A Loreley.

Nornenstein Octavián fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidencziát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasuton ment oda, már otthon találta Octavián fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világitva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasutat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele? De azokon kivül sok félig ismerős arcz, kikkel futtában találkozott, a diplomatiai körök sikamlós parquettjein, nagynevű herczegek és grófok, előkelő prælátusok, kik a diszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. A mi nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.

– Monsieur Vendelin, mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon, nekem egy táskám is van, a mit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni.

– Óh kérem alássan, méltóztassék velem jönni.

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitudejeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy Wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.

– Itt egészen biztos helyen lesz.

Abban a Wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendberakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chequek. Ott úr lakik.

Leon az óralánczán függő kis kulcscsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihuzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e? Vendelin aztán betette azt a tresorba; rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak.

– No itt még maga Cartouche sem fogna hozzá nyulhatni.

Leon megköszönte a szivességet, eltette a szekrénykulcsot s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a keztyűjét be tudja gombolni.

A salonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a házi urat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főurnak, s aztán rájuk bizta, hogy mulassanak egymással; maga sietett hálószobájába s csengetett a komornyikjának.

– Vendelin! Tudsz-e te lopni?

– Furcsa kérdés!

– Ennek az urnak, a ki most érkezett, útitáskája is volt.

– Azt rám bizta. Én elzártam a Wertheimszekrénybe s a kulcsot neki adtam.

– De a Wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van s a táskához hozzáférhetsz.

– Igen.

– Az a táska is be van zárva; de te azt ki tudod nyitni?

– Nem mondom, hogy nem.

– Abban a táskában van egy Párisba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?

– Aligha nem sejtek hozzá valamit.

– Annak a tartalmát betüről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.

– Ehhez nekem csak egy dolog lesz mulhatatlanul szükséges. Két órai idő, a mely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája után tudakozódni.

– Erről gondoskodva lesz.

– Miről tudom én meg azt az időt, a mikor hozzá foghatok?

– Mikor azt fogom neked mondani: «eredj, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázó szobában»:

– Elkészülök vele.

Azzal ment – theát felszolgálni a vendégeknek.

Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a sulyos titkokból, a mik lelkére vannak bizva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben neki hevülten vitatkoztak a borotvaélen tánczoló béke és háboru sorsa fölött; a portepée különösen első tenort igyekezett énekelni; azonban a fekete frakk is úgy beszélt a háboruról, mintha csak egy jótékony czélu cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen costumebe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan oszszák ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kisérték a férfiak combinátióit egy megindulni készülő hadjáratról, hogy egészen megfeledkeztek a tánczteremről miatta. Hanem a mint Leon valamelyik csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomatiával, strategiával s forditják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire: «Advocate» – «Beindlstierer» futtat a mezőn: beszélnek az «Arany Chignonról» s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az ujon érkezettől, vajjon Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton s lesz-e ott külön pavillonja? – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól, hogy az kémleli ki őket.

(«Bravó!» mondá magában Leon! «ugy én nekem a mai éj munkája nagyon meg van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell».)

Átment a tánczterembe.

Kereste szemeivel a szép Pompeia baronesset, a kiről tudta, hogy itt van.

Máskor oly könnyű volt rátalálnia. A hol legélénkebb volt a raj, ott rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget; élczei, csípős aperçüi, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltünő szokott lenni, toilettje szembeszökő, s izlése a merészség határáig vállalkozó. Ahhoz is szokva volt Leon, hogy a hol ő vele találkozik Pompeia bárónő, a hölgy az első, ki az ismeretséget manifestálja s a barátság jogait igénybe veszi.

Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, a míg valahol egy szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától, melyen meghuzta magát.

Pompeia bárónő észrevétlenné akarja magát tenni.

Ruhája vadgalambszin selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdiszítés nélkül. Szép szőke haja egész szigoru Amalazuntha tekercsben hátra szorítva, csupán egy teknönczhajfésüvel feltüzve, mely épen oly halványsárga, mint a hajzat. Arcza halavány, tekintete részvétlen, közönyős, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még azzal se árulja el, hogy ezen a világon van.

A hajdani szeszélyes, kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni Leon; de ez a szomoru, félrevonuló alak magához igézte.

Csak azt várta, hogy a legelső kontratánczot elkezdjék. Látta, hogy Pompeia mindenkinek kosarat ad; nem akar tánczolni. Ki is találhatta az okát.

A mint egyedül maradt, Leon odasietett hozzá.

Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán öröm gyulladt ki arczán, a mint megismeré. Kezét nyujtá neki:

– Ah: ön rám talált!

– A bárónő igazán bujósdít játszik. Még nem is tánczol.

– A gardedameom, az altábornagyné, tánczol helyettem s én őrzöm az ő bouquetját.

– S a bárónő egész kosaras-boltot etablirozott itt, a miből a tánczrakérőket ellátja.

– Az Istenre kérem, fel ne hivjon tánczolni, mert ma minden embert a haragosaim lajstromába jegyzek, a ki ezt teszi velem.

– Nem is volt szándékom, bárónő.

– Ugy-e bár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most itt «kell» lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S még kérdezik tőlem, hogy mi bajom? Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem kérdezi, a ki egyedül nem tudja.

E közben a tánczoló párok Leont hol megtaszították, hol a schlepjeikkel sodrották el a helyéből, utoljára egy tourdesmainsnél úgy lökték hátba, hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.

– Ejh! mondá Pompeia bosszusan, gyerünk erről a helyről, hisz itt mindenki elbotlik bennünk, s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte tovább a garddedameja bokrétáját, elhagyta a táncztermet, maga után vonva Leont is.

«Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában», mondá Nornenstein Octavián fejedelem komornyikjának.

«De ugyan hova tünhetett el a leányom? aggóskodék Falbenheim altábornagy, nem látom sem a tánczosok közt, sem a helyén».

«De mi gondod neked a leányodra? Ott a gardedameje, annak a hivatala rávigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van».

Az altábornagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen harczias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha «pozdorjává törhette az ellenséget» s szerencsével játszott.

Pompeia bárónő a palota erkélyére kisértette magát Leonnal. Ott egy padra leült s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely volt, a lámpák, csillárok világát megszürték a délszaki növények virágbokrétás sürű lombjai; szerelmes pár sem választhatott volna jobb helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczzene zsibongása hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a hintórobogás szünetelt az élénk utczákon.

– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom? Ezek odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek, hanem gyülölök! S ön oly ártatlan arczot csinál hozzá: ön nem is sejti azt, hogy gyülöletem legelső tárgya ön.

– Én? bárónő! Mit tettem én, a mi ezt fejemre vonta?

– Nem az a mit tett, hanem a mit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela herczegnővel?

– Legutoljára a képviselőválasztáskor.

– A mikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta el ezt a helyet egészen?

– Bárónő!

– Kapott ön akkor egy himzett zászlót? Kaphatott volna még egy jegykendőt is!

– Nagyon téved ön, bárónő.

– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas, szives, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró álarcz, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.

– A herczegnő jegyben jár mással.

– A ki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét elfoglalni, mert félt, mert nem bizott magában, hogy ura, parancsolója tud lenni egy nőnek, ha herczegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a férfiui gyávaságot gyűlölöm, de a herczegnőben az asszonyi erélyt. A szép herczegnő így gondolkozott: «ha ezt választom, a kiért égek, ez nekem uram és hódítóm lesz; ha a másikat, a kit kinevetek, az szolgám lesz és játékszerem; majd megtartom mind a kettőt: a szolgát czímemnek, a hódítót szivemnek. Úgy lesz az jó».

– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel vádolja a herczegnőt.

– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak: hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, a ki Nornenstein Alienort szeretni tudja? Szeretni? A reágondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt. – Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú hölgynek nem csak büszkesége van; hanem szenvedélye is. S a kettő megfér szépen együtt. «Alienor» nevéből máskor is lehetett már csinálni «Leon»-t. Lehet azt tüzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?

Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Szinjáték-e az csupán, vagy valódi érzés is van mögötte?

– Oh nekünk nőknek csalhatatlan érzékeink vannak. Ön épen olyan szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott csapongna mellette s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De ön fut előle. S azzal árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket? engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.

– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntől egész a fegyverlerakásig félek.

– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni; mit érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, a ki maga vasalja a ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni. Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé; hanem, hogy Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e fájdalmakat? azt nem tudom.

Ez veszedelmes vallomásnak látszott.

– Bárónő! Nem jó az embernek váltót irni alá, bármily hosszu időre is; mert az egyszer mégis letelik.

– És aztán?

– Akkor fizetni kell.

– S kettőnk közül melyik a másiknak adós?

– Én vagyok az, bárónő, elismerem.

– A multakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette azt, a mit kivántam s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve, bizonynyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, a minek az értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba mennem.

– Ez végletekhez csapongás.

– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szivem. Mert, higyje el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja élete czéljául azt, hogy másnak mindig csak örömet szerezzen, magának pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint a hogy gyülölhet egy leány egy férfit, a kinek egyszer elárulta, hogy szive van s az nem vette azt észre.

Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete, hogy «segíts engem férjhez menni ahhoz, a kihez én akarok; akkor szeretni foglak téged». De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak ismerte ő Pompeiát, mint hogy ezt elhigyje neki, s sokkal ravaszabb volt ő maga, semhogy ilyen pókhálóval elhagyja fogni magát. Nem engedte képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától; a szép ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arczába melegítő langy lehelletét s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?

– No hát beszéljünk másról; szólt Pompeia, könnyű bajaderjét meztelen nyaka körül burkolva. Mit gondol ön, lesz az idén háborunk?

– Kivánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.

– Én kivánom, hogy legyen; remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy mi benne leszünk s a jövendőt előre fogom tudni.

– Olyan nagyon óhajtja bárónő atyját táborszernagynak látni?

– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háboruval? Nekem csak egy gondolatom van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háboruba belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és conspirál most odabenn ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy tánczol és kártyázik, Nem: ezek imádkoznak és conspirálnak. – Ne tekintgessen ön az ajtóra; nem leskelődik utánam senki. Atyám a tarokasztalnál ül s onnan őt nem engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint a milyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes fejét, s aztán a krónikák szemére nem vetették a hősnőnek a tête a tête-t…; sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: «Isten szűz leányának».

– Tehát az én fejemet akarja elvinni a bárónő?

– Azt. S tudja, mit nyerek vele?

– Nem tudom; nem ismerem az értékét.

– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajjon csakugyan teljesül-e az, a mit én óhajtok: lesz-e háborunk?

– Akkor a bárónő ezzel lekötelezni hinné Octavián fejedelmet?

– Oh ne higyje ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein Octaviánnak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél. Megbizottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia mulatja magát mellettem, de a mellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve «partie». Ha egész ember volna! Annak még egy kiegészitő rész kell, a ki őt «valamivé» tegye. Ő enged engem hirbe hozni, csalogattatni, hizelgő reményekben élni. «Kedves kis leányomnak» nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S a világ gunyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, a kik a cyankalit olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni. Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a lámpának a fénye, a mi a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél mozdul, és Octavián rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak és Alienort elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.

– S mi vár rá Ehrenbreitsteinban?

– Ott vár először is a fejedelem, a ki a ligának a feje, s a ki a szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha az actióba fog lépni. Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, a ki pupos hátu ugyan és mellbeteg, de a kinek keze Alienort a nornensteini uralkodói méltóságba visszavezeti.

– De hisz akkor ön csak azt éri el bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett Ehrenbreitsteinba fog menni.

– Ne feledje ön el, hogy közbeesik Bécs!

– Ah! tehát egész hadilábon állunk? Egész a «qui vive?»-en.

– Lássa ön: én még a tervembe is behagytam pillantani. A gyóntatómnak nem mondom el azt, a mit önnek! pedig bigott vagyok s félek az elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése Rafaelával megtörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már most, hogy mennyivel adósom ön nekem?

Leon e perczben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, a mi egészen kedveseé volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!

Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a merészség, a mivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi «ellenséges» szándékkal az iránt, a kit szép szemeivel megigéz. Ő rá nézve nem akar nő lenni; csak tündér.

Leon sem volt gyermek.

Hanem azért mégis azt felelte a szép syrénnek erre a kérdésre:

– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi ketten ma itt?

– Világosabban szóljon.

– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviánnak Zárkány Napoleon, hogy azt útjában el kellett fognia; mert nála nélkül e fényes estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt, hogy mikor gyülöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni? s minden migrainek, görcsök s más otthonmarasztó ürügyek úgy elmultak-e örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni akkor, a midőn princz Alienort Etelvárra küldték házasodni? És harmadszor: valjon Nornenstein Octavián fejedelem azzal a szent szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk princz Alienor etelvári házasságát elrontani?

Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt nem közönséges ellenféllel van dolga.

Most még közelebb simult hozzá. Egészen oda tapadt Leon vállához.

– Nem. Mind a három kérdésre «nem!» Ön egészen le akar engem fegyverezni s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le hát legalább az egyik keztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut tőle? Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem?

Ezzel odasugott a fülébe.

– Az alatt, a míg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.

E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett Leonra, mint a ki saját vakmerő kisérletétől megrettent, s két kezével erőszakosan szorítá össze Leon kezét.

Leonnak most két teendő közt volt választania.

Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztül rontani a fényes termeken, a míg a házi úrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: «uram, önnek a házában tolvajok vannak!» s azzal sietni a rendőrhivatalba s feljelenteni a történteket; vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s aztán azt mondani neki: «édes bárónő, csak enyelegjünk itt, a meddig önnek tetszik, (nekem tetszik); hanem aztán mondja meg azoknak az uraknak, hogy soha se törjék a fejüket azon a sürgönyön, a miért kár volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az épen csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt nem hagyom elcsenni».

E kettő közül kellett volna választania.

De nem tudta megtagadni jellemének alapszinét: a hajlamot a gúnyra, a csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni azt, a ki lop. Elnézni, hogy czepeli ez a kavicscsal telt zsákot, abban a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek kártyavárat máskor is segített már építeni s mikor készen volt, ráfújt, összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni! Elvezetni a diplomatia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a posványba saját kivánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék magukat bolonddá.

Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, a miket milliók vére és könyhullatása fizet meg!

Csupán egy kisebb catastrophát látott előre, a mi utána bekövetkezik, s ezt nem sajnálta. Nornenstein felfogja bontani fiának eljegyzését Rafaelával, mihelyt nyilt útat lát maga előtt uralkodói méltóságába visszajuthatni. A Rajnaszövetség az ő tündérálma, s annak a naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy magyar mágnás czímere, azok közt elhalványul. S Leonban volt valami gonoszság, hogy ezt meghagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, a kit nem szeret, nem becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak a rangja még egy fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, a mit a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Soha sem lenne boldog Alienorral.

A gúny dæmona súgta, mit mondjon.

Csendesen mosolyogva szólt:

– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem: húzzon ki egy selyemszálat bajaderjéből és kössön meg vele, hogy el ne futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem ismétli rajtam, a mi Berlinben oly nagy zajt ütött, a sürgönyelsikkasztást? Hogy a mit az ön varázsszava ki nem vehetett belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is neheztelek érte; s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni, azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves barátomnak is, mint Octavián fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.

E közben csendesen nevetett.

Ez a nyugalom, ez a halk nevetés zavarba hozta Pompeiát.

– Mit nevet ön?

– Azon a sajátszerű sarcasmusán a sorsnak, hogy ugyanazon perczekben, a mikben én Falbenheim altábornagy leányának szemeiből egy titkos jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenhein altábornagy maga az én sürgönyöm kibetüzésén töri a fejét; s aztán a mily hasztalan keresem én az én cryptographiám nyitját, ép oly sikertelenül sorozza ő a maga rejtélybetüit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő épen úgy nem tud meg semmit, mint én.

– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet, szólt forró lélekzettel a leány: átadná nekem az ön rejtélyét?

Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e, vagy a szenvedély? Mi benne a ravaszság, mi az esztelen hajlam? mi a számítás, mi az önfeledtség?

Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárczát, a minek pergamenlevelei mint egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá Pompeiának:

– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának kulcsát.

Pompeiának egészen oda kellett dülnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák rezgő fényénél az irón vonásait kisérhesse, melylyel a rejtély mintáját Leon megérthetővé tette előtte, a míg megmagyarázta neki, mint történik a megoldás a «non semper idem» jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arcz arczhoz érni; a leány keze az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a titokcsomó kibontása.

– Felfogta ön, bárónő?

– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én kisértem meg a titkos irás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?

Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy figyelemmel betűzve szavakat: a titkos irás rendszere nyomán.

Azután visszaadta a jegyzőkönyvet Leonnak, hogy betüzze ki a talányt.

Mik lehettek e leirt szavak?

A míg azokat Leon egymás után kibetüzte, a leány arcza lassan kigyuladt, homloka kipirult s szemei megteltek könynyel. Mikor minden szót kitalált Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, a ki sír.

Ki lett megcsalva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Octavián?

… Hát Livia?!…

Ki lett meglopva?

Leon?

Vagy Pompeia?

Vagy Livia?

… Hát Alienor?!…

A soupéenál diadaltól ragyogó arczczal került Pompeia Nornenstein Octavián elé.

– Kezünkben van a sürgöny másolata, sugá halkan a rendúr.

– De nálam van a titkos irás kulcsa; suttogá Pompeia.

E szóra Octavián felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán összecsücsörített száján át szívta a levegőt, a mi azt látszott kifejezni:

«– Hüh! kisasszony: ezt drágán fizethette ön meg».

Pompeia elérté az arczkifejezést, s mutató ujja hegyével végig ütött gyöngén az összecsücsörített ajkon s ezzel megint az volt mondva:

«– Bolond! te fizeted azt meg Alienorral».

Leon, a mint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?

Hát csak nem törött el.