TÖPRENGÉS.

De most hová?

Itt áll a megfelelhetlen kérdés Leon előtt.

Elérte azt a magasságot, a hová vágyott.

Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére, kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával, munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi jellemével.

Lehet-e azt, a mit megnyert, s megérdemelt, elutasítania?

De lehet-e azt megtartania, a mit megnyert?

Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor egy vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete. Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert, szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek, ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett? Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd elmúlik egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!

Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli – az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem eresztik be a mennyország kapuján.

«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét, jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának, valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!» És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban bezárkózva!»

Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi egy ilyen életet kárpótol?

És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény; a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között. E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».

Leon szerette Liviát.

Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt, mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!

Hogy tudja elfelejteni őt most?

Elfelejteni örökre! soha vissza nem térő álomként.

Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött? Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni magát általa?

Minő rémséges horoscop!

Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: – Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!