A HERCZEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA.

Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja elkövetkezett volna.

Ott minden ember, a ki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napoleont? Ez volt a «jó reggel!» s a «jó este!» ez volt a mártás, a mit a pinczér a hús mellé feladott; ez volt a disagio, a mit a pénzváltó az ezer frankosából visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakadúval. (A kinek igazi nevét soha sem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt fenyegetni.

– Azon ne kezdd, hogy «elfogták Sedánnál Napoleont!»

Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arczczal mondá: van eszemben. Látod ezt itt?

Azzal levette fejéről a kalapot s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon. Derék fehér czilinder kalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles gyászfátyollal körítve.

– Tudod, mit jelent ez rajta?

Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a csúfondároskodásra.

– Azt, hogy a kalapod ócska.

Az öreg úr megfenyegeté őt az ujjával.

– Leon; egyszer magad fogod a te saját szádat megütni a csúfondároskodásért.

– Hát komolyan? Gyászolsz? Kit?

– Bizony nem azt a Napoleont, a kit Sedánnál elfogtak: hanem azt, a kit én fogok el most. A te gyászod ez fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Etelváry Miksa herczeg…

Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni ököllel, hogy az a szemöldökéig horpad. Megérdemelte; – nem a kalap: hanem a feje.

– Talán nem igaz? Ezzel vigasztalá magát.

– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes levelet hozzád s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze. Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az utczán csak nem fogsz elolvasni ilyen levelet.

A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védenczét. Nem akarta a levél első hatását ellesni annak arczáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt végigolvasá.

Az iráson magán mindjárt megismerte Rafaela vonásait.

Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami kérdése valami oraculumhoz, miután az irásra ráismert? Nem szentesíté-e a szavakat a kéz, mely azokat leírta?

Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új élethez, melynek pályaczélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e biztatást Rafaela keze által iratta le örök jóltevője. És nevének reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.

A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál s ő még mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk mind emberalakot öltöttek előtte.

Egyszer aztán, a mint a pinczér valami sültet hozott, mintha arra várt volna legjobban, hirtelen neki esett késsel, villával, hogy azt mentül hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti állomáson.

– Te sietsz, a mint látom, mondá az öreg; hogy el ne késsél a déli vonatról.

Leon csak fejével inte.

– Tanácslom, hogy Hamburgnak menj s amerikai gőzöst fogadj az útra.

– Tehát te tudod, hogy én nekem Helgolandra kell mennem?

– Igen, a herczeg holtestét és családját hazaszállítanod. Még egyebet is tudok, a mi téged érdekel; de annak még nincs itt a napja, hogy elmondjam. Te még ma elutazol?

– El.

– Lehetek valami segítségedre az elutazásodban?

– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szivességre kérlek.

– Parancsolj velem.

– Emlékezel hát arra az asszonyságra, a ki azt a levelet én hozzám küldte Párisba?

– Madame Corysandera? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a leányának? A te kedvedért?

– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem kívánok. Ez az a hölgy, a kinek szállását te kitudakoltad, de a kinek én becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, a míg meg nem engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság) nekem viszont megigérte, hogy holnapután délben a Stadtpark egyik padján ülve fog rám várni és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába várjon rám.

– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.

– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás czélját is. Etelváry herczeg koporsóját.

– Mindent értek. «Csak» a koporsóját.

– Mit akarsz ezzel?

– No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a herczegkisasszonyt.

– Azt úgy is tudni fogja. Jól ismerte a herczeg családját.

– Ah, tehát valóban distingvált úrhölgy! Bízd rám. Elvégzek mindent.

– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha azon kezded, hogy «engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal:» hátat fog fordítani s félvállról mondja azt, hogy «mi közöm nekem ilyen nevű úrhoz?»

– Óh csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden genreben. Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbehozom vele a dolgot. Egészen rendbehozom. Többek között – légy szives nálam egy kis rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.

– Szivesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell? Hanem arra az egyre figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon hölgy kezébe valamiképen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz róla, hogy azt a szemed közé dobják.

– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, az alatt készítsd össze a pénzt, a mint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.

Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz itt ebben az országban!

Másnap korán reggel ott csengetett a vas kakadu madame Corysande lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papirba takarva.

Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakadú üstökét divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgy, hogy összeesett arczával a legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.

A csöngetésre egy nem épen invitáló hang szólalt meg az ajtón belől:

– Ki az?

– A fekete rózsa; válaszolt az öreg úr mézédes hangon.

E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban s egy női fő dugta ki magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.

– Mit akar itt? riadt a látogatóra a főkötő tulajdonosnéja.

– Alászolgája madame! mondá csoszogó bókkal az öreg úr, kalapját leemelve alázatos udvariassággal. Ön kegyes volt e napokban a «fekete rózsánál» valami himzés munkát keresni. Akkor épen nem volt semmi alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s főnökünk feljegyezte asszonyságod czímét, és elküldte a kelmét; ha megalkudhatunk.

– Mindjárt! válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét bezáratott kulcscsal.

Az öreg úrnak aztán szép ideje maradt a folyosóról lenézegetni az udvarra, míg odakinn felejtődött s számlálgatni kezdé, hogy hány czukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó boltossegédek? Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt: ki tudta számítani, hogy a míg a suta főkötő húsz centiméternyi magas chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.

Ez idő lejártával megnyilt az ajtó ismét, s most már igen impozáns fenségében jelent meg az imént eltünt fő, gyönyörű nagy áttört elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a kontyába.

– Méltóztassék uram! Szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame Corysande: előre bocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső szobájába, a kis előszobán keresztül.

Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli fel.

«Pamina»! kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: a miből az a quiproquo támadt, hogy az öreg úr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet üdvözlé e névvel: «Alázatos szolgája, Pamina kisasszony»! A mire mind a két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvenczé; mire aztán a furcsa öreg úr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, a mi a hölgyeket még derültebb hangulatba hozta.

Épen csak azt akarta az öreg úr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy kis bohókás alapszinezettel akarta megvilágítani a tervezett szini előadást; a minek a szövege nagyon is tragikus.

– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a «fekete rózsa» vagyok. A magam részéről már elég «szürke rózsa». Hehehe. Van szerencsém negyven év óta ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes gyászpompa kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, a ki ád magára valamit, el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, a kik egy hétig vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni fog ön madame herczeg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis leány volt. (Ez nagyon hizelgett madame Corysandenak, a ki már akkor bizony nagy leány volt) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom! Nem hiszi ön! Két napig harminczkilencz himző nőt foglalkoztattunk. Én jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot átadni. Arra a nagyszerű aranynyal hímzett katafalk terítőre bizonyosan emlékezik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párisban lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak mindent Párisban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész Párisban himzőnő, a ki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony? Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a himzésnek nagyon háládatlan foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután a kisasszony nagyon rosszul ül. A himzésnél nem szabad ilyen széket használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabourettek. Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak is drága minden percze. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom. Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herczeg halt meg; csaknem olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr. Csodálom, hogy nem Párisban rendelték meg a gyászkiállítást.

– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napoleont elfogták s Párist ágyuzzák, szólt bele madame Corysande; büszke volt rá, hogy az esze túljár az együgyű férfin.

– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az ujságokat olvasom, a mikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A herczegi gyászpompát a «fekete rózsa» fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a gyászfátyol kiállítását, melyet a herczeg lánya fog viselni. Roppant gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a fekete rózsának? mert az üzleti titok: a fekete rózsa fizetni fog a kisasszonynak négy ezer frankot.

A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy quinterno a lutrin!

– Még a firma is nyer rajta eleget; szólt hamis szemhunyorítással az öreg úr, s Párisban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s fizettek volna a himző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a fekete rózsa «általában» adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négy ezer frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja. No azt gondolom, hogy elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordúl elő újra. Nem minden nap hal meg egy herczeg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt lesz a czíme a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a megrendelés. Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt a himzéshez való selyem és ezüst. Mert a himzés fekete selyemmel és argent friseével fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetnie s ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik bőven a négy ezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam. Ezekből láthatja kisasszony, hogy az egész à la Savonnerie modorban készítendő: ön gyakorlott ebben, úgy-e bár?

– Óh jól értek hozzá! szólalt meg Livia.

(Milyen szép csengő hangja van! motyogta magában az öreg úr.)

S hogy szakértését bebizonyítsa, Livia rögtön tűbe húzott egy szálat az argent friséeből, s megmutatta egy fátyoldarabon, hogyan kell azzal à la Savonnerie himezni?

– Óh pompás! nagyon szép! (Milyen finom fehér kezei vannak! milyen szép rózsás ujjacskái!)

– Ez nem könnyen fog menni.

– Sietni nem szükség vele kisasszony. A herczeg külföldön halt meg; azt elébb tengeri úton, vasúton hazahozzák: abba beletelik két hét, s csak akkor lesz az ünnepélyes szertartás, a mikorra e fátyolnak el kell készülnie. Azért csak nappal dolgozzék ön, éjjel lámpánál ne rontsa a szemeit. (Milyen gyönyörű kék szemek!) Az éjjeli munkának, kivált a gyászhimzésnek még az a hátránya is van, a szemrontó sajátságán kívűl, hogy meglátszik a hímzeten magán; s a herczegnő, a kinek a számára ez készül, nagyon finnyás; mondhatom, hogy igen kényes! S a «fekete rózsa» büszke arra, hogy senki se mondhassa: «bezzeg, ha ez Párisban készült volna». Azért csak nappal dolgozzék ön rajta. Tudom, tudom: az van benne, hogyha hamarább kész lesz a munka: ön hamarább megkapja az árát. Segítünk ezen is. A fekete rózsa azt akarja, hogy olyan készüljön, hogy az irigység se találhasson rajta nagyító üveggel sem egy makula hibát. Én fel vagyok hatalmazva, a hímzőnőknek előleget adni. Önöknél azonban még többre is kész vagyok. Itt hagyom az egész összeget, a miben megalkudtunk. Az ön tiszteletreméltó arcza, madame, ez ártatlanságot sugárzó szemek, kisasszony, biztosítanak engem arról, hogy a «fekete rózsa» semmit sem koczkáztat az előrefizetéssel. Engem az én emberismeretem még soha sem csalt meg.

Ez a nagy bizodalom némi gyanút gerjesztett madame Corysandeban.

– Uram, mi nem tartozunk azok közé, a kik előlegeket szoktak kérni.

– Madame! szólt az öreg úr, termetét büszkén kiegyenesítve. Ne bántsa ön meg helytelen pruderieval a fekete rózsa firmáját. A fekete rózsa valóságos menhelye a munkás női erénynek. Administratióját egy titokban működő női testület viszi, melynek feladata: jó erkölcsű fiatal hölgyeket, kik erényes életmódot folytatva, kézi munka után élnek, pályájuk folytatására buzdítani, nyilt titok, madame. A gazdagok azért halnak meg, hogy a szegények élhessenek. Ön ért engemet. Erős alap egy fiatal nőre nézve, ha van egy kis félretett pénze. Kivált midőn azt tisztességes úton szerezheté. Egyébiránt, ha tartózkodik ön elfogadni, hát visszaviszem.

Madame Corysande mégis csak inkább az elfogadásra határozta el magát.

Az öreg pseudo-boltoslegény leszámlálta neki az asztalára a négy ezerfrankost.

– Önök elfogadják a franczia pénzt, úgy-e? Azért, hogy Napoleon tönkrejutott.

– Micsoda Napoleon? riadt fel madame Corysande.

– Hát hiszen remélem, hogy csak egy Napoleonról lehet szó.

De bizony egy másikon járt annak az esze akkor s Livia is megszúrta a tűvel az újját erre a szóra. A mi felett az öreg magában nagyon jót nevetett.

– Aztán ne tessék az asztalon hevertetni a pénzt. Egy perczig se! Ebben a Bécsben nagyon vigyázni kell az embernek. Zárja el madame rögtön a fiókjába. Aztán kérnék egy kis nyugtát róla, ha nem lenne terhére.

Madame Corysande leült s elővéve apró írószerét, elkezdett nyugtát írni.

Egyszer aztán elakadt.

– Ugy-e bár, uram, azt is ide kell írnom, hogy kinek a számára van megrendelve az előre kifizetett munka?

– Természetesen, természetesen. A herczegnőnek a nevét.

– Hanem akkor mulhatatlanul szükséges volna elébb, hogy tudjam a herczegnőnek a nevét.

– Ah, hát még nem mondtam volna meg? Nézd csak; most meg már nem jut eszembe! Ilyen a vén fej: a míg idáig jövök elfelejtem. Azt hittem, hogy a zsebembe teszem a czímét. Oda ám, csakhogy más kabátot vettem fel. No nem tesz semmit. Egyszeribe szaladok haza, s hozom a czímet magammal. Óh, hogy még egy herczeg nevét sem tudom megtartani. Szaladok: egy percz alatt itt leszek.

S úgy elszaladt ki a szobából, mintha lopott volna.

Madame Corysande pedig utána szaladt és lekiabált utána a lépcsőn.

– Uram, uram! Ha nem viszi a nyugtát, vigye el a pénzét; jőjjön vissza a pénzéért uram.

A vas kakadú félt, hogy még elfogják erre a pénzkiabálásra.

– Köszönöm madame, köszönöm; kiabált vissza. Nem fogadok el ajándékot. Bocsásson meg. Nem szabad borravalót elfogadnom. Nem vehetek el pénzt. Ne bántson meg vele!

Ezzel a ravaszsággal lemenekült a lépcsőn. Mindenki azt hitte, hogy a szegény lovagias érzelmű vén boltsegéd menekül a kinált borravaló elől.

A pénzt tehát már odaezermesterkedte volna.

De hol hagyta az izenetet?

Majd azt is megkapja madame Corysande; ki van az csinálva szépen, mint a strassburgi dom óraművének egymás után következő csodagépei.

Madame Corysande csak várt türelmesen a visszatérőre; várt délig, akkor fogta a félig megirt nyugtát s azt mondta Liviának, hogy elmegy vele egyenesen a «fekete rózsá»-ba.

A nagyszerű etablissementben már ismerték arról madame Corysandeot, hogy sokat járt oda munkát keresni egy himzőnő számára, s veszekedett velük, ha nem adtak.

– No hát uram: mondá madame Corysande az üzletfőnöknek, letéve a nyugtát az írópolczra, mondja ön csak, hogy hívják azt a megboldogult herczeget, a kinek a gyászpompáját önök állítják ki?

A főnök megmondta neki jó szivvel.

– Azt Etelváry Miksa herczegnek hivják.

– Etelváry Miksa herczeg meghalt? rebegé madame Corysande, s e szóra úgy elveszté a lelkét, hogy kiszaladt a comptoirból, s nagyon sok embert le kellett taszigálnia a járdáról, míg anynyira magához tért, hogy e vészhír egész nagyságát átérezze.

A legelső józan gondolata aztán az volt, hogy visszasiessen a fekete rózsába. A főnök ott várta már az ajtóban.

– Ön valami nyugtát felejtett itt madame.

– Igen, szólt madame Corysande, elhatározott hangon, s a nyugtát berepeszté két helyen és zsebre dugta. Uram! Livia kisasszony nem fogja azt tenni, nem teheti azt, hogy Etelváry Rafaela herczegnő számára gyászfátyolt hímezzen semmi áron. Én visszaadom a pénzt.

A főnök felhúzta mind a két vállát s zsebébe dugta a kezét.

– De hiszen tőlünk nem volt önöknél senki se megrendeléssel, se pénzzel.

– Hogyan? Egy öreg úr, a kinek egy foga sincs, a haja fehér és kétfelé van választva, s a bajusza fekete!

– Madame! Az én segédeim mind fiatal emberek, s az a bajuk, hogy több foguk van, mint a mennyit el tudnak tartani.

– Akkor ki volt hát az az ember?

– Valami csaló. Adja fel a rendőrségnek. Meglopta önt?

– Dehogy lopott, inkább pénzt hagyott ott nálam.

– Akkor ne adja ön fel a rendőrségnek.

Madame Corysandenak egy világos gondolata támadt.

– Ki rendelte meg önöknél a gyászpompa kiállítását?

– Azt mindjárt előkereshetem a journal könyvből. Tessék besétálni madame. Itt a neve. Dumka Péter, uradalmi jószágigazgató. Lakik a herczeg hotelében.

– Köszönöm, uram.

Azzal elsietett.

A tramwayra felülve, szabad folyást engedett könyeinek. Ez volt az első végezni valója. Azután elkezdett magában beszélni:

«A herczeg halálával is épen úgy vagyok, mint a herczegasszonyéval voltam. A szomorúsággal vetekedik a boszuság. Még csak nem is sírhatok kedvem szerint. Micsoda komédia ez itt most? Ki küldi hát Liviának azt a pénzt? Insultálni akarják azt a szegény gyermeket? Hogy ő most üljön le gyászpompát hímezni annak a halottnak a szertartására, a kinek, ha akarta volna, most ő lehetne az özvegye? Hogy a hány gyöngyöt, annyi könyet ejtsen a munkára? Ki gondolhatott ki ilyen kegyetlenséget ellene? Majd megtudok mindent Dumka úrtól. Áldott jó herczeg, ha tudná, mennyi keserűséget okozott még a halálával is»!

Madame Corysande még épen otthon találta Dumka urat, ki egész gyászba volt öltözve még a herczegnő halála óta. Madame Corysande is azt gyászolta még.

– Ah, kedves madame Corysande, látja, milyen szomorú napunk van ismét. A mi jó herczegünk meghalt.

– Boldog ő; mert ismét annál van, a kit szeretett: véleményezé madame Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.

– Az égben bizonyára együtt vannak már; hanem a földön még időbe és fáradságba fog kerülni, a míg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól Etelvárig bizony hosszú az út.

– Tehát Etelvárra fogják őt szállítani?

– Természetesen, a családi sírboltba. Ott lesz a gyászszertartás.

– Képzelem, milyen nagy pompával.

– Nem igen biz az. A herczeg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.

– De annál pompásabbak a toilettek. Úgy tudom, a herczegnő gyászfátyolán négy ezer frankba kerül a hímzés.

– Ah, az városi mese! Én nem tudok róla semmit.

– No de én magam beszéltem azzal az úrral, a ki azt egy ismerősömnél megrendelte. Ki is fizette az árát.

– Tőlem nem kapta rá a pénzt.

Akkor aztán madame Corysande tetőtől-talpig leírta a kis öreg urat Dumka úr előtt.

– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! kétfelé választott őszhajjal, à la bon enfant; de furcsa lehetett.

Tehát Dumka úr sem tud róla.

Most madame Corysande az igazi nyomra kezdett akadni.

Leon iránt fogott gyanút.

– Talán a herczegnő maga adott rendeletet.

– Nem madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és félelmével, a blokadeon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is foghatják. Van annak eszében a gyásztoilette! Különben is szereti az egyszerűt.

– De hát nem ment eléje senki, hogy kisérője legyen?

– De igen. Zárkány Napoleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját levelében a meghalt herczeg.

– Tehát Zárkány Napoleon elutazott?

– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel tengerre szállt, a herczeg koporsóját és családját haza hozandó.

Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég volt neki egész hazáig, még pedig gyalog.

Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a megrendelést? most már teljes tökéletes sötétségben maradt.

Kisírt szemei elöre elárulták a titkát.

Melyik gyászhíren kezdje Livia előtt? A herczeg halálán-e, vagy Leon elutazásán?

Az egyik hirrel sebet fog ütni a leány szivén, másikkal mérget fog csepegtetni a sebbe.

«Szegény, szegény leány»!

E szókkal rohant be szobájába s elébb egy verset sirt, Livia nyakába borulva; csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént sorrendben.

A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame Corysande elcsodálkozott rajta.

Livia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak.

Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két kezét szivére nyomva mondá:

– Áldja meg őket az Isten.

– Mit tesz ön most?

– Most? Most már hímezni fogom a herczegnő menyasszonyfátyolát…