.

– Hogy tündérmese: az igaz; hanem azért hidd el, mert én mondom.

– Ha parancsolod, hát elhiszem.

– És akkor elfogadod a főispáni állást?

– Majd meglátom.

– Meglátod! – Úgy-e azt sem akartad elhinni, hogy a kis varróleányodnak átadom a négy ezer frankodat s nem vágja a szemem közé?

– Nos? szólt Leon s ismét arczába szökött a vére.

– Elvégeztem mindent úgy, a hogy kellett. Megtudta, hogy mi küldetésben jársz, s a pénz oly modorban lett kezébe adva, hogy még büszke is lehet rá. Derék leány, nagynénjével együtt. Megérdemli a pártfogást. Nem fogom őt szem elől elveszteni. Te nem kerested őt még fel?

Leon elővette tárczájából a lepecsételt levélborítékot. Még nem volt feltörve.

– Nagyon helyesen van. Egészen correct ember vagy. Igazi gavallér csak egész szivet ád egy nőnek. Akár az egyiknek, akár a másiknak. De abból, hogy levelemet fel nem törted, arra a meggyőződésre jutottam, hogy daczára tenger scruplusaidnak, mégis komolyan gondolsz te a herczegnőre. Tehát csak kisérd le most Etelvárra; temessék el a herczeget, a kitől én majd csak itt az irgalmasok kápolnájában vehetek bucsút, a hol ravatalát felállítják egy napra. Aztán mikor visszatérsz, Budapesten már várni fog a meghívás. A mit kinálnak fogadd el.

– Még egyet. Kérlek: küldj egy gyászjelentést madame Corysandenak. Neki is jóltevője volt a herczeg. Talán jól fog esni, ha ravatalánál kisírhatja magát.

– Már meg is tettem.

Leon nagyon érzékenyen szorítá meg a kezét a bohókás vas kakadúnak, a ki azért volt a világon, hogy az ő gondolatait megelőzze.

Mert Leon csak Liviára gondolt most is.