MINDENFÉLE AUSPICZIUMOK.

Azért, hogy Szent-Ilonán, meg Helgolandban és a tenger tetején semmi szó sem hangzott Zárkány leendő új méltóságáról, abból nem következett, hogy már az egész vármegye ne tudta légyen azt. Az is nagyon valószínű, hogy az embereknek Etelvárott is azért vannak a szemeik, hogy lássanak. S midőn azt látja mindenki, hogy Zárkány Leon hazahozza az ős kastélyba Rafaela herczegnőt; az fogadja el a magas rokonságot, az ország előkelőit, kik a végtisztességre megjelennek, az kiséri a herczegnőt a templomba a requiemhez: mind ehhez aztán már nagyon kevés kombináló tehetség kell, hogy kitalálja a többit.

Leon tapasztalhatá is az első hallásra és tekintetre, hogy irányában a közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté, hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, a mit leeresztenek, és ő, a kit fölemelnek.

Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind tegezni kezdték s abban a modorban, a melylyel a hölgyek az üdvözletet viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.

A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arczczal közelített felé. Most még csak egyenkint.

Pedig hiszen a komor gyászos arcz csak addig tart, a míg a kriptaajtót bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász.

Tehát a komoly hangulat egyenesen az ő személyét illeté.

Kadártai alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről; előadta, milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól elkülöníteni. (Most csak egy unokaöcscse van a hivatalban: akkor lehetne kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok elkelne. (Retardatum ugyan azért csak annyi lenne, de legalább ki volna egészítve a preferánczpartie). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé kellene osztani; mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez veszélyezteti a közbiztonságot).

A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztül szelő folyam szabályozásáról; s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet a miniszteriumtól elég friss himlő-oltóanyagot kapni az újszülöttek számára, s hogy hét hivatalos krajczár egy beojtási műtétért, tizennégy krajczár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés A csendbiztos panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nemlátta más módját a megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.

A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is szives üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha miniszter lesz is! de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott vele – a felsőház reformja iránt, mint a melynek megoldása égető kérdés az országra nézve.

Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves Karakán barátját, a ki három órája, hogy antichambriroz neki ottan. Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arcza van; a szakálla az állán kiborotválva. Kivánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak czímezze. Nem kivánja magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr emlékezzék rá; sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr elfelejtette, hogy ő ki volt? Egészen más ember lett, mint a régi Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az útibiztosi állomás, s neki különös szenvedélye, életének legfőbb feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon nem szabadúlt meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, a miben az obsittól kezdve a visumrepertumig minden benn van, a zsebébe nem dugja.

Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan csiklandozta az, hogy őt itt mindenki «gazdának» nézi.

A park egyik útján Dumka úrral találkozott össze.

A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy léptekkel járt alá s fel a parkban s egy darab papirosból, mely reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fenhangon, s a mint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten dugta zsebébe a papirosát.

«Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy; Dumka úr ujdonat új szónoklatot tanul be!»

Leon aztán útat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik mellékúton, a hol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami ismerős jöjjön elébe.

Pedig mégis jött.

Azok a vándor hangyák ott az úton keresztül, a mik akkor is így jártak egy hosszú szakadatlan lánczolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár azt mondta ezen jártában: «ne tapossunk rájuk a szegény férgekre, mikor mi magunk oly boldogok vagyunk!»

Vajjon megvan-e még az a nagy mohos fa, a mire az a repkény felfutott, a minek a levelét még most is hordozza valaki?

Vajjon vissza lehet-e adni a fának a leszakított levelet?

Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidülten. A legutóbbi vihar kicsavarta azt százados gyökereiből.

Leon elmélázva állt meg a kidölt fa előtt: az is az ő halottja volt.

Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel.

A hang ismerős volt, de nem kellemetes; s még ellenszenvesebbé idomítva a szokatlan nyájasság által.

Visszafordult: a vadpalatinust látta maga előtt.

Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, a mi nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a földig; maga a lemeztelenített fő pedig símára meg volt fésülve, s a haja odatapasztva tarkójához jó avas pergamenolajos pomádéval, a minek a szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt kényszerítve bajuszpedrővel; a mitől ugyan egyes részei emanczipálták magukat, s különváltak, úgy hogy négy bajusza támadt kettő helyett, de a mi legismerhetlenebbé álczázta az alakot, az, hogy teljes ujdonatúj ruha volt rajta, még pedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és az ingelőjén gomb volt.

Ki alkotta őt újra?

– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak. Ismétlé még sokkal édeskésebb hangon a megszelidített szörnyeteg.

Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Oda lépett hozzá. Kezét nyújtá neki.

«Csuppsz!» Abban a perczben rajta volt a kezén egy nagy teleszájas csók.

– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hiszen régi jó ismerősök vagyunk.

– Tudom én a mi illik, kérem alázatosan. Változnak az idők; változnak ez emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?

Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén; akkorát fohászkodva, mint egy beteg tehén.

– Nagyon szép öntől, hogy ön is gyászt öltött a főispánunkért.

– Oh nem, kérem alássan. Én nem ő excellentiáját gyászolom. Hogy vetemednék arra a vakmerőségre egy ilyen magamforma szegény ördög, hogy egy ilyen illustris személy gyászkiséretéhez számitsa magát? Én a saját halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.

S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.

– Ah! Az Isten nyugtassa meg szegényt. Áldott jó teremtés volt.

– Derék, jó asszony volt. A mi hibája volt, most már felejtsük el neki. Szegény! Sok pálinkát ivott s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.

– Vigasztalja önt meg az ég.

– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat méltóságod, nagyméltóságod, excellentiád. Azért bátorkodtam alkalmatlankodni.

– Én? Tukmányi úr!

– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?

– Hogyne? a melyikben az a kitünő szép búza terem.

– A megboldogult herczeg igen szép összeget kinált nekem egykor azért, s én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha sokallja az eddig igért árt, magam fogom azt leliczitálni; a míg csak elfogadhatónak nem találja.

Ez mégis olyan beszéd volt, a mit nem lehetett hallatlanná tenni.

– Jól van Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató úrnak.

– Oh de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.

– Keresztyéni cselekedetet? Hogyan Tukmányi úr?

A megszelidült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a karját, s húzódozva ereszkedett bele a magyarázatba.

– Hát a mint mondám az elébb, folytatá reszketeg, siránk hangon, az én jámbor oldalbordám elkivánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván és özvegyen hagyott itten. Már pedig oldalborda nélkül csak nem élhet az ember.

– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság arany jármát Tukmányi úr?

– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott hozzá!)

– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, a kinek sorsát megédesíteni szándékozik?

– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik minden nagy férfiú szívében; hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a gezetleni piaczon kegyesen példálódni tetszett velem.

– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát még sem hiába jött a Nemesis!

– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig boszantott vele a vén hárpia (nyugodjanak békével hamvai!) míg daczból is oda kezdtem járogatni. Ott meg szivesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek háládatlan. Az ember nincs kőből!

– De még nincs behozva a polgári házasság az országba; úgy tudom.

– Hisz épen ez az oka, a miért hajlandóva lettem eladni a jószágomat; mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternativát állít fel: aut-aut? «vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel a kedvemért keresztyénné lesz; – vagy pedig nem adom el a birtokomat, akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.»

Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását oly nagyon, mint az, hogy ennél a revelátiónál hangos hahotába nem tört ki. – El sem mosolyodott rá.

– Látja már most a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet fog mívelni, ha a herczegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma; míg ha nem teszi meg, akkor az a példa fog széthangzani az országban, hogy egy igaz hitű keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ez által az anyaszentegyháznak!

Leon még erre sem mosolyodott el.

Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg ajánlatát Dumka úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.

A gyászos férfiú aztán még egyszer neki ágoskodott Leon kezének, hogy azt megcsókolja, s csak azon mult, hogy nem érhette el, mert Leon olyan magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, a merre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább hármat sodorintani össze.

Leon pedig ott maradt azon a helyen, a hol állt s azon gondolkozott, hogy ha ő nagyon nagy úr volna s aztán ez a park az övé volna, csináltatna egy olyan gépet, a mivel ezt a fát megint vissza lehetne ültetni a helyébe.

Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a részecskéjének, a melyben valami elrejtett hiuságát lakozni hite. Vágyott valami gorombaság után.

Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez tud még valamit mondani, a mi keserű?

Neki indult, hogy meglátogassa.

A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap épen a harminczkilenczféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja, semmi más.

– Szent atyám, ön nem mondott igazat! támadá őt meg Leon; azt izente, hogy nem jól érzi magát.

– Qui bene distinguit, bene docet. «Itthon» nagyon jól érzem magamat. De «másutt» nem érzem magamat jól. A hol sok ember van, és sokat beszélnek. Titeket szeretlek, tégedet, meg a herczegasszonyt is. Még ha méltóságos úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Úgy-e méltóságos és kegyelmes uram?

(Ez is hizelkedik már, a mióta szelét érzi «nagy szerencsémnek», gondolá magában Leon elszomorodva. «Ennek se csókolok már többet kezet.».)

– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató predikáczióra; folytatá páter Timót. Igen szép textusra akadtam. «Sámuel X-ik könyvének 1-ső és azt követő verseiben.»

– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a bibliát, mint rabbi Hirsch Dænemark: nincs is meg könytáramban ezen nagybecsű olvasmány. Inkább mondja elő szóval, miről szól e textus?

– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X-ik könyvé nek 1-ső és további versei beszélnek arról, miképen elindula Saul az ő apjának a szamarait keresni, – és talála helyettük egy királyságot!

Leon egyszerre elérté a czélzást. Goromba volt az; de talált!

– De szent atyám! szólt méltatlankodva. A szamarak hasonlata erős!

Erre aztán a pap szemközt állt neki s azt mondá:

– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, a ki elvész a hűsége miatt?!

Ha csak ez kellett Leonnak: ezt ugyan megkapta.

Kezet csókolhatott már a prépostnak!

Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy irmagnak megtartogassa az igazkimondást.