LÉGY ÜDVÖZ!…

Leonnak születésnapja közelgett; harminczadik évforduló.

Csodálatos érzéseket költő nap: elbúcsúzás az ifjuságtól.

Az a három kereszt (XXX) egy tündérvilágot bezáró hármas retesz.

És ő ezen a napon egy életpálya végczéljához hatolt fel.

Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, küzdelemmel és csalódással. Új világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.

Tapasztalhatá, hogy mindenütt szerették s csupa jót vártak tőle.

Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.

Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend fogja díszíteni e napon mellét.

Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit tartalmazza.

Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom bajnokát, magukénak követeljék.

Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a derék Dumka úr fogja tolmácsolni.

Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor képviselőjüknek megválasztották s fognak hozni olyan ajándékot, a miben lelke örömét találandja.

Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz) másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére; mert az első nap mindaz ki nem telik az időből; annyi minden üdvözlés, meglepetés halmozódik össze, a mit nem szükség előre elhiresztelni, hogy annál nagyobb legyen rajta az öröm.

Mind e dicsőség elfogadására Leonnak fel kellett jönnie Budapestre, míg Rafaela Etelvárott maradt. Leon több nappal előbb feljött, hogy szállását berendezze. (Csak ideiglenesen; hiszen ha fényes házassága létrejön, akkor az Etelváry herczegi palotába kell majd átköltöznie, a magyar high-life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian fejedelem kalauzolta, most ő lesz a házi úr, s lehet nála Nornenstein Octavián cotillon-előtánczos, ha kedve tartja.)

Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel kelt fel, mint a kire az vár, hogy ma hirdetik ki a halálitéletét. Szerette volna magát valahol elhagyni és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra lefeküdni s végigaludni ezt a napot. – Csak át kellett esni rajta.

A nap a legfényesebb eredménynyel kezdődött; az uralkodói kegy tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.

Nem tagadhatta meg szivétől, hogy az büszkén fel ne dobogjon.

Meg tudta találni a külömbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok között, a miket világkiállítási biztosok csűstül hoztak haza Bécsből.

E dicsvágyban kéjelgő szivdobogás pillanatai alatt egy most érkezett levelet hoztak be neki, melynek borítékján a mint megismeri az irást, elhalványul a büszke ember s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott olvassa el azt.

A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az ismerős kézvonásoknak e nehány sorától kisérve:

«Légy áldva, légy boldog örökre!»

Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű; hanem azt, hogy: «légy örökre átkozott!»

Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga ajándékát. Csak erre volt még szüksége. Csak erre a kis platina gyűrűre, hogy diadala tökéletes legyen.

Óh e gyűrű mellett hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorúl ennek a kis karikának a körületébe!

«Hát te is eljöttél üdvözölni engem!»

Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert s elkezdett beszélni a gyűrűvel.

«Szólj, hogy hagytad el őt? Mint válhatott meg tőled?»

S a gyűrű felelt neki.

«Könyezve hagytam el. Szivéről szakított le.»

Talán ha halálhirét hallotta volna Liviának, az nem rendítette volna úgy meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.

Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt s könyei hullottak a levélre. Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.

A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés, és torkok köszörülése.

(«Kelj térdeidről nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el».)

A megyei küldöttség volt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka, Kadártay alispán remek rhetoricai mondatokból szerkesztett szónoklatban sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, a mik megannyi zálogai az ezután következendő nagy tetteknek; szerencsét kiván neki a fejedelmi kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan becsülését.

Leon válaszolt a szép szónoklatra; kényszerítette lelkét, hogy itt legyen: ne kalandozzon másfelé, nehány perczig. Beszélt nehéz időkről és még nehezebb kötelességekről; azután nem tudott tovább beszélni, valami keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt illetve általa. Könyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal s mondák egymásnak: «ez az igaz ember! ez a valódi nagyság».

Aztán mikor bucsút vett tőlük Leon s azok eltávoztak, visszasietett ismét dolgozószobájába.

A kis gyűrű pedig ezt mondta szemébe.

«Nem igaz! Nem igaz! Te nem vagy az igaz ember!»

«Játékot űzesz mindenből, a mi szent!»

«A király koronájából, a hazaszeretet oltárából, a pap pásztorbotjából, az ország czímeréből, ha játékot űzhettél én velem!»

«Ne higyjen neked senki. Ne higyj te magad magadnak soha!»

«Légy önmagad üldözője örökre!»

Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szivéhez, hogy őrizze, védje meg ez átok ellen; hisz abba az van írva: «légy áldott, légy boldog!»

Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. (El a kétségbeesett arczczal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)

A hajdani irókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindnyájan osztoznának benne. Vezérszónokuk, Kolompy úr büszkén hivatkozik rá, hogy e dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papirnyiradékos irodájából került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak megkoszorúzott arczképe, buzdításúl minden fiatal lángésznek, hogy mi lehet a toll hőséből időjártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon számára.

És Leon igéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört, melynek emelkedését köszönheti s részvéttel tudakozódik az itt nem lévők után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.

Elmennek azok is.

S aztán beszél hozzá az a kis érczkarika.

«Hazudsz! hazudsz! Te soha sem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni senkit. Jaj annak, a ki nálad szivet keres! Jaj neked, ki minden szivet kicsufolsz! Nevess szemükbe azoknak, a kik hozzád hizelegni jőnek, s sugd meg nekik, hogy ez mind csak komédia».

«Komédiát játszottál az irótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyiltan és álarcz alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most üdvözölnek, harczra buzdítottad, csatába vitted és ott magad megverted».

«Te komédiát játszottál én velem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?» «De azért légy boldog, légy áldva örökre.»

Megint egy üdvözlő testület szólítá el kinzója mellől. Mosolyogni kellett.

Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak tisztikarának küldöttségét s Dumka urnak nagy szöksége van rá, hogy az üdvözölt nagy férfiu biztató mosolygással fogadja; mert a betanult új szónoklat nagyon czifra s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy baj lesz belőle.

Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel egy fiakkerbe, hogy ki ne verje a fejéből. («Te imádott hazám dicskoszorus érdemrendterhelt magasztos férfia.») Mégis megesett rajta a fatum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a sarkantyujára, mikor épen hozzá kezdett s ez egészen belezavarta: «te hazám érdemkoszorús… dicsterhelt… rendérdemlett… dicsőrendterhelt… koszorúérdemes… nagy hazám… imádott dicső férfia… magasztos… (Ennek az epithetonnak már nem jutott gazdája.)

(«Soha se lesz ebből gáliczkő!» dörmögé a bátoki kasznár oda hátul.)

Leon aztán megszánta a jó Dumka urat; jószívű tréfával fordított a dolgon, odasúgva neki: («Te ki kora zsenge ifjuságodtól fogva…»)

Dumka urnak sem kellett több! Csak hogy szájába adták a szót: úgy elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a «dagadó hullámokon tánczoló gályáról», hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kaczagott, mintha a legfainabb népszinművet adták volna elő; csak Leon csinált komolyan ünnepélyes arczot. A mi olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett. Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekintett szét a társaságon, mint a ki dolgát legjobban végezé s egészen megérdemeltnek találta azt a kézszorítást, a mit ő méltóságától kapott.

Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, a kik kamaszkori tréfáira még emlékeztek; ez emlékek fölidézésével igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr.) Az eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint hajdanta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma. Hisz nem is lehet azon csodálkozni.

«Kinevetted jól magadat?» kérdé tőle a karikagyűrű. «Nevess most már én rajtam is.»

«Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd mind a kettőt.»

«Légy boldog, légy megáldva!»

«Hát nem nevetsz rajta?»

Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát s hajdujának meghagyja, hogy senkit se ereszszen be hozzá mai nap többé!

Akármilyen nagy úr keresse is!

Hiszen nagy urat könnyü elutasítani. De mikor a gezetleni szegény emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: lehet-e azoknak azt mondani, hogy «ott kinn tágasabb!» Jőjjenek máskor?

Azokat épen be kell bocsátani a méltóságos úr szine elé; kik az ő orczáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arczvonásaiban s odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, a kit a mi vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!

Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli az új zászlós urat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, a miket a nép nevében átadának neki.

És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az; tele nagybetűs irásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.

E furcsa albumot kétszáz gyermek irta; olyan gyermekek, kik árván, elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon megválasztásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen üdvözlet az, kétszáz árvagyermek kezétől leirva s ebben az az első, az az utolsó sor:

«Légy áldva, légy boldog örökre!»

Ah, csak az a gyűrű ne volna közbül!

… A választó polgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüst billikomot: emlékül.

Ezeket meg már épen összeölelgeti és a közben lehordja.

– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek volna nekem emlékül egy seres krüglit, az is jó lett volna! A ki a szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná el!

A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt az össze; még a kapus sem akart kimaradni belőle; sőt a jámbor vas kakadú is adott hozzá egy darab igazi ezüst pénzt s megkivánta az ötvöstől, hogy azt befalazza a billikomba.

Minő emlék!

Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke kiséretében: «Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor.»

A doboz egy japáni porczellán szobrocskát tartalmaz; egész hasonlót azokhoz, minők a szűz Mária szobrok: fiatal szép nőalak, fején arany diadémmal, bibor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni szépséget.

«Mit ábrázolhat ez?» kérdik a kiváncsi vendégek.

És Leon még egyszer hazudik:

«Nem tudom.»

Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a mit jól tud: hogy ez a szerelem istennőjének szobra Japánban, a mit akkor szoktak küldeni az ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék szivébe a tőrt üdvkivánataikkal!

Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült és megkönnyebbült a szíve, mikor eltávoztak.

Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az emlékajándékokat s kiűzze a tisztelgőket és kikiabálja az utczának:

«Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós úr, boldog vőlegény: én a «Napoleon öcsém» vagyok: a világ legnagyobb kómédiása!…»

Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be neki, a mi elől nem zárhatta el magát.

«Seregély!»

A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire? egész Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?

– Hogy vagytok szegény Seregély?

– Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szent Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott. Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyermekeit. A jó Isten majd visszaadja Jóbnak, a mit elvesztett! Köszönjük önnek kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnőnek kegyelmébe ajánlott.

Most meg Rafaela!

És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott feledett ifjukori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett Rafaela herczegnőnek, azt megtartotta magának.

Óh mint szeretett volna Leon «visszaélni» három elmult esztendőt életéből, s aztán újra kezdeni és másként csinálni mindent!

Megczirógatta régi hű szolgája arczát.

– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami kivánságod, a mit betölthetek?

– Van egy igen alázatos kérésem, a mit, ha megengedi, előadok.

– Mondd el, édes barátom! ha lehetetlen is megteszem.

– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye, hanem a másé. Egy jámbor ember kivánságát, illetőleg két emberét kellene előterjesztenem.

– Hát mit kivánnak tőlem?

– Szeretnének beszélni a méltóságos urral.

– Hát jőjjenek be, ha itt vannak!

– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a méltóságos úr.

– Hogy vernék én ki valakit? Kivált mai nap?

– De ezek olyan emberek.

– Kicsodák?

– Hát a szegény vad Palatinus; meg tetszik tudni: a mátkája.

– A Rákhelke a vadaskerti korcsmából?

Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába s ott találva az említett szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, a mi a menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt szegényke. Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos ur igen illendően bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldódott a nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s miután a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor megragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy legyen jövendőbeli násznagya a feleségének. Tukmányi ur egészen megváltozott az új hölgy befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette, emez szelid állatot csinált belőle; a cynismus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg pislogása a tüzről pattant Rákhellelkemre elárulá, mennyire szerelmes az arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől!

Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit. Mikor már birta az igéretét, kivont a kézi táskájából valami összehajtogatott papirt.

– Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a mit úgy hiszem, hogy szívesen fog venni.

– Mi lehet az?

– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, a mit az etelvári követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is közreműködtem abban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zászlóhoz is én festettem a mintát papirra: s azt kértem ki magamnak a megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi a szegélyére van irva. A négy urhölgy megosztozott a munkán, s a minta szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a melyet felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának himzették a legkedvesebb kezek? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.

Oh dehogy kedves szolgálatot!

Leon nem volt egy szónak ura többé.

Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kivánva neki, odább mentek.

Hanem mikor kimentek a szobából, Tukmányi úr azt sugá Rákhelkének:

– Kincsem: én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne is kérdezz tőlem semmit.

Leon egyedül maradt.

Mi van még hátra? Mi jön még fel a multak kriptáiból kisérteni? Hát az itélet napja van-e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s követeli helyét az élők oldala mellett?

Most már kiadta a rendeletet hajdujának, hogy a mai nap ne bocsásson be hozzá senkit.

Szüksége volt a magányra.

Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a «tartozik» és «követel» rovatai között.

Mi volt rá nézve ez a leány?

S mi lesz belőle, ha ő elhagyja?

Mi lesz siralmasabb: ha él? ha meghal?

De hát Rafaelától lehet-e visszalépni?

Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tettel, hogy a midőn egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette, akkor elforduljon tőle s egy más nőnek nyujtsa kezét s felébreszsze őt arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az ővéből játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!

Ki hoz itéletet e rettentő perczben?

– Már pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit parancsol is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus hang; mert ez az egy ember az etelvári prépost, a ki számára mindig itthon kell lennie: még ha nincs is! A ki még akkor is be fog törni az uradhoz, ha esztergomi primás lesz belőletek, s ki tudja? az is meglehet!

Leon maga sietett eléje nyitni az ajtót.

– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! mondá tréfásan a főtisztelendő úr. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok diktióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer toasztra. De hát nem soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, a mit tégy a többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember. De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a miért személyesen orczád szine elé kivánkoztam. Látom, tele van már rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galanteriaboltot nyithatnál már vele! Phüh hah! Még «vörös sas» is van közötte! De biz az enyim se kutya! Nos találd ki mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy levelet a te szép herczegnődtől. No ez már csak valami, ugy-e? ő maga kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszodat is én vigyem el hozzá. No hát fiam, tedd le öt perczre a méltóságos urat, légy addig az én «Napoleon öcsém» és olvasd el ezt a levelet.

Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyü levélpapirt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi korona.

A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkivánással kezdődött a mai nap ünnepeltjéhez. Azután – legdrágább születésnapi ajándékul – felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. Ez csakugyan olyan ajándék, a mi a világ minden dicsőségénél többet ér!

Az utóiratban pedig ezt kérdezé a kedves levélirónő:

«Feltalálta-e ön már Liviát?»

Leon szemei előtt összefolytak a betűk.

– Gondolom, hogy meg vagy a tartalommal elégedve? mondá a prépost.

Vajjon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e előtte? Az utóirattal együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest; a ki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e elégedve?

– No, most erre nekem rögtön irj választ; mert még ma vissza akarok utazni.

– Még ma? kérdé Leon tompán elbámulva.

– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi banquettod kedvéért! Ki nem állhatom az olyan vendégséget, a hol az embernek minden ételét elsózzák valami bolond toaszttal!

– Jól van szent atyám: megirom a választ, csak az irószobámba megyek.

– Aztán nagyon szépet irj: tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj, mert ahhoz is tudsz!

Leon leültette a prépostot díszkönyvekkel rakott asztalához.

– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a megintés: azóta megszereztem a bibliát.

– Ah! Illustrált Szent Irás! A biblia, mint modejournál! Hát a costumeökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Igy még nagyobb kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól elkezdve Szulamithig?

Ott fekszik a két levél egymás mellett.

… «Tűzze ki a mennyegző határnapját, a mikorra akarja».

… «Légy áldott, légy boldog örökre!»

És közbül a visszakapott karikagyűrű.

Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, a minek nincs kezdete, nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.

Ime visszakapta ajándékba.

«Légy áldott, légy boldog örökre!»

«Felejtsd el azt, a ki e gyűrűt viselte. Mondd róla magadnak, hogy meghalt… és hidd azt…»

«Ne háborítson többet a rágondolás.»

«Légy áldott, légy boldog örökre.»

«Imádd Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könyes szemeit, hervadó arczát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd nevét, s a hitves meg ne hallja azt!»

«Ne vegyüljön az ő éjszakai sirásának hangja az édes szerelmi suttogás közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka soha.»

«Légy áldva, légy boldog örökké…»

«Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj senkit. Fogadj el: de ne adj.»

«Temesd el azt a kis világot, a mit egy szerető szívben birtál, s legyen tied az egész nagy világ helyette! És soha meg ne bánd a cserét!»

«Légy áldva, légy boldog őrökké.»

«S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el nevemet! én már akkor az égben leszek: Lejövök hozzá s meggyógyítom azt!»

«Légy áldva, légy boldog örökké!»

… Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érczkör többet tud mondani, mint a világ minden ékesen szólói!

Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, a mennyiért a legrészrehajlóbb biró: a hiuság, egy napot elengedjen a földi kárhozatból az elitéltnek!

Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a kétségbeeséshez közel.

Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz nyugtalan léptei hangjára s aztán leült iróasztalához s úgy olvasta el újra meg újra egymás után azt a két levelet.

Ah; de hisz még egy harmadik is van!

Egy felbontatlan levél.

Az ott van a tárczájában.

A mit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakásczím, borítékba lepecsételve.

Még mindig le van pecsételve.

Kivette azt és letette maga elé.

Mit tegyen vele?

Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tüz lobog. Egy perczig tart a levélke lángja s azután eldőlt a sors.

«Meghalt az ara; éljen az ara!»

A tűzbe dobja-e?

S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képét a medaillonból… és a platinagyűrűt is…?

S aztán fogja a tollat s írja menyasszonyának ezt:

«Nem találtam fel Liviát!»

S ezzel temesse el őt örökre. Ugy, hogy még az emléke is el legyen temetve.

Ugy, hogy még a nevének a kimondása is tiltva legyen előtte mindenkinek.

Csak három lépés a kandallóig.

«Dominus vobiscum! hangzott a mellékszobából. Méltóságos uram, Napoleon öcsém! Soká tart-e még az a levélirás? Négy oldalt tele irhattál azóta verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát végignéztem az alatt. Segítsek-e bevégezni?

Segített!

Leon felriadt a megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva irta meg a levelet Rafaelához.

Nem volt ez sok szó. Két sorból állt az egész.

«Feltaláltam Liviát…

Isten legyen irgalmas nyomorult lelkemnek…»

Azzal felszakítá a lepecsételt levelet, elolvasá, a mi benne volt.

És «végül» lepecsételte a herczegasszonyhoz irottat, s egy percz mulva derült arczczal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.

Ez volt az utolsó levél, mely Zárkány Leonról hírt mondott.

Másnap nem találták őt sehol.

Ott hevertek asztalán érdemrendei, üdvözlő levelei, ő maga nem jött elő többé.

Hová tünt el? Mi érhette, hogy a boldogság küszöbén, a gazdagság, hatalom, dicsőség magaslatán, mint egy ködkép, úgy eltünt? Ezt a talányt nem tudta megoldani senki.