VIGASZTALÁS.

Leont szállásán találta Alienor egyedül.

Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor elé, a melyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád ez ember, mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet.

Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt és megszorítá mindkét kezével.

Azután elkezdé komoly, értelmes hangon.

– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes, hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre. Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott «Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság. Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet! Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!

– S honnan kaptad ezt a betegséget?

– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el kellett jönnöd Párisból.

– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs. A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a szívével játszik benne. Ő diplomatiai titkokat akart kicsalni tőlem. S én megcsaltam nődet, de nem tégedet.

– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.

– Azt ne hidd el!

– Te magad mondtad.

– Akkor kétszer ne hidd el!

– Apámtól hallottam.

– Akkor háromszor ne hidd el!

– Leon!

– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket, azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.

– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd, behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak, mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem mégy, hogy engem megölj.

Leon megszánta Alienort.

– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek, megyémben kell maradnom, s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem lehetek.

Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.

– Még többet is tudatok veled. Én tegnap óta jegyben járok.

– Kivel?

– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves meglepetésül.

Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy képét fehér ruhában.

Alienor egy gyermek örömével kiáltott fel:

– Etelváry Rafaela!

(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)

Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:

– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb, legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!

Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta tenni a boldogságát.

– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár? Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy láthassák, hogy nincs azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá fognak tenni téged.

Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé akarta nyitni.

Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte óraművében:

«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»

Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget ébresztenek helyébe.

Dehogy lehetett vele többet gyalog beszélni!

Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.

Még az ajtóban elkezdett kiabálni:

– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!

Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban; utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e valami bajuk némely asszonyoknak?

– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.