Az Elkészült Zászló.

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt Etelváry Madelaine herczegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a sűrű küzdelmeket, az életveszélylyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt. Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges felfegyverezett táborba, s annak ellenkirályát hivei közepéből a históriához hiven kiszakította. Princz Alienor is igen bátran viselte magát, minden strapácziát vitézül kiállt, sőt még csárdást is tánczolt Bátokon, s a mi nem kisebb virtus: programmbeszédét igen szépen elmondta Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szive meg van számára nyerve. Hiveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét, minélfogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, holnap után este a győzelemhirrel és a kiérdemlett koszorúkkal a princz Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Ezt a levelet lovaslegény által el is küldte még azon éjjel Etelvárra.

Két órával később kapta aztán a princz levelét.

Első gondolatja az volt, hogy utána megy és visszahozza.

Leonnal azonban közölnie kellett a princz levelét, mert annak szólt. Azt már nem gondolta meg, hogy ennek rossz hatása is lehet. Ő csak a princzczel törődött. A fél bankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Ugy gondolkozott, hogy ha a princz Dancsháza felé vette az útat, akkor ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton eléje kerül s a perronnál csipi el, mikor fel akar ülni.

Mint láttuk, a princz túljárt az eszén.

A herczegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával fogadni.

A herczegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá s gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harcz hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Az ő reggele délután öt órakor kezdődött.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az ünnepélyi pompát; a tűzi játék sikerét Stuwer maga és a szép csendes, derült idő biztosítja; madame Corysandenak pedig tökéletes elégtétele van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövérpofájú angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Livia rádisputálta Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, a mit a herczegnő csak oly föltétel alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a zöld ciprus bozót között, mint két villi.

Különös érzés, mondá Rafaela, arra gondolni, hogy az a férfi, a kinek kedveért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.

– Igen, igen.

– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy férjhez adhatsz s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig én nekem úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, a miből végre semmi sem lesz. Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha. Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem elvegyen.

– De igen, herczegnő, igen!

– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit; ha láncz lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.

– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, a mi nem Rafaela herczegnőé volna.

– De igen van: a szived; s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor én megyek nőül ahhoz, a kit te szántál nekem; ha te vesztesz, akkor te mégy ahhoz, a kinek én szántalak.

– De ez nem jól van föltéve, herczegnő! Inkább megfordítva tán; a férjhezmenés a nyereséghez van kötve.

– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak az ő kegyelmétől függ. Tehát maradunk az előbbinél: ha én vesztek, én ahhoz, a kit te nekem: ha te vesztesz, te ahhoz, a kit én neked…

A fűszálakat azután kötözte, kötözte, mikor mind meg volt, szétbontotta: nem lett belőle láncz.

– Én vesztettem.

Rafaela elszórta a jósló fűszálakat. Livia pedig örvendve tapsolt.

Ha tudta volna, hogy minek tapsol?

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki, hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a corridorra s nem kérdezősködik senkitől. Az anyaherczegnőt látszik keresni, ki nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá s oszt száz felé parancsot, hangja folyvást hallik, magyarul, németül, francziául; most épen a két leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande bokrétanyujtó pufók angyalkájának valami felköszöntőt igyekeznek betanítani, «mért nem végzik már toilettjüket?» (Mi van még hátra? Még keztyüt nem húztak.)

– Hisz arra ráérünk akkor is, mond Rafaela, mikor az őrök jelt adnak, hogy a princz közelít.

– Jaj, de azok nem fognak jelt adni, sóhajt fel a díszbokrok közül egy gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepetve tekintenek oda s ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:

«Dumka úr!»

– Hát mi az? Dumka úr? Ön csak egyedül? kérdi a herczegasszony.

– Én magam egyes egyedül; nyög a bánatos férfiú.

– És princz Alienor?

Dumka úr úgy tett, mint a mikor az ember egy legyet akar lecsapni a kezével a légből, a mi azt jelenti, hogy «hol van az már!»

– Megbukott-e?

– Azt nem tudom.

– Hát mit?

– Csak azt, hogy megszökött a választás elől.

E perczben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb tetejéről, s utána még két dörrenés.

– Hát ez mit jelent?

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély corridorjáról, ez úton egy hosszan elnyuló lovascsapat kezdett kibontakozni az alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

– Hát ott ki közelít?

Dumka úrnak nyitva maradt szeme, szája a bámulattól.

– Nem tudom én.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett, melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

– Mi ez Dumka úr?

– Nem tudom én.

– Dumka úr! Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy a princz Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem evett, csak minden állomáson egy kupicza szilvapálinkát hajtott fel; az is igaz, hogy ő a princzet szökni nem látta: de még az a levél is eltünt (talán nem is volt soha?) a melyikben a princz azt jelenté, hogy ő szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi választó népség, a mint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel kisérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy álmodta.

– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó urról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott a hajdú által lehuzatni a csizmáit s fenhangon pirongatta magát.

– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába! gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem birjuk már ki a négy napi tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember elhagyta magát altatni csak azért, hogy a herczegasszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela diadalmas örömmel ragadta meg Livia kezét s nagyot szorított rajta, mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el kezét magától.

A herczegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a közelgő menetet távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett reá nézve.

Rafaela türelmetlen lett.

– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arczod csupa redő lesz a távcsőbe bámulástól.

– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak feketének tünik fel; merő silhouettek.

– Hiszen majd itt lesz egy félóra mulva, s akkor aztán láthatod színről-színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek s már ott volt az égen mind a két fényes plánéta, a mi ez évben az alkonyt látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred; szakaszonkint különválva, a hogy a külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér lobogó ingújjal és lábravalóval; a harmadiké hegyes csalmákkal, kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon, kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzeti szín lobogók tűzve. Közel nyolczszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok; huszárviselt legény mind, vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott gebék; mind gyönyörű paripák.

Azok felálltak szép hadirendben a kastély homlokzata előtt.

A herczegasszony előhozatta a himzett zászlót, s kibontva annak lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a szél, hogy a nemzeti czímer kivillant egy perczre; az a pillanat egy rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban s a riadal közepett érkezett meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Két férfi szállt le belőle: Nagy János uram és Leon.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta. Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga harmincz év mulva.

S arczkifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó ember számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha meg kell fizetni!

Lehet-e az?

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kiséretével a veranda lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak s ott megállt előttük némán, lehajtott fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó? a nők kedélyes udvarlója, az ötlet gazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját levágták?

Tudja jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem ő reá várt, ezek a virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve; ez a kivilágítás nem az ő örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak; ez a zászló nem az ő diadalára lett himezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: «ime ez a poros arcz az, a mi titeket képviselni fog; három évig én hordom a ti neveteket».

De mondani annyit sem tudott.

Kisérőjének kellett azt helyette megtenni.

Nagy János uram régi ismerős volt a herczegasszonynál, sokszor járt közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyességgel szüntetve meg a régi villongásokat. Szivesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes herczegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott képviselőjét.

Rafaela ajkairól egy önkénytelen «hah» kiáltás csattant fel, melyben bámulat, diadal és dacz, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre összefonta két karját mellén s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött fővel állt előtte s gondolá: «és én mindezt loptam, és tőletek loptam el».

A herczegasszony pedig félkezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállára, mintha meg akarná állítani ezt az embert, a ki olyan nagyokat tud lépni.

Perczekig nézett így reá. A mit e perczek alatt gondolt azt nem tudta meg ember soha. Éveit járta be az alatt a lélek a múltnak és a jövőnek a fény gyorsaságával.

Végre megszólalt a herczegasszony, halk, szelid hangon.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy hímezte, a kik közűl három kivánta azt, hogy ön legyen Etelvár képviselője…

(«Oh mind a négy»! mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölé tette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a szemeivel. Megjelent bennük a köny.

S egy könyező szem annyit csinál, a hány belenéz.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni. A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

– Kegyelmes herczegnő, szólalt meg, rövidre van szabva képviselőnk gyönyörűsége, a mit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi, meg ezernyi nép kisérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött; napi járó útat tett, azokat békében vissza kell bocsátani; más része tovább akarja őt kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játszék el, mint a mi szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a herczegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Épen ott, a hol Livia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt hitte, hogy ez csak véletlen.

– Atyámfiai! kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvarra Leont, kinek úgy reszketett a keze, mint egy újoncz szónoké: egy szót sem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt. Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a választási jegyzőkönyvet kezébe adták: «Szegény embert választottatok meg, a ki még igéretekben sem gazdag». Mert hogy mind az, a mi a gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok; az ország a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei, őszintén, igazán. «Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat. De ha azt kivánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket, fényes igéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével, akkor összetépem a megbízást; válaszszatok más képviselőt!» Így beszélt hozzátok. És ti egy szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az «éljent». Ez a mi emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel bennünket. Kivánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi adjuk neki szeretetünket; az Úr adja neki lelki erejét; s aztán ne mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, a mit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

Az egyszerű földmíves szavait dörgő tetszészaj követte onnan alulról.

A tüzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a tájat bengáli tűzzel. Kékes fény áradt el az udvar és környéke felett; a fény közepett, mint mozdulatlan érczszobor, állt a nap hőse, egyik kezét a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy alak, mely talán él: de nem érez.

A hölgyek a magas oszloptornáczról néztek le reá.

Csábító bűbáj van az ily jelenetben.

A mint az udvaron csoportosúlt nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt meg egy hang.

A görög tűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a mai nap örömében s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár képviselőjét diadallal kisérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának minket e szóval: «ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek mihozzánk, árok van mi közöttünk, a mi bennünket elválaszt». Micsoda ez az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, a mit elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás harmincz pénzért, ki lesz az a Júdás, a ki a mi megváltónkat eladja huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta? fordítsuk igazi helyére: építsünk tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ez indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az udvaron összekeveredtek és aztán egymás nyakába borúltak, ölelték egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszálkodást, őszintén, igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni, nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt. Percz szülte azt s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, a kinek varázslatára e csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, a mit elérhettek. Nevettek, zokogtak. Óh, azok igazi könyek voltak! Meggyógyúlt betegek, feloldott bűnösök, kiszabadúlt rabok, hazatért száműzöttek igazi könyei.

Nem jó az ilyen jelenetet hölgyeknek nézni!

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesűlt mámorában iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi körűl, a mi elszédít.

(Hát te ily nagy léptekkel közelítsz felém? gondolá Rafaela.)

(Hát te vagy az, a kit én a fűszálakon elvesztettem? aggódék Livia.)

(És büszke volt rá mind a kettő.)

A bengáli tűz most már rózsafényben úsztatta a tündér jelenetet.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, tovább vonúlt. A lovas csapatok kardalt énekeltek, azt a hymnust, mely vakmerően vitáz az Isten ellen egy nemzet mellett; azt mondva a szenvedésekre, hogy «elég már»!

A zsolozsma közé vegyűlnek a fényes tűzijáték ropogásai.

A szikrázó színpompánál vonúl végig egyik csapat a másik után.

– Fölséges jelenet! sóhajt fel magánkívül madame Corysande.

A herczegasszony pedig boszúsan toppantott a lábával.

– És most következik valami, a mi a fölségest egyszerre a legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani; most jön a tüzijáték utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre dæmoni kaczagássá átalakító tréfa lesz, a midőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, a mikből a csillagos magasban e betük fognak messze sugárzani: ALIENOR. Így volt megrendelve.

– Erre nem gondolt senki!

– Hátha mégis gondolt rá valaki; suttogá Rafaela.

A következő perczben már felrobbant a tűzi játék végkitörése, s a szétlövelő röppentyűk e betüket rajzolták a csillagos égre: LEON.

A tűzijátékosnak könnyű volt Alienor nevéből a betüket felhasználni.

Csak Livia vette észre, hogy Rafaela herczegnő a nagy diadalmámor közepette néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve távozott a park felé.

. . . . . . .

Dumka úr is felébredt egyszerre a nagy diadalzajra, azt mormogta: «hej de nagy szél fúj odakünn»! s aztán befordúlt a fal felé s aludt jó lelkiismerettel tovább.

Share on Twitter Share on Facebook