Rafaela herczegnő, a mint az úti vázlatott olvasta, rögtön elutazott személyesen Saint-Croixba, a mi a Mont-Viergehez legközelebb eső falu s ott legelébb arra akart vállalkozni, hogy maga fölmenjen a Mont-Vierge csúcsára. Nem talált rá vállalkozót, a ki őt oda felvezesse. Nőre nézve ez a lehetetlenség erőszakolása volna.
«De ha az a nő felmehetett oda, a ki ott halva fekszik».
Azután nagy jutalmakat igért azoknak, kik a Mont-Vierge ormán fekvő halottakat onnan lehozzák.
Senki se vállalkozott rá.
Kinevették vele. Azt mondták, hogy nem ment oda még fel senki: azért is Mont-Vierge a neve. Nem feküsznek ott halottak. Az útleírás szerzője csak úgy gondolta ki az egész történetét, hogy a könyvét érdekesebbé tegye vele. Ő maga sem ment fel arra a csúcsra.
Mesének állíták az egészet.
Vagy talán erősebb volt náluk a babonás félelem, mint a pénzvágy? s nem mertek közelíteni ahhoz a helyhez többé, a mit két elenyészhetlen halott választott magának örök nyughelyéül?…