AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK.

Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott Helgolandba.

A mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolut nyugalomra volt szüksége.

S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a tenger közepén. Még országgyülése is van; igaz, hogy csak hat tagból áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehér-zöld állam országgyülésében. Egyébiránt a hazájukat ők is épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat: barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, egyszer egészen el fog tünni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben beszélik. Mégis szeretik azt.

Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.

Itt, a ki nem akar tudni a világról semmit: nem tud meg róla semmit.

Etelváry Miksa herczeg ideérkezte óta nem látott egy hirlapot, egy levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte meg a házi orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből.

Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle.

Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemerből, mint a morphiumból vagy laurocerasusból, Az abszolut hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik; de csak két fél között, változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.

Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy «hol» történtek nagyobb ütközetek? Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville, Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne, Strassbourg; mind olyan nevek, a mik azt bizonyítják, hogy mindkét fél egyenlő erővel harczol.

A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.

A herczeg aztán elővétette az «Utazást a holdba» s átengedte kedélyét a holdba lőtt golyó csodálatos történetének.

Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a kit «ennek» a golyónak a sorsa érdekelt. Vajjon eléri-e a holdat?

(Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vajjon eléri-e Mac-Mahon Párist?)

Az aluminium golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a hogy kifejték a strategák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac-Mahon Párisba?

De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a beteget most nagyon.

A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold tulsó, lakott oldalára.

Egy szeptemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének.

– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg «kell» kötni a békét.

A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdtól s ismét haza fog esni a földre. Csak a benne lakókat ne érje valami baj!

Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat mulva egész sortüzelés követett nehéz ütegekből.

Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépve a függönyöket róla s kitekintett a tengerre.

A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó alatt állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek pirosfehérkék lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.

Hasztalan bujnak el a betegek, a világkerülők, az európafáradtak a sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozták a háborút, s jól tartják őket ágyúdörgéssel.

A tengeri ütközöt egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett villanások a láthatáron, a hogy harczolva mentek odább.

Ez volt a halálos beteg szivének a kegyelemdöfés.

Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé.

– Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.

Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A mire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobbanásoknál.

Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja megérni.

És aztán átadták neki a legutólsó napon érkezett hírlapot.

Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó erejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, a kik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszüntek lenni; semmivé lettek, elmultak. Elmulhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok többé.

A herczeg mindenkit kiküldött a szobájából, csak a leányát marasztá ott egyedül.

– Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom; de kezem reszket, nem bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leirod-e helyettem, a mit mondani fogok?

– Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, a mit kimondani nem bír.

– Ird a levél fölé: «Zárkány Leonnak».

Rafaela fogta a tollat és írt.

«Kedves Leon!»

«Az élet végénél vagyok. A miket most mondok, azok utolsó szavaim, s azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve? Csak lelked volt az enyim, semmi más; s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád; semmi mást. Mert a mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a magas diplomaták «anonym országnak» neveztek; az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: – te ismered a névtelen munkát, a mely az ő fentartásáért küzd; melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt; az egyik hazámé, a másik szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom».

Elhallgatott.

Szivét elszorítá valami.

«Sötétség!»

Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s ajkait homlokára nyomta.

A haldokló leküzdte kínjait.

– Hol hagytam el?

– «Sötétség…» olvasá Rafaela.

– Mit akartam mondani azzal, hogy sötétség?

– Talán ezt: «Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mindkét kincsem rossz kezekre száll majd».

– Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: «ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz helyén. A folyó tulsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy; de nem életerő. Te vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet». – Oh Rafaela; nem tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mind az, a mit ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. «Halálom közelg.» Ezt írd oda. «Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harczos időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború folyik. Kisérőim is mind gyámoltalanok. Jőjj el értem: szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei között – mutasd meg neki lelked egész nemességét: férfiértéked egész kincsét a válság, a keserüség napjaiban…» – Írod-e még, a mit mondok, leányom?

– Írom, jó atyám.

«S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!» Leírtad ezt is? – Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd irjam alá nevemet.

Rafaela odavitte hozzá az író támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.

– Jól van! suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. – Csókold meg arczomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre. – Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küld a gyóntatót.

Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a nagy sötétségbe, a hova erről a homályos földről olyan fényes reménysugarak kisérik el az örökélet hivőit.