IV. A kik egymást meg akarják enni.

Garanvölgyi ur Kampós urammal épen a gazdasági számadások befejezésén fáradozott, midőn Ankerschmidt lovag kardja megcsörrent az ajtó előtt.

A lovag fejéből az úton kissé kipárolgott a harag; elgondolta magában, hogy valamennyire cordialis, humoristicus viselet bevezetésül sokkal inkább illeni fog hozzá, mint egyszerre mindjárt az öreg ágyukkal rukkolni elő, a miért is a koczogtatásra belülről hangzó „lehet“ szót arra értve, hogy „herein“, azzal a durczás tréfával nyitott be az ajtón, hogy: „áh, ön azt mondja „herein“ és mégis azt állitja, hogy nem tud németül.“

Ekkor álltak először egymással szemtül szembe.

– Nem, uram, szólt Garanvölgyi; én azt mondtam, hogy „lehet.“

– Ah. Tehát miért nem a régi magyar szokás szerint: „szabad.“ Lássa ön, én ismerem a magyart, én nem tagadom el.

– Hja uram, e szót „szabad“ én politziaellenes dolognak tartom emlegetni. Most csak „lehet“, de nem „szabad.“ Tessék helyet foglalni. Minek köszönjem e szerencsét?

– Ön tudja azt jól; ön engemet megbántott.

– Az nem lehet, álmodni sem szoktam méltóságodról soha. Senkit sem bántok meg. Mindig a zsebemben van az osztrák büntetőtörvénykönyv, soha sem teszek semmit, a mig meg nem nézem, hogy nincs-e az valamely paragrafus által tiltva.

– De ön egy levelet, a mi házamtól jött önhöz, visszautasitott olvasatlanul, azzal az izenettel, hogy nem tud németül.

– E vétség ellen nincsen paragrafus a büntető törvénykönyvben, ha csak utólagosan nem fog helyrepótoltatni a Reichsgesetzblatt valamelyik későbbi számában, az eddigiekben tudom, hogy nincs, mert azokat tanulmányoztam.

Ankerschmidtnek megint kezdett már a fejébe tódulni a vér.

– De uram, ön maga is katona volt, s mint tudom, jó katona; ön tudni fogja, hogy vannak sérelmek, miket semmi törvényszék nem orvosolhat, de a miket férfi férfival egyedül szokott elintézni.

– Tudom, lovag ur, de azt is tudom, hogy kivételes törvények mivel biztatják azt, a ki fegyvert vesz a kezébe, mikor engedelme nincs rá: és én engedelemnélküli engedelmes alattvaló vagyok.

Ankerschmidtnek egy egész bataillon ördögöt kellett visszatartóztatni a rohamtól ez ingerkedésre. Csak az hüsitette a vérét, hogy ennek a táblabirónak azokhoz a sarcasmusokhoz olyan szelid, nyugodt apostoli fehér szakállu ábrázatja volt.

– No, hanem hát tegyünk félre minden tréfát; folytatá Garanvölgyi; mondja meg nagyon tisztelt uram, miben és mi által találja magát megsértve részemről?

– Igen. Ön uram ma egy levelet kapott, melyet házamtól való cseléd hozott ide.

– Kaptam. Nem tudtam, hogy cseléd; azt gondoltam szolgabiró, mert olyan magas tetejü kalapja volt. Különben nyájasabb lettem volna hozzá.

– Ön e levelet fel sem bontotta; meg sem nézte, kitől jön? hanem feltöretlen visszaküldte azzal az izenettel, hogy nem tud németül.

Ankerschmidt e szavaknál élesen szemügyre vette Garanvölgyi arczát: mit felelhet erre?

Az pedig egy quekkerhez illő szelidséggel felelt:

– Mert valóban nem tudok.

– Ah pah! Ezt higyje az ördög. Ön előkelő ur; szülői bizonyosan jó nevelésben részeltették; lehetetlen, hogy nyelvekre ne tanittatták volna.

– Óh igen is, tudtam valaha. Sőt igen nagyrabecsült volt előttem a német tudomány és litteratura; egy időben egészen au courant tartottam magamat benne; még azt is meg tudtam mondani, melyik szakma micsoda uj tehetségekkel szaporodott a német irodalomban: hanem már – elfelejtettem.

– Ah uram, ez nagyon erős! Kiálta Ankerschmidt, kardjával nagyot ütve maga elé; ilyen feleleteket adogasson ön másnak, ne nekem. Én nem ilyen humoristicus válaszokért jöttem.

– Humoristicusnak találja ön?

– Hogy az ördögbe ne? Azt mondani, hogy az ember elfelejtett – ilyesmit.

Garanvölgyi nagyot sohajtott s közelebb huzódott a lovaghoz.

– Nagyságos és vitézlő uram; igen-igen nagy dolgokat el tud az ember felejteni, – ha akar. Valaha e megyének választott kormányzója voltam huszonnégy éven át, minden három évben ujra megválasztva, s osztottam igazságot ismerős törvények szerint, tartottam rendet jó sikerrel; védelmeztem szóval, tettel, a mi az országnak becses volt. Ez elmult. Az első évben sokszor jött, mintha álmodnám, hogy be kell mennem a székvárosba, közgyülés lesz; nagy tárgyak fordulnak elő. Ejh, balgaság; vége van már. El „kell“ felejteni! És én el „tudtam“ felejteni. Valaha gazdag ember voltam; ha szüksége volt a népnek, mindig kenyeret talált nálam. Ennek is vége. Sokáig ugy tetszett, mikor rongyos embereket láttam ablakom alatt köszöngetni, hogy megyek megkérdeni, miért olyan szomoruak? Ejh, balga képzelet. Nálam sem ugy van, mint régen. El kell már azt felejteni: és én el tudtam felejteni. Voltak rokonaim, a kiket jótéteményekkel halmoztam el: megcsaltak, kivertek őseim örökéből; és én el tudtam vesztett jótetteimet felejteni. Volt egy öcsém, egy kedves gyermekem: megholt leány-testvérem egyetlen fia, kit bölcsős korától neveltem; valóban az volt nekem, a mi egy fiu az apjának: jó szivü, derék, bátor és eszes, büszkeségem, gyámolom; öregségem vigasztalása. Nem, az nem csalt meg, hanem K..steinban ül, tizenkét évre elitélve. Ha velem marad, ha együtt jár velem; most ő is szabad; de mert másfelé bocsátám: ő bünhödik, ifjusága éveit négy fal között fonnyasztva el; mig én megmenekültem; és énnekem ugy tetszett sokáig, mintha mindennap várnám hazajöttét, mintha már szobájában volna, mintha ismerős hangját hallanám, mintha lépteire ismernék a folyosón; mintha használna az valamit, ha midőn róla álmodom, s megfogom a kezét és azt mondom: már most itt maradsz! hogy majd akkor ébren is itt fogom találni! Ez a hallucinatio tartott legtovább: de el kellett felejteni, mert bolondság az; nem élek én addig, hogy őt lássam; és én el tudtam e bánatot felejteni. Uram, én elfelejtettem a mit veszték, el a mit szenvedtem, el a mit reménylettem; elfeledtem népem bukását, elfelejtettem szégyenemet, dicsőségemet; hogy ne tudtam volna hát elfelejteni azt; a miről nem gondolkozom.

Ankerschmidt nem vette észre a sophismát, mely az antecedens és consequens összeállitásából támad; nála csak az ragadt meg, hogy ellenfelének egy kedves gyermeke van, a ki börtönben bünhödik; itt érzé, hogy szemei nedvesülnek.

Most már sokkal csöndesebb hangon beszélt a táblabiróhoz.

– Távol legyen tőlem, hogy én önhöz insultátiókat tenni jöttem volna; e lépésre az kényszeritett, hogy e levél boritékczimén, mely önhöz van intézve, egyik leányom kéziratát ismertem meg. Ön, uram, természetesnek fogja találni, hogy nekem, mint apának, kötelességem megtudni azt, hogy gyermekeim, előttem ismeretlen emberekkel mit leveleznek? Az hozzám nem illik, hogy e levelet magam bontsam fel, mert nem nekem szól. Azért visszahoztam ezt önhöz, hogy bontsa fel ön, s ha maga nem érti azt, mit szavára el kell már most hinnem, van tisztviselője, a ki tud németül, olvastassa el azzal, s ha lehet, ismertesse meg velem annak tartalmát.

– Jól van, szólt Garanvölgyi, átvéve a levelet s kivéve azt boritékjából, odainté Kampóst, hogy olvassa el annak tartalmát.

Kampós pedig igazán nagyon keveset tudott németül.

De már most mit csináljon? Ha ő is azt mondja, a mit a földesur mondott, a katona ur azt gondolja, hogy tréfálni akar vele s még megagyalja. A mi szabad a földes urnak, nem szabad a kasznárnak. Már csak rá kellett szánnia magát, hogy keresztül ötöl-hataljon a levélen.

Szerencsére a kisasszonynak olyan finom szép irása volt, mint a metszés. Kampós ur nem is csinált egyéb hibát a felolvasásban, mint hogy a „“-t mindenütt „“-nek olvasta, ugy kell neki! miért nem irják „f“-fel?

Ankerschmidt látva, hogy igazán nehezen megy neki a forditás, minden tételt maga utána mondott magyarul. A hol Kampós uramról saját magáról kezdett szó lenni, az majd a torkán akadt a jámbor férfiunak; háromféle szint is váltott s mikor elhagyta, ugy tetszett neki, mintha székek, pamlagok s a két földesur is a pamlagon tánczolni kezdenének csendesen.

Garanvölgyi visszatette a levelet boritékjába.

– Megengedi uram, hogy megtartsam e levelet?

Ankerschmidt némán inte fejével s csak hosszu bajuszát morzsolgatta végig, szemöldeit komolyan leránczolva. Végre, hirtelen odafordulva Garanvölgyihez, kérdezé:

– Ez bolond dolog ugyebár? uram.

Garanvölgyi csendesen mosolygott.

– Dehogy bolond. Nincs ebben semmi rosz. Én igen köszönöm a drága kisasszonynak szives figyelmeztetését; jó szivéről tanuskodik, de én nekem, ugysegéljen, a szivemet kivéve, semmim, a mit titokban tartsak. És ezzel be volna fejezve e kritikus kérdés?

– Ugy látszik. Én mégis nagyon szeretem, hogy ezt megtudtam, ön nem fog érte indiscrétnek tartani; remélem.

– Én pedig viszont remélem, hogy derék pártfogónémra nézve ez nem leend semmi következménynyel.

– Az már az én dolgom: szólt Ankerschmidt komoran helyéről fölkelve. Családom körében szigoru vagyok. Katonaságnál tanultam, hogy a feljebbvalónak az alattvaló szót fogadjon.

– Igaz. Helyeslé Garanvölgyi. Csak az az egy alkalmatlan a házi fegyelemtartásban: hogy ott többnyire a nők a vezérek, a férfiak a közkatonák.

Ankerschmidt jónak látta takarodót fuvatni. Sietett már haza.

A tornáczig elkisérte őt Garanvölgyi; ott Kampósnak hagyta meg, hogy kisérje tovább a nagyságos urat, mert ő nem hagyja el a házát.

– Még mindig fogadása tiltja? kérdé Ankerschmidt.

– Nem annyira, mint a csuz a félfejemben.

Azzal elváltak egymástól. A következő perczben mind a kettőnek egyszerre egy gondolatja támadt: az, hogy – tán lehetett volna az elváláskor kezet is szoritani. Már késő. Miért nem nyujtotta azt elébb a másik?

Mi előtt azonban Ankerschmidt a tornáczból a pitvarba léphetett volna, a kiséretéül rendelt Kampós hirtelen utját állta oly sietséggel, hogy a lovag már egyelőre azt képzelte, hogy valami merényletet tervez ellene.

– Nagyságos uram; kérem csak egy pillanatra. Ne menjen még el. Tessék kihallgatni engem.

– Nos? kérdé Ankerschmidt szörnyen szemmeresztve.

– Rettenetes dolog az, a hogy el vagyok árulva. Ne tessék hinni. A tekintetes ur nem tud semmiről semmit. Egyedül én vagyok a vétkes; neki semmiről sincsen tudomása.

– Hogyan? szólt a lovag elkomorodva. Tehát mégis volna benne valami?

– Én nem bánom, ha kerékbe törnek is; tudom, hogy az az áruló majd másutt is elfogja mondani. Azért magam jelentem fel magamat, nehogy a tekintetes urnak, az én jó uramnak, legyen valami baja miatta. Persze az a hamis ember tudja jól, mert előtte rejtettem a prés-házban az ászok alá.

– Mit? kérdé Ankerschmidt, nagy aggódással?

– Már, ha fejemet veszik is, mi haszna tagadnám. Megvallom.

– Talán csak nem?…

– Igen is, ugy van; – egy csomó „Marczius 15-két“.

– Mi az ördög az?

– Negyvennyolczadiki ujság.

– Semmi más? Hát vegye ön ki az ászok alól, mert ott elrohad.

– S nem lenne érte semmi bántásom?

– Bánja is valaki az ujságokat. Tegye ön a könyvtárába, senki sem fog érte jönni.

– Hm. Ejnye. Ezt nem gondoltam hanem még azután kérem alássan, más is van ám.

– A patvart! még más is?

– A miről az a levél beszél.

– Tán fegyverek?

– Igen is, bizony. A kolna padlásán.

– No, a menykőbe, ez rosz. Ön fegyvereket rejteget? Mi czélra?

– Tudom, hogy végem van: de kimondom. Jobb, ha előre megmondom. Valaha egy szép dupla puskát kaptam a tekintetes urtól, igen becses ajándék; épen azért adom fel magamat, nehogy a tekintetes urra fogják, ha megtalálják, mert az ő neve van bele vésve. Azt nem akartam beadni, mert igen jól hord, aztán remélettem, hogy valaha mégis csak lehet majd vadászni.

– Vadászfegyver? Hát még mi?

– Hát, még, – még. Már csak elmondok mindent: meg egy lőporszaru.

Ankerschmidt roppantul elkaczagta magát. Azt várta, legalább is egy ágyu fog előkerülni.

– No hát, szólt vállára verve a töredelmes bujtogatónak, minthogy ön olyan szenvedélyes vadász, hát menjen ki a kolnába, hozza haza a duplát; mire hazaér, én küldök önnek egy fegyverengedélyt, nálam van egy pár, hivatalnokaim számára kiadva; egyet önnek engedek, s mikor lejár, eszközlök önnek ujra. Hát sok nyulat lőjjön aztán.

Kampós uram azt sem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik? Hogy ő még egyszer valaha vállára akaszthassa a puskáját s ugy mehessen végig az ugaron fényes nappal, azt ő ugyan egyhamar még álmodni sem merte. Nem is messze kisérte ő aztán a lovagot, hanem a mint jó éjszakát kivánhatott neki, vette az utját a kolna felé, s ha látott valaki embert, a ki egy helyett kettőt lép, az ő volt.

Várhatta őt Garanvölgyi vissza! Mikor alig vett lélekzetet addig, mig a kolna tetejére fel nem mászott, ott nyaktörő gymnasticaval fel nem huzta magát az elhagyott pálinkafőző kéményéig s abba lenyulva, elő nem huzá a százféle ruhába pólált drága kincset, melylyel aztán örömében le is gurult a háztetőről; szerencséjére egy venyige rakásra esett, csak az orrát törte be. Bánja a patvar, csakhogy a puskának nem esett baja. Az megmaradt a maga épségében, még rozsdafolt sincs rajta, azt Kampós uram összevissza törülgette kabátja szélével, sárkányát megpróbálgatá, arczához fektette, ha ismerik-e még egymást, sőt végre még meg is csókolgatá, s azután vállára akasztotta, s csipőjére tett kézzel ment vissza a faluba. Szentül azt hitte, hogy ő most két lábbal magasabb, mint tegnap volt.

Garanvölgyinek e napra be kellett azzal érni, hogy midőn elment Kampós uram ablaka előtt, nagy diadallal mutatá fel a puskát. Ádám ur láthatta a ragyogó arczból, hogy ezzel ma nem beszélhet senki.

A kis férfiu egyenesen haza ment, nőtlen férfi volt; nem volt kinek elmondania örömét. A cselédektől elég volt, ha bámulhatták, s bejelenthették, hogy a másik uraság inasa egy bepecsételt levelet hozott számára. Tudta már, hogy mi van abban? Bevonult szobájába. Ez őzbőr a falon még most is ott volt felakasztva az üresen álló szeggel, melyen máskor a puska szokott állni. Csak egy gyászos furkósbot volt az ágy mellé támasztva, mint egyedüli fegyverzet. Most tehát ujra felakasztá régi helyére a becses utitársat; elválhatlan jó barátját minden kerülésben, a kit még akkor sem dobott el, mikor Kassától Miskolczig riasztotta a svalizsér; s ott gyönyörködött benne sok ideig.

Mikor aztán kissé kezdtek elülni öröme jó kedvü verebei; lassankint felfelriadt benne a veszekedés nagymérgü kakasa. Az áruló jutogatott eszébe.

Micsoda utálatos háládatlan ember volt ez!

S még ő utoljára is eltette emlékül a jó ötforintos kalapjával kicserélt kalábriaiját.

Gyere elő kalábriai!

Kikereste azt most szekrénye titkos rejtekéből s letette maga elé az asztalra s levetve felső öltönyét, felgyürve ingujjait, tartott hozzá ilyen szép beszédet.

– Hát te áruló gézengúz: Hát te kiforditott lelkü országkerülő. Igy mentél te árulkodni az ellen a ki téged táplált, rejtegetett, felruházott. Te háládatlan, utálatos pöfeteg! Engem akartál te elúsztatni ugy-e? De nem kaptál „piros csizmát“ érte! Látod, gyalázatos. Azért is ott van a puska! Roszat akartál tenni s jó lett belőle. Látod ugy-e, te ma itt, holnap ott csaló. Megakartál rontani ugy-e, de emberedre akadtál Isten nélkül való; azt mondhatom.

És itt neki esett ököllel a kalapnak, elkezdé azt kegyetlenül dögönyözni; s miután laposra verte, két markával minden elképzelhető alakba összegyurta, végtére pedig földhöz vágta s sarkaival meggázolá.

– Nesze! Nesze még ez is! Ez is a tied! Nesze istentelen. Piff, puff. Igy ni!

Csakhogy kitölthette rajta a boszuját kedve szerint.

A cselédek azt hitték odakünn, hogy Kampós uram valakinek kigázolja a lelkét most, s mikor már nagy volt a küzdelmi zaj, benyitottak az ajtaján, hogy elválaszszák a küzdőket egymástól.

Kampós uram meg nem zavarodva emelé fel a szétgyurt kalapot s kielégitett vendetta önérzetével nyujtá azt át a vas villahordozó hetesnek.

– Itt van! – megdöglött már. – Vigyétek; – szurjátok fel egy póznára; – tegyétek ki a borsóföldre – madárijesztőnek!

Azzal letörlé izzadt homlokáról a veritéket, nagyot fujt, s ingujjait ismét legyürve, felölté kabátját és megnyugodott.

Ankerschmidt lovag pedig az alatt otthon tartá a kegyetlen autodafét. A szigoru családi haditörvényszéket, melynek, mint fentebb is érintve volt, csak egy paragrafusa van: az egyik parancsol, a másik engedelmeskedik.

Eliz kisasszony idézve volt a haditörvényszék elé a lovag ur magány szobájába.

Rettenetes itélő terem az; kegyetlen elnök, hidegvérü ülnökök, megvesztegethetlen közvádló és hidegvérü végrehajtó biróság; mindez egy személyben Ankerschmidt lovag maga.

Nagyobb ünnepélyesség okáért négy gyertyát gyujtott meg asztalán, s az ott közszemlére kitett halálfőt különösen előtérbe állitotta. – Két pisztoly is volt az asztalra téve, s kardja még folyvást oldalára volt kötve. Nagy léptekkel járt fel s alá: erősen kigondolta, hogy mit fog elmondani neki.

Eliz benyitott az ajtón; s tánczolva, szökelve sietett atyja elé.

– Eliz kisasszony! dörgé a lovag: – maradjon ott, a hol áll. Le a kézzel! Ma nem tréfálunk.

Azzal ő maga leült az asztal mellé.

– Ön – birája előtt áll!

Eliz kisasszony kecses pukkerlivel jelezé, hogy érti.

– Ne mosolyogjon! Ezer villám. Ez nem tréfadolog. Tudja-e ön, honnan jövök én most?

– Vallja meg!

– Mennykőt! Még én valljak neki? Én Garanvölgyi ur házánál valék. Tudja-e ön miért?

– Hát hiszen szabad volt papának odamenni.

– Nekem igen is. Ki mondja azt, hogy nem? De miért mentem oda? Mert ön levelet küldött neki.

– Hát ezt már ki árulta el? Óh az az ostoba Gyuszi. Mindjárt megyek, megránczigálom a fülét.

– Itt marad ön! Mit irt ön abban a levélben?

Eliz egyet vonitott gömbölyü vállacskáján.

– Hát mit irtam? Tudattam vele, hogy vigyázzon magára, mert árulkodnak ellene, s ha valami rejtegetni valója van, jobban dugja el.

– Lánczos mennykő! De hisz ez árulás! Ön családi titkokat árult el!

– Ezek az ő titkai, nem a mieink.

– Csitt! Egy szót se többet.

– Hát ne kérdezz tőlem többet.

– Hallgatás! Kiálta Ankerschmidt lovag, nagyot ütve öklével az asztalra. Teringettét! Megfogom én mutatni, hogy idehaza én parancsolok.

És e szavaknál baljóslatu mozdulatot tett kezével a drótcsövü pisztolyok felé.

S csakugyan megérte azt a diadalt, hogy négy másodperczig oly mély hallgatást idézett elő, melyben a légydongás is hallható volt.

Eliz négy másodperczre megszünt mosolyogni, fejét illegetni és fecsegni, s e négy percznyi komoly hallgatás alatt olyan szép volt; összevont szája oly parányi, bámulón felnyilt szemei oly nagyok, oly ragyogók.

Ez ünnepélyes csend alatt Ankerschmidt felállt helyéről nagy elszántsággal és hideg vérrel: szigoru márvány arczczal tekintve le Elizre.

– Hát – roszul tettem? rebegé kétkedve a leányka.

– Csitt! – Eliz kisasszony. Ön főbenjáró bűnt követett el. Ön belső titkokat árult el az ellenséges tábor előtt; ha ön katonám volna, én önt e vétségeért főbelövetném.

– És minthogy leányod vagyok, tehát – megcsókolsz érte! vágott bele nevetve a pajkos gyermek s a másik perczben már ott csüngött a kérlelhetlen biró nyakán. Ki szitkozódott, morgolódott, hanem utoljára is azon vette észre, hogy keblére ölelve tartja az elitélendő gonosztevőt, s megcsókolgatva két piros orczáját, azzal az intéssel bocsátja el, hogy csak „máskor is“ legyen mindig jó.