A KINNREKEDT FÉRJ.

Nornenstein Octavián fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor hirhedett emberei, Napoleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni, ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arczot öltött. – Octavián a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimaceolni, midőn nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.

– Ah! Kihez legyen szeréncsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serte szakállal, ezzel az elsült arczczal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, a ki most nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard után!

– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi útvesztőt tettem, hogy visszakerüljek; hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a németek kezébe ne essem valahol. Szólt Alienor, megnézve magát a tükörben s visszaijedve saját arczától.

– Hát nem tudtál tengeren Triesztnek jönni?

– Majd, hogy a német czirkáló hajók elcsipjenek.

– Ej, de rád ijesztettek a németek, mondá Octavián az egyik rugmézga főt Alienorra vigyorogtatva; ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába: itt nincsenek németek.

– Hát ti mik vagytok?

– Neutralis nemzet.

– Történt valami azóta, hogy én bujdosóban vagyok?

– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napoleont elfogták a németek s Párist ostromzárolják.

– És a francziák?

– Azok két hadsereget már elvesztettek s most három újat állítottak ki, hogy Párist felmentsék. Nem vártak rád!

– És a mi szövetségeseink Németországban?

– Azok mind vaskereszt-rendet kaptak már harczi vitézségeikért.

– Hát a Welfek?

– Azok egészen a te instructióid szerint cselekszenek.

– De hisz én nem vittem nekik semmiféle instructiókat.

– Hát hisz ők is épen a szerint cselekszenek.

– És ti magyarok mit csináltok?

– «Mi magyarok?» Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk rajta, hogy fázunk.

– Hogy fáztok?

– No igen. A kinek nincs köpönyegje, az fázik.

– Az világos.

– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.

Alienor még most sem értett belőle semmit.

– És a szent liga?

– Alszik és imádkozik.

– Hát Falbenheim altábornagy?

– Mikor nem alszik, káromkodik.

– És Pompeia?

– Micsoda Pompeia?

– A feleségem!

– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezuvtól elborított városról beszélsz.

– Itt van nálad, vagy az atyjánál?

– Nálam, vagy az atyjánál? Octavián meg is tapogatta a zsebeit, hogy nincs-e hát nála? Nálam ugyan nincs.

– Hát hol van?

– Bizonyosan Párisban.

– S mit csinál ott?

– Valószinűleg azt, a mit egész Páris: ostromoltatja magát.

– A kék öreg Istenre Bajorországban!

– Hagyd el fiam! Nincs az már Bajorországban.

– De hát miért nem hoztad el Pompeiát magaddal, mikor hazajöttél?

– Hát tudod fiam, az úgy volt, mondá Octavián s elkezdett mind a három kaucsukfejjel egyszerre lapdázni: hogy a mint én megérkeztem Párisba s láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsselbe a kölcsönt megkötni, de ez alatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyujtottátok a tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe kalimpáztattatok. Már nyolczadnapra nem tudtam visszamenni Párisba, hogy te nálad «pro aris et focis» hősileg helyt álljak. Örültem, mikor hajóra ülhettem.

– De hát miért nem írtál Pompeiának, hogy jöjjön haza?

– Megtettem én azt fiam atyai kötelességem szerint.

– S mi lett a válasz leveledre?

– A válasz valószínüleg egy borsóhurka volt, a mit a németek beletakartak. Nehéz most innen Párisba correspondeálni.

– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne ereszszék az ostromlott városból a nőket!

– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párisi katonai kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes néposztályát) egybegyűjtött s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy tömegben kitolonczozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a carricaturákat nézni, a mik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!

– De mit fog ő csinálni, ha Párist csakugyan ostromolni fogják? sopánkodott Alienor.

– Meg fogja enni a lovaidat.

– Kétségbe akarsz-e ejteni a tréfáiddal?

– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábbadozó beteget; vagy tanácsokat adjak, mint szegények prókátora tönkre jutott cliensnek?

– Mit tegyek most?

– Alakits egy szabad csapatot és törd keresztül a zárvonalat.

– Tudod, hogy még a pezsgődugó lövését sem szeretem hallani.

– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli közlekedési módszer Párisba és vissza s hozd ki azon a feleségedet.

– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem a másikkal; nem egy apa a fiával!

– Ah! Kezdünk haragba jönni? Soha se hittem volna. A mi a fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kivánod, hogy mint apa és fiú beszéljünk egymással, arra ráállok. Talán emlékezel a drezdai Schuster levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik: «Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád», ez igen szép mondás, és ránk illik. Én rám, a miért azt a tanácsot adtam neked, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela herczegnővel; te rád pedig, a miért azt megfogadtad. Most íme a herczeg meghalt. A roppant nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna gazdagabb ember náladnál a continensen, ha elvetted volna.

– De hát minek mondod ezt most nekem?

– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, a mi e lépés következése lett volna, hanem e helyett elrontottad az egész tervet, a mit én és mások oly remekül fogalmaztunk. Legveszedelmesebbek az ilyen akaratnélküli lények, mint te vagy, mert ezekről soha sem tudhatja senki «ma», hogy «holnap» kinek az akaratát fogják végrehajtani? Ezen már most a pap sem segít! Azaz, hogy mégis csak a pap segít. Hát akarod, hogy komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?

– Kérlek nagyon.

– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiádat ott, a hol van. Bizonyos lehetsz felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Páris felszabadúl, akár így, akár amúgy, egész archivumával fogsz rendelkezni az ő hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan városban, mint Páris, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan férjnek, mint te vagy: híve nem maradhat. Indíts ellene válópert, a curia elválaszt benneteket a «si clandestinus» alapján. Aztán, nem mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt, semmi szükséged neked arra többé; de térj vissza Rafaela herczegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!

– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! kiálta Alienor, mérgesen toppantva.

– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a dühöngésig? Ez megint más diagnosis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó tanácscsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra az alakra, a ki Zárkány Napoleon név alatt került néhányszor az utadba? Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, a kire valaha fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van Bécsben.

– No hát akkor mi bajom nekem vele?

– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt az embert küldi a kormány Párisba rendkívüli politikai megbízással, s ott marad Páris egész ostroma alatt.

– Hogy tudod ezt?

– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt nekem.

– Akkor én megbolondulok!

– Ne azon kezdd. Ha már most csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s csakugyan olyan őrült szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni. Felkeresed Zárkány Napoleont s azt mondod neki: «Uram! Ön abba a városba fog menni most, a hol az én nőm lakik s a hova én nem mehetek. Intézzünk el előbb egy csekélységet egymás közt. Ide a kalapomba beleteszszük a névjegyeinket, s aztán leborítjuk a kalapot; a melyikünk névjegye alul esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hivják, hogy amerikai párbaj.» No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd menjen szépen Párisba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellől, míg saját maga, a harangozópénzzel a szájában, nem lesz veszedelmes udvarló s a kitűzött napon kivánatodra főbe lövi magát. Ennél több komoly tanácsot nem tudok. Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor az a baj nem olyan veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se szerelemféltő, s én megnyugszom benne.

Alienor oda nyujtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a márvány s olyan lágy, mint a tapló) s azt mondá neki:

– Én megfogadom tanácsodat.

Azzal vette a kalapját s sietett Zárkány Leont felkeresni.