A HARMADIK NYOM.

Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe sietni.

A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek és izgalmak paradicsomából, a szajnaparti világvárosból rögtön a rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre beleesett egy olyan nagy városba, a hol minden ember elvesztette a saját édes eszét s aztán szaladgált az utczán, hogy a másét megkaphassa.

Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban, vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak; az utczákon háborúhíreket árultak, rettenetes hirlapokat, fejedelemnők torzképeivel; kiállhatatlan volt az utczánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi ezer franczia esett el! A közönség ittas az embervértől.

Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kenczelláriába levén útja, felkerült a Stadtparkba, hogy kikerülje az utczát, a hol embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről, mint ágyúról és mitrailleuseről.

Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg félre sem tekintett.

Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt ascetai világtól megválását megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával. Bécsben az a dicséretes rend van, hogy a ki kutyát akar magával hordani, az tartozik azt zsinegen vezetni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis mellékkirándulásra s ezáltal a járszalagot Leon felé húzta. «Pamina!» hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött s ő egyszerre meg volt fogva.

– Ah, madame, ez Bauernfängerei! szólt Leon hátrafordulva, de aztán mikor a sürű fátyol daczára felismerte a delnő arczát, örömtelten kiálta fel: «ah, madame Corysande! Ah la chère madame Corysande!»

A delnő nagy zavarba látszott jönni; a mit igyekezett álczázni az ölebecske miatti vesződséggel. A miniatur oroszlán most megint ettől a hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott s azt csavarta körül a zsinórral, s egyéb mindenféle indiscretiót követve el a toilettejével, utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, a mikor aztán nagyon vitéz lett s elkezdett Leonra ugatni.

– De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!

Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt s addig hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté. «Ah be kedves kis kutyácska! Ah milyen módos kis szörnyetegecske.»

Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe s ezáltal tökéletesen foglyul ejté madame Corysandeot: kezében volt a kézi zálog.

– Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.

– Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?

– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy önt láthatom, édes jó Corysande!

– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön is siet: látom. Isten önnel.

S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.

– Oh énnekem semmi sietős dolgom sincs. Faczér vagyok. Elcsaptam magamtól a miniszteriumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.

– Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.

– Oh, oda meg épen a legnagyobb örömmel fogom elkisérni.

– Nagyon megtisztel ön vele, uram; de kénytelen vagyok azt megköszönni. Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.

Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.

Leon megállt, s erre madame Corysandenak is meg kellett állania, mert a kis kutya nála volt.

– Kedves Corysande! szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, a miknek a bűvereje elé hasztalan huzogatá sürűbbre a delnő a fátyolát. – Ön nem lakik egyedül.

Madame Corysande a lábával toppantott, a mi nagy elhatározást jelentett. Már most félreveté arczáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.

– Ön meg akar engem sérteni?

– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.

– Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?

– Egy másik kisaszonynyal.

Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét s elkezdett a napernyő hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.

– Ez már mégis valami varázslat! – Tört ki végre, s a helyett, hogy odább ment volna, leereszkedett egy kerti lóczára. Lenormand vetette ki kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?

– Tehát ott van önnél! kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.

– Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?

– Oh mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?

– Legyen nyugodt: ő egészséges; egész nap dolgozik, munkája után él és – nem panaszkodik.

– Munkája után él? És minő munka az?

– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tiszteségesen fizetik. Nem szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen. Minden szivesség, a mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a számára, boltról-boltra járva.

– Oh az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg nekem, hogy őt lássam?

– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket; hisz megírta önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a herczegi családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela herczegnő bosszuálló természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.

– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton grammairéjéből való frázisokkal, a mikben maga sem hisz. Ön nagyon jól ismeri Rafaela herczegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltünt kedvencze balsorsát enyhítse. Az angyalok boszúállók, a hogy a biblia ismerteti őket; de Rafaela jobb az angyaloknál. Ő miatta nincs ok elrejtőzni.

– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az ördögök miatt van ok elrejtőzni.

– A kik közé tartozom én magam is?

– Sőt különösen és kiválólag ön miatt.

– Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.

– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is, a kiket megajándékozott a zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön, egy férfi sem kezdi azon, hogy «kisasszony, én igen tréfás szándékkal jövök önhöz». Azért kérem, tegye le a kutyámat; – nézze, milyen szép szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.

– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha megharagítanak, nem kimélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem meg nem mondja, hol lakik s oda nem enged menni, én fogom önnek a Pamináját s belehajítom a Dunába.

– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb pillanatokban sem tudja a bohóczkodást megtagadni. Ereszsze el azt a kutyát, mert sírni fogok.

Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd, hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki nem szünt meg, assszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.

– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy Schutzmann s emlékezzék Blasel couplettjére.

– «Ki Stadparkban udvarol: Börtönbe vándorol!

– Nem, hanem a másik: «Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol». Beszéljen okosan.

– No hát mi czélból akarja őt tudósítani ittlétéről?

– Ismétlem, hogy a legkomolyabb czélból. Nőmmé akarom őt tenni. Becsületemre mondom.

– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja meg azt, a mit kimond. Hisz épen ez az, a mi a lehetetlenségek közé tartozik. A herczeg Liviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herczeg nem tudott arról semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt hitte: Livia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani. S ha Livia egy olyan közönséges lélek lett volna, a milyennek szeretnek a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg; a beteg férj úgy sem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni, hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. – Nem így lett. Elhagyta a herczegi házat, hol az úrnői magas polczot nem foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a leányt arra, hogy: «gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta mögött; engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit kikérte, mielőtt tudakozódott Livia szive után s csak akkor tudattuk vele, hogy ez a szív már nem szabad!» Képes volna ön a herczeg szeme elé kerülni, Liviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem lehet Liviát nőül venni, a míg a herczeg él!

Mindez megczáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástól elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.

– De hisz ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, a melyben én kisértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!

– Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna itélve ennyi és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy elálczázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval gyaníttatta volna ezt a herczeg előtt, ha őszintén megvallotta volna neki, atyja helyett atyjának, hogy Liviát szereti, hogy őt magának eljegyezte: ha ön csak egyetlen egy irott sort adott volna Livia kezébe, a mivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most nem állt volna elő.

Leon homlokát verte tenyerével.

Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott eszébe.)

Akkor készült épen Liviának irni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát adni. Mennyi rosszat tett a helyett! Itt hibázta el az egész életét.

– A bal helyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem, hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom észszel kiszámított volt. Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas czélt elérni, nincs előnyére az, ha elárulja, hogy szive már le van kötve. És épen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány sziveért van cserébe adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeslem. Hanem már most játszsza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut, hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.

– Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam: elértem pályám végét. Semmi közöm többé herczegekhez és államférfiakhoz; kifacsart czitromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi vágyam, semmi ambitióm. És semmi kilátásom. Talán ha utána járnék, megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból; de hogy mennyire szándékozom ezt tenni, azt megitélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat, Szent-Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a kegyelmes uraknak azt az összeget, a mit rám bíztak, mint diplomatára, hogy költsem el, s én nem végeztem be, a mit rám bíztak, mert előbbvaló kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak; de hogy akár térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel fölfelé akarok maradni.

– Szentséges Isten! Ön Szent-Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije sincs többé?

– Van! Meg vagyok magam magamnak.

– S hogy akarja ön Liviát akkor elvenni?

– Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a világnak valamelyik zugába, a hol még van értéke egy embernek, a ki nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem kell senki pártfogása többé. – Kérem önt madame Corysande: ha már nem engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de nem koldus. Nincs mit várnom senkitől; de nem is tartozom senkinek semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: a hogy csak egy elhibázott élet az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újra kezdeni az életet s ujjá teremteni magamat. Most már nem kinálok neki megosztott dicsőséget, jólétet; hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.

– Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit igérné neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: «nézd, nincs egyebem, mint száraz kenyerem»: azzal el fogja őt csábítani. Jó. Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. S nem fogom lebeszélni róla, hogy választ adjon rá önnek. Hanem már most egyre kérem. Nem szükség becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Livia nyomaira akadni; bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is csodaeset. Már most még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is kitudja, hol lakom én? s egész a rejtekig eljöjjön; de gondolja meg, hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó szerény menhelyéből is elriasztaná s tovább kergetné a világba. – Ily kegyetlen még a szerelem sem lehet.

– Igérem, hogy nem fogom őt keresni.

– Akkor viszont én is megigérem önnek, hogy minden héten ezen a napon, ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt mondok önnek Liviáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysandenak, a mi ellen Pamina hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője ellen.

– Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a házból.

– Dehogy nem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön felől valami újat mondani.

– Jól van, madame Corysande. Hanem már most még egyet. Beszéltünk száraz kenyérről. Mily édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva. Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt, a kit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.

Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből s végignézte Leont.

– Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, a kit ön magáénak tart, még tőlem: egy nőtől sem fogad el ajándékot, hanem dolgozik annyit, a mennyit lehet, s beéri kevéssel.

– De én nekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!

– Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, már most tűrje nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés: várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg s ma már fel akar támadni? Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre találkozunk. Adieu! Gyerünk Pamina!

Azzal odahagyta Leont.