BOLOND SZERENCSE.

Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni s azután pénzterhétől megszabadulni.

E végett legelőbb is fel kellett találni a maga vas kakaduját, a kinek az alkalmatlan hitbizományt visszaadja.

Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kanczelláriánál. Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.

A bankutczához a hadügyministerium palotája előtt visz el az út. Ezt az utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két ágyu előtt, (a mik czímernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi van a boltban?) a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellentiás réztekintélyt insultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálczája végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.

A bankutcza szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra megcsókolja. Épen az ő vas kakaduja volt.

Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és porczellánfehér inexpressible.

– Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari kancelláriaba? Ne menj most oda.

– Hiszen csak azért akartam oda menni, hogy téged megtaláljalak. Ezen szerencsét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld petrezselymet, a mi a magyar udvari kancellaria küszöbén terem.

– Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják előtte a füvet, mikor a delegatio ott ül. Hát velem akartál találkozni? Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vas kakaduról.

(– Dejszen: már nem te vagy a vas kakadu; hanem én, gondolta magában Leon.)

– No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a verestorony-utczában egy kedves kis csapszéket, a hol pompásan csinálják a beafsteaket s kitünő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába, aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy inyencz volt.)

Leon ráállt az indítványra s aztán mentek egymás után. (A bécsi belvárosi utczák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen; karöltve pedig csak azok járnak, a kiknek kiválasztott gyönyörüségük telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak, hogy társaságban egyik az utcza jobb, másik a bal járdáján halad egymás mellett.)

Csak a kis vendéglő ajtajában találkozhattak ismét össze.

A kis öreg úr itt már nagyon otthonosnak látszott; a felszolgáló személyzet sajátszerű bizalmas mosolylyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő szokta idehordani az idegen vendégeket.

– Jean! nyissa fel a numero 4-et; aztán két beafsteaket, angolosan. Úgy-e, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm! Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, a mivel az embereknek a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.

E közben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, a hol rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis ember, a ki bort szokott hozni a vendégeknek.

– Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni? Hozz legelébb is útcsinálónak két palaczk Chablit. Vagy jobb szereti tán az én barátom a Liebfrauenmilchet? Vagy a Steinheimer Cabinetet? Vagy a Chateau Margot-val tartsunk?

– Hallod-e öregem, mondá Leon; ne rendelj most drága borokat, mert szűken kell bánnom a pénzzel.

– Ah! Az öreg úr nagyot bámult. No hát fiam, hozz két «pfiff» Vöslauert.

Mikor aztán egyedül maradtak, oda könyökölt Leon elé s suttogva mondá neki:

– A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párisban, hogy elfogyott a pénzed?

– Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet; épen azért kerestelek, hogy visszaadjam, itt van; nesze.

Azzal kivette tárczájából a csomagot s odatette eléje.

A vén diplomata nagyon rázta a fejét s vonogatta a vállait.

– Mi ez kérem? Nem értem.

– A pénz, a mit te nekem adtál s a mit én neked most visszaadok.

Az öreg úr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly oly féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.

– No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, a mióta kétágú vagyok. Ugyan kérlek, keress magadnak valakit, a kivel elhitesd, hogy én ennyi pénzt adtam te neked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.

Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff borral. Itczényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi ember egy «fütty» bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel s nem részegszik meg tőle.

– Micsoda ez? förmedt fel az öreg diplomata: hát te pagát ultimója a pinczéreknek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem értetted, mit mondtam? Hozz két palaczk Chablit «és» egy Liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad!

A kis Ganymédes bámulva nézett rá.

Az öreg úr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot s végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.

– Láttál már ennyi pénzt egy rakáson? – Ez mind az enyim.

Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben tört ki és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.

– No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el.

– Kedves öregem, mondá Leon. Én most semmi tréfáló kedvemben nem vagyok. Ellenkezőleg úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te hoztad, arra a czélra, hogy egy diplomatiai küldetéshez eszközül szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza kell adnom. Én nem élek Dispositionsfondból.

– Arra esküszöm neked, hogy ez nem került a Dispositionsfondból.

– Hát akár honnan került: én azt, a mire ezt fordítani kellett volna, nem végeztem el.

Az öreg úr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott s aztán ráütött Leon kezére:

– Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad végre. Ne vágj a szavamba kérlek. Te most jösz a faluról, a veremből, a föld alól? Nem tudsz semmit. Hiszen remekeltél, te! Te lángész! Te burokban született! Te szerencse fia! Hiszen úgy végeztél el mindent, mint egy táltos! Hiszen te boszorkánymester vagy!

– Gúnyolódol?

– Azt hajtottad végre, a mi feladatod volt. Őszintén, teljes buzgalommal jártál el azon küldetésben, hogy a világ sorsát intéző diplomatákat a helyzet «valódi» megismertetésével békeszeretetre, engedékenységre hangold. Minden utat és módot megkisértél. S úgy viselted magadat azon a sikamló parquetten, mint ellenfeleidnek egyenrangú ellenviadora. Mert nézeteidet mindenütt sietett egy másik tábor megczáfolni, a véleményt, a mit te építettél, megdönteni, a «hamis» helyzetet érvényesíteni. A mi embertől kitelt, azt te becsületesen megtetted és sok leleményességgel. Irtál memorandumokat, hírlapokba leveleztél, szövetkeztél a távol elvrokonokkal, ismereteket szereztél, még a munkások békemeetingjén is szónokoltál; emissariusaid bejárták az egész országot s tudósításaid pontosak és igazak voltak minden tárgyról. De valamennyi ötleted kőzött legremekebb, leggeniálisabb volt – hirtelen eltávozásod Párisból.

– Ah!

– Bizonyosan neszét vetted annak, a mi készülőben volt köröskörül. Arról már bizonyosságot szerezhettél magadnak, hogy a két hatalom között, mely az élethalálharcz eszméjét már «nemzeti becsületkérdéssé» emelte, kibékítésről szó sem lehet. Azt is jól láttad, hogy egyetlen egy államnak a beavatkozása e rettentő harczba egész Európát lángba borítja, s e tűzpróbán keresztülmenni legkevesebb szüksége van a te szegény kis újra épülő hazádnak. Láttad pedig jól, hogy mások hova törekszenek. Ilyen válságos időkben nem az emberi vélemény dönt, nem az igazság, nem a logika: hanem az események, a világtörténet nagy véletlenei.

Leon bámulva hallgatá, hogy mondja el más az ő saját gondolatait.

– A dolog így történt. Julius 7-dikén kaptad te azt a táviratot, melyben megczáfolják Bécsből a tűzérütegek hadilábra állását. (No azt már minden ember tudja, hogy hivatalos dementiket hogyan kell olvasni.) Másnap Nornenstein Alienor elutazott Délnémetországba; ugyanaz nap megérkezett Nornenstein Octavián Párisba. Neked azt mondták, hogy kedves menyét meglátogatni ment oda; de te jól tudtad, hogy egy nagy kölcsönt megkötni siet, a mi nélkül a liga meg sem mozdulhat. Párison kellett keresztül mennie Brüsselbe; mert Németországban nagyon keresett czikk volt már személyleirása. – Ekkor legjobban hizelkedett neked minden ember. Estélyeket rendeztek számodra, szép asszonyok igértek édes pásztor-órákat. Szükség volt még néhány napig a te békecsináló munkádra: szükség volt a te bizalomtól ragyogó arczodra, melytől a finánczvilág matadorai a napfényt prognostisálhatták. De te keresztet húztál a számításaikon végig. Egy héttel korábban észrevetted, hogy politikád meg van bukva, mint megtörtént volna. Kaptál valami indifferens levelet, a mit odavittek utánad szándékosan az estélyre s te azt elolvasva, azt mondtad, hogy rögtön haza kell menned. S minő művészettel adtad ezt a jelenetet! Az egész társaság a te arczodat nézte. A sürgöny szavait arczodról, homlokodról olvasták. Elsápadtál. Ajkaid reszkettek. Nagyot sohajtottál. Minden ember kitalálta, hogy meg vagy bukva. Nem te magad, de az az egész missió, mely rád volt bízva. Ellenfeleid győztek; azoknak a tervei valósulnak. S te még annyira vitted a művészetet (nem is említve azt, hogy a hangodat egyszerre rekedtté tudtad tenni), hogy félbehagytál egy légyottot egy igen szép istenasszonynyal, a mit más aligha tett volna a helyedben s ezzel tökéletessé tetted az illusiót. Mikor elhagytad a társaságot, kifüstölték utánad a szobát salycilsavval: annyira érzett rajtad a bukott diplomata halottszaga. Pedig hát abban a levélben mindössze is alig lehetett egyéb, mint az, hogy «köszöntet Fifine, elfogyott az apró pénze». Emlékezem a duennára, a ki a levelet odahozta a hivatalba, hogy (miután holtartózkodásod nem tudatik) küldjük azt utánad ibi, ubi». A nevét sem akarta megmondani, sem azt, hogy hol lakik? De én azért már kitudtam a lakását.

– Ha tudod, meg ne mondd, sietett közbevágni Leon.

– Értem, értem; szólt ravaszul hunyorgatva a vas kakadú; pedig az egy igen jóravaló kis leány lehet. Nem láttam ugyan, hanem minden tudakozódásomra azt a választ nyertem, hogy igen tisztességesen él; sehova nem jár, egész nap, sőt még éjjel is dolgozik és senkit el nem fogad: és még senkitől levelet nem kapott. És így tőled sem. A mi egy kis kegyetlenség. Hanem hát igazad van. Semmi sem tarthat örökké. Tudok én mindent! Látom én a te utaidat. Nagyszerű terv ez a tied, s én már tudom, hogy sikerülni fog. Mindent tudok. Az ilyen terv keretébe persze, hogy nem illik bele a kis varróleány: annak a photographiáját bizony ki kell tenni a levegőre, hogy hadd szíjja ki a nap. Az ilyen viszonyt jobb előre felmondani, hogy az ember minden későbbi pletykának elejét vegye. Minden becsületes ifju azt tenné a te helyzetedben. Hanem legalább anyagilag gondoskodjál majd szegényről. De hát mit adok én neked tanácsokat? túljársz te minden ember eszén. Szived is van hozzá. No de most tedd el innen az asztalról azt a pénzt s ne compromittálj vele engem. Hiszen ha hírbe hozasz ennyi pénzzel, soha sem kapok senkitől semmit. Ha nincs szükséged rá, add oda valami inséges czélra; van az nálatok otthon elég. Tudom, hogy nem szorultál rá.

– Te! Én azért, hogy ezt az összeget kiegészítsem, utolsó kis szentilonai birtokomat adtam el.

– Hát hisz azt is jól tetted. Mit is bajlódnál a hét szilvafáddal ott az oláhságban? Dynasta vagy te már barátom! Dynasta: kis király. – De mit beszélek én neked itten komoly ostoba képpel olyan dolgokat, a miket te jobban tudsz, mint én.

– Nem tudok semmit.

– No hát majd megtudod rövid időn, a mikor minden ember megtudja. Az igaz, hogy bolond szerencséd van, s ezúttal épen «az okosé a szerencse». De már most – kiment a pinczér – beszélhetünk tovább azokról a történtekről, a miket te nem tudhatsz. Te a legkisebb részletekig kidolgozva játszottad a szerepet. Még azzal, hogy hirtelen elhagytad Párist és nem búcsúztál el senkitől, nem volt minden befejezve. Az egész úton mindig volt valaki, a ki figyelemmel kisérjen. De rossz kedélyed egy perczre sem hagyott el. Remek gondolat volt tőled különösen az, hogy Gänserndorfnál Bécset elkerülted. Ezzel hitelesítetted meg a bukásodat. Többé nem lehetett kétség. De még mindig kisértek tovább. A dancsvári postaháznál, a míg levelet írtál főnöködhöz: (lemondás volt az, keserű és száraz), valaki a szomszéd szobából szinházi látcső segélyével olvasta el a távolból, hogy mit irsz! Még azután a szentilonai útra is adtak melléd útitársat; de még később azt is megtudták, hogy egész nap vadászni jársz s vad nélkül térsz haza; levelet se nem kapsz, se nem írsz. Tökéletesen bolonddá tetted üldözőidet.

Leon bámult és hallgatott. Nem bírta megérteni, hogy az, a mit ő kétségbeesésében tett, vagy nem tett, hogyan vált, akár tény, akár mulasztás alakjában világtörténeti mozderővé?

– Most már előjöhetsz s megmutathatod magadat. A mik azóta a világban történtek, azokat megtudhatod a hirlapokból. A háboru kitört. Ezt nem akadályozhatta meg senki. De bizonyos körökre nézve nagyon korán tört ki. Hüh! hallanád csak, hogy szidja Nornenstein Octavián Falbenheim vezérőrnagyot, s Falbenheim meg Octavián fejedelmet; mind a ketten Alienort, s mind a hárman tégedet! Egész légváruk szétomlott. Sisyphus köve, a mit nagy igyekezettel felhengergettek a tetőre, a túlsó oldalon megint legurult. Csak tíz napot nyerhettek volna még! Ezóta a háborút nem profilban átnók, hanem en face. Minden tervüket elrontottad nekik. S ezzel a rontással győzelemre segítetted itthon mindazokat, a kiknek hűségeddel tartoztál. Milliókat takarítottál meg az országnak, és nagy catastrophák elhárításában voltál szerencsés eszköz. Ezt mindenki tudja rólad, s patronusaid azon töprengenek, hogy micsoda nagy dolgokat találjanak ki elég nagy jutalmul számodra? Barátom! Te csodanagyot fogsz egyszerre repülni. Léghajóban szállsz fel, s a mit a léghajóból meglátsz földet és az égen csillagot, azt mind neked adják. S ha még csak eget és földet és csillagot adnának; de még annál is többet! Hogy mi az, a mi több az ég és föld minden dicsőségénél? Hát én mondjam azt meg neked? Én, vén bagoly; neked, huszonkilencz éves daliának? Mi a legnagyobb kincs? Aztán még a kincsek között is kincs! – Eredj már! Nevesd el egyszer magadat. S ne csinálj nekem folyvást ilyen morfondirozó képet. Tedd bolonddá az egész világot: de engemet ne! Hiszen jobban tudod te azt, mint én. – No de hát csak én magam egyem és igyam? Koczczints legalább… annak a szép hölgynek az egészségére, a kiről most gondolkozol!

«Annak» az egészségére, a kiről most gondolkozott, csakugyan kiürítette Leon a poharát.

A vén diplomata azért, hogy beszélt, becsülettel megfelelt a reggelinek is s nem szégyenítette meg a jó borokat, s a míg kedélyesen szürcsölé az arany nedvet, kedvteléssel mondá:

– Bizony a jó rajnai bor többet ér a rajnai szövetségnél. Phá! Hanem te kedvesem, ugyan jól megtanultál hallgatni. A mit eddig felfedeztél előttem külföldi tapasztalataidból, azért nem adna nekem egy ujságíró három hatost. És még csak nem is kérdezősködöl. Nem akarod velem tudatni, hogy van valaki a világon, a ki érdekel. Teszem föl: egy beteg ember.

– Etelváry Miksa herczeg!

– Én is azt gondoltam. Azt hiszem, hogy csak azért nem kérdezősködtél felőle nálam, mert meg akartad őt látogatni. Elkéstél vele. Ő tegnap utazott el a szép herczegnővel együtt.

– Hová?

– Bizony messze: Helgolandra. A honnan aligha fog visszatérni többé. Az utolsó napokat szakadatlan izgalomban tölté, testi-lelki erejét megfeszíté, hogy a harczi politikát megdöntse. Egy maga egy tábor volt, a mi egy hadjáratnak állta útját. Erős összeötközései voltak Nornensteinékkal s csak magas személyek közbejövetele akadályozta meg, hogy párbajra nem került a sor a két főúr között. Azt tudod, hogy mivel indokolta Nornenstein fia eljegyzésének fölbontását Rafaela herczegnővel? (a minő megbántást nem szoktak olyan könnyen elengedni.) Hát Alienor princz igen szivesen udvarolt Rafaela herczegnőnek; de (úgy hiszem) még szivesebben a társalkodónéjának. Ez a kedves gyermek vette azt észre s sajátszerű védelmet talált ki a maga számára. Egy szép fehér cziczája volt, azt vette az ölébe, mikor Alienor közeledett hozzá. Ezt pedig a nyavalya töri ki, ha egy macskát meglát. Kénytelen volt felbontani a viszonyát a macskák miatt. Miksa herczeg e mentséget teljes értékűnek fogadta el. Felőled pedig sokat tudakozódott. Naponkinti sürgönyeidet mindennap megtekintette s meg volt velük elégedve. Rögtöni eltünésed hírét mikor megvitte neki valaki, hahotára hallotta őt fakadni. Azt mondta, hogy az geniális ötlet volt. Ez volt utolsó nevetése életében. A gyors következmények igazolták felfogását. Nornenstein Octavián visszajött, re infecta; Alienor valamerre Schweitzba menekült s úgy meg van ijedve, hogy Törökországnak akar kerülni hazatértében. A felesége meg ottrekedt Párisban. Falbenheimtól tíz napig nem hallott az ember egyebet, mint fogcsikorgatást, meg azt a mondatot, hogy «se bakkancs, se köpönyeg». Elmaradt az egész utazás! Etelváry Miksa herczeg azt mondá: «munkánk be van végezve» s azzal összeroskadt. A küzdelem tartotta fenn életerejét, a győzelem végét vetette mind a kettőnek. Orvosa sietteté, hogy menjen Helgolandba minél előbb. Ő napról-napra várt te reád. Nagyon helyeselte, hogy úgy elvonultál a világ elől, de az utóbbi napokban már türelmetlen volt, hogy még sem jösz elő. Írni hozzád nem lehetett: azt mindenki megtudta volna. Tegnap már rákényszeríté az orvosi tanács, hogy szánja el magát az útra, s ő elment, üdvözletét hagyva számodra hátra.

– Lehet még Helgolandba utazni?

– A franczia hajóhad ugyan tengerre szállt már, de Hamburgban, vagy Bremerhafenben találsz elég semleges hajót, ha azt keressz. Egyébiránt jobban teszed most, ha nem mégy sehová. Add át nekem lakásod czímét, hogy szükség esetén rád találhassak. Én meg aztán cserébe adok neked valami mást. Annak a kis varróleánynak a lakásczímét, a kiről nem akarsz tudni semmit. No no no no! Csak ne förmedj fel: bepecsételem egy levélborítékba, úgy adom át. Ha nem akarod, nem bontod fel. De jöhet úgy, hogy kedved lesz megtudni, hol lakik? s akkor készen találod. Tudod, sajnálom szegényt. S azt hiszem, hogy még sem fogod úgy elhagyni, hogy ne gondoskodjál róla. Tudni fogod te annak a módját. Hiszen gavallér ember vagy. Nos kell? vagy rágyujtsak vele?

Leon ezen emberrel szemközt nem tudott tettetni. Az ajkai reszkettek s nyelve megtagadta a szolgálatot, mikor azt akarta mondani: «nekem semmi közöm sincs a te felfedezésedhez!»

Eltette a levélborítékba lezárt czímzetet, a melyről megtudhatta, hogy Livia hol lakik.

És aztán megállhatta azt egy nap és egy éjjel, hogy fel ne bontsa azt a levélborítékot és legalább annak a háznak a kapujáig el ne menjen, s addig ne fondorkodjék, a míg őt valami alakban meg nem láthatja.

De másnap már nagyon nyakára nőtt a kisértet s félő volt, hogy maga alá gyűri az adott szót, ha valami új eszmével segítségére nem jön. Azt is megtalálta.