Livia Feladata.

Mikor minden pompának vége volt, azt mondá Rafaela az anyjának:

– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.

– Bocsánat, kedves herczegnő, én csak «egy» ellen követtem el árulást: a ki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az? s én sietni fogok, hogy kiengeszteljem.

Rafaela herczegnő egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt, hogy övé volt a külön szavazat. De Liviának csak fél percz kellett, hogy őt megelőzze s kimondja:

– Enyim volt a fekete golyó.

A herczegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Liviát s megcsókolta a homlokát:

– Bravo, kis leány! Most megjártad te szép aranyfáczány! A míg te törted rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Livia megelőzött.

– No hát kövesd meg őt.

– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem igértem, hogy publikum előtt teszem. Te holnap reggel madame Corysandedal haza mégy Etelvárra. Liviát pedig itt hagyod nálam az én ős-odumban csak egy napra.

– De csak egy föltétel alatt; hogy nem viszed őt a boncztani muzeumodba.

– Még a tájékára sem.

– S nem tartasz neki physiologiai felolvasásokat.

– Ellenkezőleg. Csupán érdekes mendemondákkal fogom őt mulattatni.

– S a cselédek ételéből tálaltatsz neki, a hogy én szoktam magamnak.

– Nem lesz rám semmi panasza.

– És végül, ha Livia is itt akar maradni, ő a maga ura.

Ezen még szegény Livia is nevetett. Ő a maga ura! A ki soha sem volt más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szivesen marad.

– Tökéletes némber vagy, a ki minden levélhez három utóiratot függeszt, mondá a herczegasszony Rafaelának. Egy föltétel alatt hagyod itt Liviát s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Livia itt marad; és semmi természettudományban nem részesül.

Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a boncztani muzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahoszszant, mint hogy a herczegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett rá, hogy az eszét veszítse bele.

A mint másnap reggel, (t. i. d. u. négy órakor) Rafaela madame Corysande kiséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári herczeglakba visszatérjen: a herczegasszony karon fogta Liviát s elvitte magával a parkba; ott egy művészien összerakott grotta állt, nyilt kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A herczegnő egyikbe leült, szemben az ajtón beható vilálágossággal, Livia ott maradt a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.

Szokása volt a herczegasszonynak egyenesen rátérni a tárgyra.

– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közűl hármat. Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame Corysandeon. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem mondja ugyan szóval, de elárulja az arcza, ha jót, ha rosszat beszélnek az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait elrejteni, s ha valaki madame Corysandenek az orrát veresnek akarja látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta nem követtem el árulást. A második vagy te.

Livia remegett.

– Te is hívünk vagy; családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi köt oly erősen hozzánk? Nem csak az, hogy mindnyájan szeretünk, hanem a végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után a mienk lettél.

– Négy éves voltam akkor.

– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a ki érted ment, hogy elhozzon magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá neheztelj, úgy-e bár?

– Nem. Kegyelmes asszonyom.

– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival, a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. Kivánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?

– Nem… Rebegé a leány, kezdett félni.

– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, a mit az anthipathicus alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot megbolygatja, fogva van.

Livia hevűlt és fázott.

– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Hogyan? kegyelmes asszonyom?

– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?

A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.

– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak, vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van. – Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá? Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a hányat útban találsz, mind letéped?

Szegény Livia! tudja is ő, hogy mit csinál most.

– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?

– Nem tudom – kegyelmes asszonyom, rebegé a szorongatott leány.

– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?

– Igen, kegyelmes asszonyom; monda, nem is eszmélve arra, a mit mond, Livia.

A herczegasszony kedélyesen felkaczagott e vallomásra.

– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel madame Corysandeot boncztani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.

Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt tőle és az anyjától.

Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s fogadott testvérétől.