Ragyogó Veszély

Fél év mult el Etelváry Madelaine herczegasszony halála óta, a mely napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a fehér diszítéseknek; azon a napon bontották fel a herczegasszony végrendeletét is s felolvasták a hivatalos személyek, az aláiró tanuk s a meghívott hagyatékosok jelenlétében.

A herczegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.

A herczegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a cselédjeiről, azután környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig feljebb a kedvenczeire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a férjén.

Liviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a herczegnő patrociniumi joggal bírt a zajnai szent Erzsébetről czímzett zárda irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Livia foglalja el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.

Rafaela kezében tartá Livia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták előttük s úgy találta, hogy a leány reszket.

Rögtön utána Zárkány Napoleonról volt szó.

Livia szívdobogása a lázig fokozódott.

A herczegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak azok, miket most felolvastak.

Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás. Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi czélzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratából, szerelemből meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy halottól sem!

Livia szívdobogása szünni kezdett s a reszketést hőség váltotta fel.

A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka úr lett megbízva.

A hivatalos tény bevégzése után a herczeg megölelte leányát, és az arczát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított; de Liviát legutoljára hagyta. Ő előtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak is meg szokta csókolni a homlokát; hiszen fogadott leánya volt, de most már fejedelemasszonyi jelölt.

– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten, szólt Rafaela, felsóhajtva, mikor Liviával szobájába visszatért. Az én vőlegényem csak egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az enyimben… és te?

Livia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.

– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes polczot? Te nem akarsz apáczafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a dicsőséget magadtól?

– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!

Rafaela e szóra egész szenvedélylyel ölelte magához Liviát s összevissza csókolá.

– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, a mire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek, ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét. Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Külömben nekem kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla s az nekem nagy lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy az égnek szentelje magát s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön, minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.

S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.

– Látod, én is férjhez megyek; szólt Rafaela nagyot sóhajtva; pedig ha végiggondolok azon a mi rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet vegyem magaménak.

Liviának minden idege összerezzent.

Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:

– Az én uramat és megváltómat.

Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve. Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.

– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk. Belenyugodtam. Én felfogom magamat találni mindenütt. Nem várom férjemtől azt, hogy angyal legyen! s a mit más hibának tart, azt én emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mende-mondákra. Így nyugalmat biztosítok magam körül. Saját sorsom nem igen aggaszt engen; de mi lesz atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel, mint más nagyúri gyermek, a kit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernanttal az angol nyelvben? Én kis gyermek koromban is mindig az atyám nyakán csüngtem; mindenüvé elvitt magával, a hova utazott. S czipőimet ő húzta fel mindig reggel. Maga tanított az első ábéczére. Minden ruhácskámat, a miből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban felaggatva, mint egy emlékgyüjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült, ha én beléptem hozzá. Orvosának soha sem mondta el, hogy mi baja, nekem kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek, vagy iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arczára, lélekzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most? rémület, iszonyat kínozza-e? hogy felébreszszem belőle. Ki ébreszti fel őt ezentúl kinzó álmaiból?

Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arczképe állt.

– Ha magára fog maradni, egy évig nem él; suttogá a herczegnő.

Aztán egyszerre Livia felé fordult s oly gyorsan ragadta meg a leány kezét, hogy az szinte összerezzent bele.

– Hát te hová lészsz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé. Nekem férjem lesz, a ki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni valamerre: tán a hyerei szigetekre, vagy Kairóba. Kire maradsz, te kedves kicsikém?

– Az Isten majd gondot visel rám; szólt Livia nyugodtan.

– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt meg senkinek, a míg jó anyám végrendeletét fel nem bontották; mert a te elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást, vagy visszautasítod azt? Most már elindulhatok. Te megmaradsz elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól, nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza; nehány nap alatt meg kell érkeznie. Külömben ő róla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat fogsz tőlem hallani, a mikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem?

Livia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának?

A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Livia és az özvegy herczeg.

– Vezessük ketten az én jó atyámat, monda Rafaela, s egyik jobbról, másik balról akasztá magát a herczeg karjába. A haraszt alatt tavaszi ibolyát kerestek; már egy pár szál virított; a mit találtak, összetették s azt Rafaela Miksa herczeg gomblyukába tüzte.

– Az én apám egy kedves kis dandy! úgy-e Livia?

Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött; ajándékokat hozott Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, a miért Liviának semmit sem hozott s azt kivánta tőle, hogy az ajándékokat oszsza meg Liviával.

Az nap este hárman családi értekezést tartottak, Livia nélkül.

Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba s meglátogatták a családi sírboltot.

Madelaine herczegnő márványemléke ott állt már. A boldogult fekvő szobra művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt.

Imádkoztak, könyeztek mellette.

A herczeg megcsókolta a kőszobor homlokát.

Rafaela és Livia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve; a herczegnő kivette azt mindkettőjük hajából s odatette a szobor egymásra hajtott kezeibe.

Azután ő is megcsókolta a kezeket, Livia is.

Este madame Corysandenak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon talált mondani Liviának, csak szokása szerint.

Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysandenál, átadta neki egy szép újdonat új bőrtárczában az egész évre járó kegydíját, a mit a herczegnő végrendelete biztositott számára s tudatá vele, hogy rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.

Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint bárki másra, s midőn búcsúzni a herczegnőnél megjelent, ott találva Livián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba s megkimélte a társaságot minden theatralis jelenettől.

Livia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni Érezte, hogy annak jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela meg fogta a kezét és visszatartotta.

Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a hölgyeket a lépcsőkön lekisérve, Liviát minden fordulónál jobb kéz felül ereszsze.

Liviának feltünt, hogy Alienor eddigi kaczér udvarlói modora egyszerre hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.

Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Livia, a herczeg és Alienor.

Rafaela előre bocsátá az atyját és Liviát.

– Gyönyörüen ül a lovon ez a kedves teremtés; mondá Alienornak elég hallhatólag.

Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott, átöltözni.

Rafaela hamarább készen volt a maga toilettjével, mint Livia. Ő sietett át amahhoz. A mit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.

– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ád.

– Hát azt akarja a herczegnő, hogy matrónás külsőm legyen.

– Megállapodottabb. Komolyabb. Így.

S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira, hogy idősebbnek tessék.

Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka úr nem voltak ma hivatalosak.

A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak szükségből keresi azt a tárgyat, a miről beszédet kezd. Más van a fejében.

Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog beszélni, a miért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela gyöngéden szigorú intése. A herczeget nem szabad izgatni e hírekkel.

Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa herczegre nézve az ebéd utáni óra az a boldog idő, a melyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az. Ilyenkor, a mint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek drága pillanatok, a miket féltve kell őrizni.

A két leány ott maradt mellette.

Rafaela odaült a szék karjára s legyezőjével hüsselte az alvót.

– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsőült arcz! Ez a kimondhatlan szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá, valóságos glóriát látok arcza körül. Van-e ennél szebb férfi a világon valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon villanyos rángások czikáznak át; lélekzete szakgatott lesz; öklei reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh hányszor imádkoztam el róla e lidércznyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet összetenni a szive fölött, aztán rebegni: «óh Isten, légy hozzá irgalmas! Amen!» Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arcza mosolyogni kezd. Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet szive fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.

Az alvó jobb kezét felemelte s a szive fölött imádkozó kezeket hirtelen eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:

«Óh Rafaela!»

Azok Livia kezei voltak.

Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy perczre föltekintett:

«Kegyed az, Livia? köszönöm.»

Livia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó szive fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel nem ébredt.

Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herczeg.

Este whiszthez készültek.

Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától, mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, külön vonattal. Veszély a késedelemben.

Ennek tehát rögtön pakolni kellett.

– Azért nem bomlik meg az asztal, mondá Rafaela, mikor vőlegénye bucsút vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából). Játszunk hárman, egy szalmabábbal.

A herczeg örült az indítványnak, mint egy gyermek.

– Játszunk hárman! Jó lesz!

– Az én társam lesz a szalmabáb.

A herczeg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is sarcasmus. Ebben az volt: «tartok tőle, hogy a tied lesz!»

– Ti pedig együtt lesztek Liviával.

A herczeg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.

– Ah milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.

Abban a perczben pedig már nem kellett a herczegnek attól tartani, a miért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani. A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog ő hozzá visszajönni többet; a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi czímer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember; s ezek nagyon vágynak egymás kebelére borulni.

A herczeg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt Livia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a herczeg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal alatt, a min aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. Máskor a herczegre nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.

Sokáig tartott a játék. A herczegnek egész öröme telt benne, hogy ő és Livia sok pénzt elnyertek Rafaelától és a szalmabábjától.

Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herczeget, hogy már ideje lesz a lefekvésre gondolni.

A jó éj kivánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s épen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Liviától.

Másnap már korán reggel felkölteté Liviát Rafaela.

A herczegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy a mint a hajnal hasadt, rögtön felkelt; igen egyszerű házi öltönyt vett magára, s aztán Liviával együtt lekocsizott a parkba; ott volt egy tó, melynek vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán ketten gyalog visszamentek a palotába.

– Használjuk fel még a rövid időt; monda Rafaela e napon Liviának, úgy sem soká tart már ez az örömem is.

Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herczeggel. A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki, hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön!

– Hogyan? Te már fenn vagy?

– Az éjjel igen jól aludtam s azért korán lehetett kelnem.

– S nem várhattál bennünket haza s elénk jöttél?

– Úgy van.

– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Oh mint szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!

– Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.

– Oh de nem úgy, a hogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!

A herczegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával beszélt.

Ez nap a reggelizés után Rafaela Liviát vállánál átölelve, a saját szobájába vitte s aztán leültette a balsacra.

– Igy. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj herczegnőnek.

– Jól van; kis mama.

– Semmi kis mama! Te nem vagy kis leány többé; te nagy, eladó leány vagy. Én téged férjhez akarlak adni.

– Ah!

– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz. Hiszed-e, hogy én szeretlek?

– Sőt bizonyosan tudom, herczegnő.

– Már megint «herczegnő!»

– Kedves Rafaela!

– Hát hogyan szeretlek?

– Mint édes testvérét.

– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édes anyámat. Livia! Én téged édes anyámmá akarlak tenni.

– Herczegnő!

– Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.

Livia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.

– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese… Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam kifejezést? Atyám ötven éves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az vagyok. És én tudnék oly férfit, a milyen ő, egész lelkemből szeretni. – De hát szerelmet kivánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget. Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány törvényszéke előtt halálra van itélve. Ki van rá mondva, hogy rendes körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán kettőig is; szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én másra gondoltam, arra, a mit szent József-házasságnak neveznek. A minek köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, a mi nem tartozik a csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben s nem cserélnéd el a birtokát semmi hizelgő ifjonczért. Ha ő még egyszer boldog lenne! És te általad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arczvonásait! Ha a boldogságot, mit évtizedeken át megvont tőle a sors, most későre tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre mindent. Maradjunk csak a jelennél. Engem boldogtalanít az a gondolat, hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik arról, a mit érez, a mint nem kérkedik azzal, a mit tesz. Élete egy folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ; de a melyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása; mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna? azt csak a férfikönyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod. Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott herczegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? de szólok az ő martyrkoronájáról. Oszszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh fogadd el férjül az én szegény atyámat!

Livia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsujtják a hulló csillagok!

Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.

Rafaela nem is várt tőle feleletet.

– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom; mert magam is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után találkoztunk, mit mondtam neked? Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam egyszerre te rád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul. De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, a kiket közelből s messziről ismerek, az élő pokol volnának ő rá nézve; kínoznák szeszélyeikkel, s a mely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, a ki mint egy oltárkép jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Soha sem árultad el egy sóhajtással is, hogy szivednek valami titkos vágya lehet. Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam. Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, a mit nem tudnék megbocsátani!

(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, a kit vágytársnéjának hisz? s Livia őt még most is annak hiszi!)

– Én azt gondoltam, folytatá Rafaela. Ime itt van egy hölgy, a minőt valaki leimádkozhat az égből, a kinek gyermekkorától a mai napig minden gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt, maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvencze volt. Ha én roszszalkodtam, azt mondta: «nézd, Livia milyen jó!» Ő szeret téged. Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta: «igazad van. Csak a czíme változnék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon korában lenne szabad ismét. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?»

Livia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.

– Ne szólj; ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit felelj? Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is azokkal. Nézd ezeket a leveleket, a miket rokonaimnak, nagynénéneimnek írtam s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül? Elolvashatod, hogy mit feleltek rá? Megtudhatod, hogy mi véleménynyel vannak felőled. Nyilt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang magas köreiben. «A magyar főnemesség társasága csak a nem-nemes előélet irányában ismer zárfalakat;» így szól az egyik. A másik példákat sorol fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta kastélyunkban megfordulni, azok mind «leánynézőbe» jöttek. S te nem is tudtál a felől, hogy téged megbirálni jöttek ide. Egytől-egyig mind meghódítva mentek el innen s üdvöt kivántak nekem e sugallatomért… A legutolsók voltak Nornensteinék, a kikkel e tervemet közöltem. Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége előtt s Octavián fejedelem azt kivánja, hogy a midőn fia engem oltárhoz vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.

Livia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.

Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela ott állt mellette az orvossal.

Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.

– Óh milyen gyermek vagy te! szólt feddő hangon hozzá. Ugy-e orvos úr, nem lesz semmi baja?

Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítni sem kell, elmúlik magától.

– Kérem doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.

Azután, hogy egyedül maradt Liviával, azt mondá neki:

– Kivánsz valamit kedvesem?

– Aludni, rebegé a leány.

Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá vánkosait feje alatt, Livia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá azt.

Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:

– Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.

Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.

Ah dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány. De arczra borulva zokogni ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit s attól az újjáról lehúzott vékony karikagyürűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.

Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.

Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, a mit a sors eléje vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?

Ime a legnemesebb férfi kinálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, a mije van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek, úgy elhatározása nem lehet kétséges. Herczegnővé lenni, a köztisztelet legmagasabb polczára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is azokat, a kik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni azért a férfiért, a kit csak bámulni és tisztelni tanult; s ha azt kivánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené kivánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh ez rettenetes! S hogy válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: «nem!» Mi okot adjon rá? Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok, a kik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő birái elől, a kik azt fogják rá kimondani: «neved vagy bűnös, vagy bolond?»

Óh valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor, a midőn Nornenstein bádeni tánczestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Loreley ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele; hanem elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg? s aztán szépen leül levelet írni Liviához, a hogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkisértés nehéz órájában s büszkén, üdvözülten mondhatná: «nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyürű nászjegyem, s nincs az a herczegi koronája a kerek földnek, a miért én ezt elcseréljem!» – Akkor nem volna kénytelen eltakart orczával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?

Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Liviát szobájában, hogy szokott najadi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta s Livia asztalán egy levelét, mely hozzá volt czimezve.

Felszakítá a levelet sebesen s ezt olvasá belőle:

«Imádott herczegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen; de nem hálátlan. –»

Egyéb semmi.

Mikor ment el, és mely úton? azt nem tudta megmondani senki.

Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.

Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.

Senki sem látta őt elmenni.

Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanuja nem akadt hoválétének.

Mi üldözhette oly nagyon?